I.
I.
TERMÉSZETES, hogy a rendek nem titkolták elégületlenségöket a gyűléseken, melyeket a fejedelem a terhek arányos felosztása és általában az új állam ügyeinek rendezése végett hívott össze. Igen tanúlságos a kassai és tályai gyűlések lefolyása. A rendek most nemzeti fejedelemmel állottak szemben, még pedig olyannal, ki méltóságát az alkotmányos formákért és a nemesi szabadságokért küzdött harczban szerzé meg. Mint Tályán mondották a rendek, «azzal volt dolguk, ki fájlalhatja romlásukat.» De mi történt? Mennél kevésbé voltak hajlandók a rendek elviselni a mind inkább gyarapodó állami terheket, annál kevésbé volt hajlandó a fejedelem tisztelni az alkotmányos formákat. Az 1683 májusában tartott tályai gyűlésen a rendek igen túlságosnak találták a fejedelem azon követelését, hogy személyesen fölkeljenek s azon kívül a húszezer főnyi tábor számára élelmet és szekereket is adjanak. Felfogások szerint nem voltak kötelezve a fölkelésre, ha a táborozás költségeinek egy részét magokra vállalták. Thököly inkább rövid, mint alkotmányos úton intézte el sérelmeiket. «Isten úgy segéljen, valaki fel nem ül, nemcsak jószágával, hanem életével fog fizetni» – így hangzott izenete a rendekhez – «a kegyelmetek eloszolhat, nincs semmi dolguk, nem kérjük kegyelmeteket, hanem magunk biztosai által meghatározzuk minden megyének illetőségét».
2. THÖKÖLY ÉS SOBIESKI ÉRME.*
A czímképet s az első fejezet fejrajzát Dörre Tivadar tervezte és rajzolta. Az ez utóbbin látható két érem eredetije a Nemzeti Muzeum tulajdona.
A január 11-pre Kassára hívott gyűlés nem végződött ily disharmoniával, de Tályára már kedvetlenül érkeztak a rendek, sokallva a Kassán elvállalt terheket. Azonban itt sem folytak símán a dolgok és ha Thököly fenyegetései nem lohasztják az ellezéki tüzet, már Kassán is kitört volna a viszály. Nem csupán a sereg rendes és hadi szükségletei, vagy a végvárak jó karban tartásának költségei, vagy kamarai hivatalnokok önkénye táplálták a rendek ellenzéki hajlamait. Mind a két gyűlésen türelmetlenül kérték a fejedelmet, hogy terjeszsze eléjök a Füleken kapott athanamét.
Talán azok sem emlékeztek biztosan az athnamé pontjaira, kik előtt Füleknél kihirdették azokat. Híre terjedt, hogy a portának fizetendő adó negyvenezer tallérnál többre rúg. S mi még fontosabb, mindenki hallotta, hogy a porta az athname szerint köteles átadni Thökölynek az elfoglalt várakat. S mi történt az utolsó hadjáratban? Ónodot megrongálta, Füleket pedig egészen lerontotta a török s a két várban talált ágyúkat a maga számára lefoglalta. Ha már kezdetben ennyire becsüli az athnamét a porta, mit fog később tenni? Nem fogja-e kénye szerint sarczolni és nyesegetni a magyar területet, melyet egész kiterjedésében a magáénak fog tekinteni? A papirosra írt biztosítékok a rendeket nem nyugtatták meg, úgy halljuk, izené az ingerült fejedelem, hogy némelyek becstelen emlékezettel voltak az athnaméról, mintha annak semmi haszna sem volna. A rendek tárgyalni szerették volna az athnamét, nem mintha lehetségesnek hitték volna módosításaikkal emelni annak gyakorlati értékét, hanem úgy érezték, hogy a magyar közjog lényeges átidomítása nem oly ügy, melyet a nagyvezír és Thököly elintézhetnek az ország hozzájárulas nélkül. Thökölynek azonban alkalmatlan volt e kívánság, «nem hordozhat mindenhová ily fontos okiratot, s nem is szokás az dolgoknak megállapodása előtt az olyat közönségessé tenni» – válaszolá a rendeknek. – Nem úgy értjük izenetét, mintha ügyére nézve ártalmasnak találta volna a közzétételt, hanem azt akarta mondani, hogy az okirat alkotmányos tárgyalása akkor lesz helyén, ha az ország valamennyi megyéje neki fog hódolni.
3. FÜLEK VÁRA.
CSERNA KÁROLY RAJZA UTÁN.
A rendek talán nagyobb készséggel nyugodtak volna meg e felfogásban, ha Thököly nem követeli tőlök, hogy az adó első ízben való törlesztésére ajánljanak meg bizonyos összeget. A tizennyolcz megye és kilencz szabad királyi város követei kénytelenek voltak ötvennégyezer forintot megajánlani, vagyis az adóösszeg nagyobb felét. Thököly kölcsön adta a pénzt a megyének s midőn több megye nem tartotta meg a határidőt, a késedelmes megyék tisztviselőit jószágaik elkobzásával figyelmeztette Thököly az elvállalt kötelezettségre.*
MAJLÁTH BÉLA: A felős vármegyei rendek kassai gyűlésének actái 1683-ból (Tört. Tár. 1683.), Szegedy Pál levele Károlyi Lászlóhoz Kassa 1683 jan. 23. (GÉRESI: Károlyi család oklevéltára IV. 552, 1.), Thököly kamarája Szentiványi Menyhérthez 1683 junius 24. (Thököly Levéltár I. csomó orsz. Ltár) Ónodra s Fülekre nézve a I. 281. I. id. követutasítás (Lymbus. Orsz. Lev.); végre SZALAY v. 243–245.
A megszavazatt összegből négyezer forint a követ költségeire volt szánva, kit a rendeknek a nagyvezírhez kellett küldeniök, hogy nevökben megköszönje az athnamét. Tulajdonkép a követség elindítása lett volna a gyűlés fő czélja, mert Thököly meghívó leveleiben azt hirdette, hogy az udvar elfogadta az ő közvetítését a béke ügyében.
De Leopold bizonyára nem helytelenítette Esterházy Pálnak a megyékhez intézett köriratát, mely a kassai gyűlés törvénytelenségét magyarázta mondván, hogy Thökölynek csak szállásúl adattak át a megyék s hogy Leopold nem fogadta el a gróf közvetítését.*
A januárban kelt körirat (Orsz. Tört. Emlékek. Orsz. Levélt.)
Noha Thököly fejedelemsége ily formán csak tűrve volt, de hivatalosan el nem ismertetett, érintkezései a szomszédos udvarokkal 1683 elején az addiginál mégis nagyobb jelentőségre emelkedtek.
Varsóba küldött követeinek martius közepén kiállított utasításában Thököly előadta, hogy a törökkel csupán a magyar szabadság biztosítása végett kötött barátságot; a viszonyok kényszeríték arra, hogy e veszedelmesnek látszó orvosszerhez nyúljon. De Lengyelország a magyarnak régi szövetségese s alig hihető, hogy most megtámadná a magyart minden kihívás nélkül. Bámulna a világ, ha összeütköznék a két nemzet, mely jellemre, szabadságának szeretetére, szokásokra s harcziasságra nézve annyira hasonlítanak egymáshoz. Ne higyje a király, hogy ő ellensége a katholikus vallásnak, csupán a protestansok jogos sérelmeit akarja orvosolni, de a katholikusok jogait nem csorbítja. És vallási türelmét mintegy azzal is bizonyította, hogy Sebestyén püspököt küldötte követűl Görgei János lőcsei kapitánynyal együtt. Sebestyén jószágait féltvén, kénytelen volt Thökölynek meghódolni; de talán több buzgalmat mutatott új urának szolgálatában, mint a mennyit igazolni bírt volna, ha később az udvar felelősségre vonja. Megmenekűlt minden bajtól, mert meghalt, mielőtt lengyel útjára elindúlhatott. Utódjával, Lessenyei Nagy Mihálylyal, Görgei János april elején érkezett Sobieski udvarába. Utasításából azt lehetne következtetni, hogy csupán a lengyelek Magyarországon való átvonulását kellett volna megakadályoznia, ébresztgetve a lengyelek rokonszenvét a kedvezőtlen színben föltűntetett magyar mozgalom iránt.
De más czéljai is voltak a követségnek. Thököly remélte, hogy ez alkalommal Sobieski nyilvánosan el fogja ismerni fejedelemnek s igen valószínű, hogy Görgei társával a lengyel-osztrák szövetség felbontására is törekedett akár Sobieski, akár a lengyel országgyűlés tagjainak megnyerése által, mert az országgyűlés még nem járúlt a szövetséghez a követség elindulásakor. Gróf Waldstein Károly és Zierowszky, Leopold varsói követei még Görgei megérkezése előtt kijelentették, hogy el fogják hagyni Varsót, ha Sobieski Görgeiéket úgy fogadná, mint egy fejedelem megbizottjait. Pallavicini, a pápai nuntius azt javasolta, hogy ne is bocsáttassanak az országgyűlés színhelyére, mert itt izgatásaik veszedelmesek. Waldstein és Zierowsky a nuntius aggályait nem tartották alaptalannak, de szerették volna, ha Sobieski mintegy véletlenűl egy magános jellemű találkozás alkalmával kitudná Thököly követeitől uroknak kívánságait.
4. GÖRGEI JÁNOS ALÁÍRÁSA.*
Görgey János aláirása (a Nemz. Muzeumban levő eredetiről), Kellemesi János aláirása (Thökölynek Patak 1685 maj. 5-én írt leveléről. Orsz. Llt. Thököly lt. II. csomó).
Némileg engedett Sobieski a nuntius s a császári követek felszólításainak, noha nem a kívánt készséggel. Nem hiszszük, hogy elszánta magát Thököly fejedelmi czímének formalis elismerésére, de követeit minél előzékenyebben akarta fogadni. Tévedés volna e szándékát kizárólag vagy első sorban a magyarság iránt érzett rokonszenvéből kimagyarázni. Hisz buzgó katholiczismusa s azon megfontolás, hogy a török diadala Lengyelországra nézve veszedelmesen kiterjesztené az ozmán birodalom határait, éles ellentétbe hozták Sobieskit Thököly törekvéseivel. De másrészt attól tartott, hogy az ő távollétében Thököly gyors csapataival megrohanhatná Lengyelország védtelen részeit. Különben is a hadjárat sikere s kivált saját seregének biztossága végett le akarta kötni Thököly hadi erejét a vele folytatott alkudozások s esetleg bizonyos szolgálatok által is. S végül Görgeyék izgatásai iránt elég fogékonyság volt Lengyelországban, ha nem is csupán a magyar ügy kedveltsége miatt. Sobieski irigyei s a franczia politika pártfelei nem alaptalanul hirdették, hogy nem pusztán országos érdekek bírták a királyt a szövetség megkötésére. Tartott e párt a tervbe vett házasságtól, mely Sobieski fiát Leopold vejévé tette volna. Pedig e rokonságtól s általában a dynastia hatalmi gyarapodásától szabadalmait féltette a lengyel nemesség. Sobieski családjának érdekében nem akartak a lengyelek áldozatokat hozni s azt hitték, hogy a szövetség politikai czélja nem követeli szükségképen Thököly megtámadását. E hangulatra is tekintettel volt Sobieski s az országgyűlés eloszlása után Görgeit igen udvarias válaszszal bocsátotta vissza. A Leopolddal kötött szövetség – így hangzott a válasz – még nem jelent háborút Thököly vagy a magyarok ellen. Sobieski csak azokat tekinti ellenségeinek, kik a törökhöz csatlakozva hadakozni fognak a lengyelek ellen. S hogy kimutassa jó indulatát Thököly gróf iránt, felajánlja ügyében közbenjárását a császárnál.*
A követségre nézve l. Gottlieb BIERMANN: Thökölyana (Közlemény a Görgey-család levéltárából az «Archiv für Kunde Österreichischer Geschichts-Quellen» XXVI. kötetében), továbbá az Acta Historica Res Gestas Polonić illustrantia, Volumen VI. Acta Regis Joannis III. (ed. Kluczycki) Cracović 1883. 52. S 61. Ii., az Acta Historica VII. kötetében 422. S 368. II. s. Thököly marcz. 23-iki levelét GERGELY SAMU közleményei közt Történelmi Tár 1888. 497. l. A lengyelországi hangulatra nézve a pápai nuntius február 24-diki s nov. 7-diki jelentéseit. (Az előbbi AUGUSTIN SAUER: Rom und Wien im Jahre 1683. Wien 1883. 170. 1., az utóbbi az Acta Regis Joannis III., 529–531. l. A novemberi jelentés visszapillant a tavaszkor történt eseményekre is, különben a tavaszi hangulatra nézve is tanulságos az, mit a novemberiről ir a nuntius.
Sobieski valószínűen a császári követek tudtával adta e választ. Mert bár az udvar folyvást tartott Sobieski engedékenységétől Thökölyvel szemben, zavarában minsd kevésbé idegenkedett a lengyel király közbenjárásától.
De egyelőre az egyezség sikere azon alkudozásoktól függött, melyeket az udvar közvetlenül folytatott Thökölyvel. Természetes, hogy e siker reménye nélkül az udvarnál senki sem vállalta volna el a felelősséget a bécsi fegyverszünetért. S Thököly bár nem igen számított ily sikerre, óvakodott megfosztani a reménytől Badeni Herman pártját. 1683 elő napjaiban Saponarával együtt Pethenády György, Thököly embere is Bécsbe érkezett. Pethenády leveleket vitt Esterházynak és Szelepcsényinek.
Az érsek Thököly ügyében közelebb állott Badeni Hermann, mint Esterházy pártjához. Nem vette rossz néven Sebestyéntől, hogy elfogadta Thököly meghivását a kassai gyűlésre, és megbízta a püspököt, hogy az esztergomi érsekség nevében irásbeli tiltakozást adjon át a gyűlésnek azon esetre, ha ott oly kérdések merűlnének föl, melyek a királynak, a katholikus vallásnak, az egyházi és világi katholikus rendeknek és végre az érsek jószágainak kárára válhatnának. Pethenády megérkeztekor az érsek kijelentette, hogy örömmel fogadja Thökölynek «a mostani állapotoknak lecsendesítésében ő Felségéhez hajolását», s még fontosabb körülmény volt az, hogy Badeni Hermann hasonlókép nyilatkozott Saponara jelentéséről.*
Pethenády útjára nézve l. Relationis Historić Autumnalis Continuatio 1683 4. l. és Contarini dispacci január 9. s 16 Szelepcsényre nézve l. levelét Sebestyénhez Bécs, január 12. s Thökölyhez u. o. január 10. (Orsz. Ltár. Lymbus.)
A bécsi fegyverszünet megkötésekor Szirmay és Jánoky nem akarták világosan kimondani, hogy urok mily áron volna hajlandó a török békét közvetíteni. Saponara most fel volt hatalmazva Thököly kivánságainak kijelentésére. Úgy hallatszott, hogy Thököly a bécsi béke megujítását sürgeti és hogy a maga számára a Bocskainak adott területet kívánta a római birodalom fejedelmének czímével. De az alkudozások részleteit kevésbé jól ismerő udvari hívek nem tudták, hogy minő lesz az új fejedelemség viszonya a portával s a magyar királylyal szemben. A nádor kijelentette, hogy egy új magyarországi dynastia megalapítása sokkal inkább sértené a korona jogait, mint a bécsi, nikolsburgi és linczi békék, melyekben már fejedelmi czímmel felruházott dynastáknak adattak át egyes országrészek a magyar korona souverain jogainak fentartásával.
A nádor a korona jogait és saját méltósága tekintélyét féltette Thökölytől, mások pedig azt kérdezték, hogy lehet-e hinni Thökölynek az eddigi tapasztalatok után? Saponara arra figyelmeztette a kételkedőket, hogy Thököly félvén a lengyel-osztrák szövetségtől, biztosítani kívánja magát a veszély esetére. Könnyű volt Badeni Hermannt megnyernie. A hadi tanács elnöke egy hosszadalmas iratban kifejtette, hogy nem kellene visszariadni bizonyos engedményektől, mert ha már a török béke meghiusúlt, nyereség lenne a fölkelés lecsillapodása is, sőt szerinte a császárra nézve kedvezőbb volna a Thököly föltételei alapján kötött török béke, mint XIV. Lajos ajánlatának elfogadása. Saponara sürgette az udvar határozatát, mert elutazásakor Thököly felszólította, hogy a kassai gyűlés kezdetére térjen vissza. De az udvar máskor sem bírt gyorsan határozni s annál kevésbé most ily kényes kérdésben. Saponarát csak február végén bocsátották vissza Thökölyhez, midőn a kassai gyűlés már eloszlott. Utasítása nem hatalmazta fel Thököly föltételeinek elfogadására, de bizonyára meg volt hagyva neki, hogy el ne ejtse az alkudozások fonalát.*
Saponara jelentését nem ismerjük. A Relationis Autumnalis Continuatio 1683. 4. lapján s a január 16-iki dispaccióban található hírek alapján szóltunk róla. A többiekre nézve l. a január 30. s február 20-iki dispaccit, a Rel. Hist. id. számának 8. lapját, Esterházy február 8-iki levelét SZALAY-nál V., 240. l. és a Marggräflich Badensisches Gutachten über des Saponara-Relation czímű iratot (Bécsi állami levéltár, Hungarica).
5. XIV. LAJOS. VAN SCHUPPEN METSZETE UTÁN.
Biztosítva volt e diplomatiai feladat sikere, mert Thököly sem akarta kiábrándítani Saponarát és tudta, hogy eléri czélját jó szóval s ígéretekkel, ha különben kimutatja is megvetését az udvar gyengesége iránt.
Jól fogadta a január vége felé hozzá küldött Hoffmann alezredest, kit a hivatalos kifejezések szerint «a fegyverszűnet kétes pontjainak tisztázása végett» küldött a hadi tanács Kassára. De Hoffmann azzal is meg volt bízva, hogy jelentést tegyen a kassai gyűlésről és Thököly további szándékairól. Hoffmann előljárói örömmel hallották, hogy Thököly szabadon bocsátotta a fogoly katonákat Herberstein s Koháry kivételével s hogy a legnagyobb előzékenységgel engedte meg a felsőmagyarországi császári várak élelmezését.* De annál rosszabb hatást tett a hír, hogy aprilis elején megtámadta Dunajeczet, Joanelli Szylveszter, egykori kamaratiszt várát, mivel a vár ura nem jelent meg a kassai gyűlésen. E támadással meg volt szegve a bécsi fegyverszünet; a császáriak kérésére Sobieski is közbenjárt Joanelli érdekében, de hasztalanul, s öt heti ostrom után Thököly elfoglalta Dunajeczet s elzáratta Joanellit.* Továbbá bajos volt összeegyeztetni a fegyverszűnet pontjaival a huszonkét muskatéros leöletését Likava környékén* és más egyebet is, de Badeni Hermann nem vizsgálta figyelmesen az ily jeleket. April 27-én, midőn Caprara Albert internuntiust kénytelen volt visszahívni a portáról, már nem hitte, hogy Thököly közvetítésével kivívhatja a török békét, de azt még valószínűnek tartotta, hogy Thököly egy alkalmas percben a császáriakhoz fog csatlakozni. Előre is számot vetvén ez eshetőséggel, a mondott napon megbízta Caprarát, hogy alkudjék meg a portával a bányavárosok biztosságáért fizetendő összegre nézve, mert lehetséges, hogy Thököly a háború folyamában képtelen lesz azok biztosságáért kezeskedni.*
Nem lehet tehát mondani, hogy Leopold biztosul küldötte Hoffmannt a kassai gyűlésre (SZALAY V. 236. l.) Hoffmann a gyűlés utolsó napjaiban érkezett Kassára. Küldetéséről Badeni Hermann egy január 18-iki levele így nyilatkozik: Vice Colonellus Hoffmann ad Ill. Dominum Thököly transmittitur, cum instructione certa pro dilucidendis magis dubiosis punctis Armístitii (Bécsi állami levéltár, Hungarica); a többiekre nézve l. a Relat.Hist. id. számának 6–8. lapját s a február 13-iki dispacciót.
Hist. Rel. id. h. 27, 28. l., dispacci május 8., 15. s Thököly levele Szirmay Miklóshoz Szerencs, május 13. (THALY-nál Mon. Hung. Hist. XXIV. k., 34.l.)
RENNER: Wien im Jahre 1683. Wien, 1883. 178. l.
Császári levél Caprara Alberthez. (Közölve Eudoxiu de Hurmuzaki: Documente privitore la Istoria Romanilor. Volumul V., Partea I., Bucuresci 1885. 100. 1.), separando se a Turcis ad tales tractatus inhabilis fieret, mondja ez irat Thökölyről.
Badeni Hermann e reményeket Thököly ígéreteiből merítette, melyeket Saponara vagy Thököly emberei tudattak az udvarral. De az igéretekhez csatolt föltételekre még májusban sem érkezett meg a kedvező válasz, bámennyire fáradozott Borgomaynero Thököly érdekében. A spanyol követ azt ajánlotta a császárnak, hogy nyugodjék meg néhány megyének a magyar koronától való elszakadásában, mint annak idején a spanyol korona megnyugodott Németalföld önállóságában.
A történelmi események érdekes fejelménye az, hogy II. Fülöp utódjának ministere ily példát ajánlott a római császárnak ama protestáns főúr érdekében, kit gyermekkorában ép a németföldi szabadságharcz sikere is vigasztalt s bátorított. Borgomaynero remélvén tanácsainak elfogadását, május elején megizente Thökölynek, hogy ne siessen teljesíteni a török parancsait, hisz ő felsége jóakarattal fontolgatja ajánlatait.* De Thököly gyorsitani kívánta ő felsége fontolgatásait.
Contarini dispacci május I., 8.
Az udvar megígérte Szirmaynak és Jánokynak, hogy Caprara Albertet értesíteni fogja Thököly békeközvetítő szándékáról. Meg is tette s Caprara 1683 elején, utasítása szerint, tudatta Drinápolyban Thököly kapikihajával, hogy látogatását nem venné rossz néven. A kapikiha megigérte látogatását, de nem tartotta meg ígéretét s a helyett urának utasítása szerint arról beszélt a portán, hogy a magyarok «igen megunták a német regiment» s készek volnának behódolni.*
Gerőffy György levele Apafy Mihályhoz Drinápoly 1682. dec. 26. (Török-Magyarkori Államokmánytár 302. l.) s Caprara jelentése Drinápoly, 1683. febr. 2. (Turcica.) Ho procurato conforme l’ordine far insinuare al ministro del Tekeli, che non havrei veduto mal volontieri, havesse voluto parlarmi, essendo egli qui vicino, hfŕ promesso di venire e pure non e venuto.
Ugyanezt hirdették a Thököly hírnökeitől hozott levelek, melyek a nagyvezír szája íze szerint voltak írva. Ki volt azokban színezve a császáriak gyengesége s ennek bizonyságául hivatkozott Thököly a fogadtatásra, melyben az udvar részesíté követeit, kik a császár elé bocsáttattak, körülövezve német vérbe mártott kardjaikkal.*
Caprara mart. 20-iki jelentése.
S ez alaphangot variálták az april elején Filippopolisba érkezett Szirmay István és Fajgel Péter, kik Kassáról a fejedelem és a rendek részéről küldettek, állítólag a béke érdekében. Az idők jele volt, hogy a nagy kísérettel utazó követségnek jutottak a szállások, melyeket a császári internuntius foglalt el, midőn a múlt évben Konstantinápolyba utazott. Kárpótlásúl kigúnyolták Thököly emberei Caprara kiszorúlt kiséretét.*
BENAGLIA: Ausführliche Reis-Beschreibung von Wien nach Constantinopel des hochgebohrenen Grafen und Herre Albrecht Caprara. Frankfurt, 1687. 110. l.
Szirmay és Fajgel húszezer tallért hoztak, vagyis az évi adó felét, tehát ép annyit, mennyit a kassai gyűlés megszavazott. Filippopolisban bevárták a nagyvezirt,* ki Belgrádnak tartott s még útközben fogadta őket. Ez audientián nem csupán a behódolás készségéről, vagy az athnaméért mondott köszönetről volt szó. Szirmay István meg volt bízva a kassai gyűléstől a töröktől szenvedett sérelmek elpanaszlására. «A hódoltság eddig is sokat szenvedett» – mondották a rendek Kassán – «de a fejedelem ő nagysága szerencsés felavatása óta sokkal súlyosabban terheltek bírságokkal, szokatlan adókkal s mindenféle önkénynyel.» Mind kedvezőtlenebbb színben tűnt fel a török honszabadító küldetése. Hevesmegye február 23-iki közgyűlésén az alispán előterjeszté, hogy Fülek végvára elpusztítása óta a köznép egyedül a török hatalmában bízván, a taxákat, adókat nem fizeti s nem törődik a megyei tisztek rendeleteivel. Thököly egyik követe 1682 vége körül a fejedelem sérelmeinek elősorolása után fölemlíti, hogy némelyek, kik eddig a fölkeléshez csatlakoztak, látván az athname semmibe vételét, Lengyelországba menekültek, inkább akarván a száműzetést tűrni, mint a túlkapásokat.*
Khunitz ápril 15-iki jelentése. Turcica.
MAJLÁTH: A Felső Vármegyei Rendek Kassai gyűlésének actái. id. h. 859. l., a hevesmegyei felterjesztésre nézve GYÁRFÁS ISTVÁN: A jász-kunok története IV. Budapest 1880, 413. l., Thököly panasza a már idézett követutasításban. (Lymbus).
Ezekhez hasonló panaszokat tolmácsoltak most Szirmay és Fajgel, s kivált az 1663 óta erőszakosan kiterjesztett hódoltság kiigazítását kérték. A nagyvezír kegyesen megígérte, hogy mindent kedvezően fog elintézni, s hogy audientiát fog szerezni a követeknek a szultánnál. Mindezt tudatta Thökölyvel egy Ali agától küldött levélben, melyben a fejedelmet legelőkelőbb mágnásaival együtt a török táborba hívta megjegyezvén, hogy meg lesz elégedve a porta kegyeivel.*
Fajgel Péter levele Du Vernay-Boucauldhoz, Szerencs, junius I. Közli GERGELY SAMU. Történelmi Tár 1888. 497. l. s a nagyvezir levele Thökölyhez RENNER: Türkische Urkunden, den Krieg des Jahres 1683 betreffend. Wien 1888 29. l.
A nagyvezír Belgrádba érve, az ottani táborban valóban megszerezte Szirmayéknak a kegyelmet, hogy «arczczal a földre borúlhassanak» a szultán színe előtt, de a követektől érintett ügyek nem intéztettek el, állítólag nagy jelentőségök miatt, hanem az eszéki táborban tartandó conferentiára halasztattak.*
Fajgel jun. I. levele, id. h. és RENNER: Urkunden, 30. l.
A visszatérő követség nyomában haladt a török tábor az ország belsejébe. E hír kedvetlen volt Thököly eddigi alattvalóinak is.
A Kassán összegyűlt rendek komolyabban vették Thököly békeközvetítő szerepét, mint maga a fejedelem. Nem kell üres szavaknak vennünk azt, mit e tárgyról mondottak. «Köszönettel tartozunk» – így szóltak – «ő nagysága ez üdvös javaslatáért könyörögvén Istenhez, ki a fejedelmek szívét igazgatja, hogy ő nagyságát e nem egyedül Magyarországot, hanem az egész kereszténységet oly mélyen érdeklő szándékában a kívánt czélhoz segítse.» S most, miután megszavazták az évi adó felét, s a télen át élelmezték Thököly több mint tizenhétezer főnyi seregét, még személyesen kellett fölkelniök s junius 6-ára ezernégyszáz szekeret, ugyanennyi vágó marhát s tizenegyezer köböl lisztet tartoztak szolgáltatni, nem is számítva a lerombolt vagy megrongált várak ingyen munkák által való fölépítését s kijavítását. A felső magyarországi városok april 6-án tízere forintot voltak kénytelenek magokra vállalni a táborozás költségeire. A mi szegény városunkra ezernégyszáz forint esett – panaszlá a lőcsei krónikás.*
MAJLTH-nál id. h., HAIM GÁSPÁR krónikája 500. l., SZALAY V. 245. s Thökölynek a szepesi várak kijavítása ügyében Szerencs, 1683 május 24. kiadott patense (Görgey nemzetség levéltára. Görgey István úr szívességéből).
A megyei seregek még nem szálltak táborba majus 20-án, midőn Thököly Szerencsen «generalis mustrát» tartott hadai fölött, a valószínűen Ali agától vezetett «nagy pompával való török követség» jelenlétében.*
Absolon Telekihez Lőcse, ápril 19. (Bujdosók Levéltára 330. l.) s Thököly Szirmay Miklóshoz Szerencs, május 19. (THALY-nál: Monum. Hung. Hist. II. XXIV. 35. l.)
Szerencsről indúlt el Thököly a nagyvezírhez s junius 10-én érekezett az eszéki táborba. Kíséretének tagjai közül kiváltak gróf Homonnay Zsigmond és Barkóczi Ferencz, kik még nem régen alig sejtették, hogy ily szerepre lesznek kényszerítve. De Thököly elkobozta jószágaikat s most azokat igyekeztek visszaszerezni pénzzel s kedvetlenűl teljesített szolgálatokkal. Midőn Eszékre értek, a császári internuntius már el volt bocsátva s csak tovább küldését késleltették, hogy láthassa a Thökölytől kifejtett pompát s különösen a fényes fogadtatást, melyet Kara Mustafa rendezett a magyarországi fejedelem tiszteletére.*
BENAGLIA 132, Homonnaira s Barkóczira nézve Bécsi tudósítás 1683. febr. 21. (THALY közleménye Történelmi Tár 1887. 104. l.)
Sokkal kimerítőbb és pontosabb tudósításaink vannak a fogadtatás külsőségeiről, mint a táborban tartott értekezletek lefolyásáról. Természetes, hogy első sorban a hadi tervet tárgyalták. Nem annyira Thököly tanácsait tudakolta a nagyvezír, hanem inkább már régebben eltökélt szándékának javallását s magasztalását várta a fejedelemtől. Már 1678 elején mondá a budai basa, hogy a moszkvai háború befejezése után a török a többi várak elmellőzésével Bécs ellen fog indúlni. Thököly sikerei 1682-ben meggyőzték Kara Mustafát a nagy vállalat kivihetőségéről. 1683 májusában még a belgrádi táborban megmondta a szultán főlovászmestere Caprarának, hogy hasztalan fárad, mert a nagyvezír Bécs vívására készül.*
Az 1678-iki Turcica közt Schönberger Ádám jelentésében (Relatum 7. Martii 1678.) e sorok olvashatók: Zu Offen wolle der Bassa gesagt haben dass wofern die Türkhen wider die Moscowiter victorisiren werden, wollen Sie gleich mit der ganzen Armata durch Siebenbürgen auf Wien gehen, undt keine andere Vöstung belagern, l. még RENNER: Wien im Jahre 1683. 192. l.
Kara Mustafa tudta, hogy mennyire óhajtja a bécsi ostromot Thököly, ki már 1682-ben beküldte a portának a bécsi erődítések rajzát. Drinápolyban Thököly hívei s jóakarói, sőt ellenségei is oly színben szerették föltüntetni Szirmay és Jánoki követségét, mintha e rajznak megszerzése lett volna annak fő czélja.* A beküldött tervrajznál is tanulságosabbnak látszott a nagyvezír előtt a követek bécsi útja, az általok kötött fegyverszünet s az ezt követő alkudozások, melyeket leginkább Thököly czélzatosan szerkesztett közléseiből ismert. Hinnie kellett mindazt, mit Thököly Eszéken elmondott a császár hatalmának gyengeségéről s minisztereinek tehetetlenségéről.*
L. Caprara mart. 20-iki jelentését, továbbá a dispacci mellékletei közt a Budáról 1682 nov. 11-én s 1683 jul. 7-én írt leveleket. Az utóbbit KLOPP ONNO közli: Das Jahr 1683. und der folgende grosse Türkenkrieg Graz 1882. 540. l. Hogy épen Islam Ahmet bey, a capucinusból lett török hadi mérnök járt volna Szirmayékkal Bécsben, az nem egészen bizonyos. Ahmet igen regényes alak, nevéhez egy kis mondakör fűződött s nem lehetetlen, hogy Bécs kikémlelése is ahhoz tartozik. KLOPP nagyon is szó szerint értelmezi Caprara jelentését, midőn ezeket írja: «Demnach hatte die Gesandschaft nur als Maske gedient für die Thätigkeit des Kapuziner-Ingeneurs» (180. l.). Pedig ha ott volt is Ahmet, tudjuk, hogy a követségnek más s a kémlelésnél fontosabb czéljai is voltak.
L. a jul. 7-iki budai levelet KLOPP-nál id. h. 541. l.
)
Eszék vára s az eszéki híd Rossi «Teatro della guerra» czímű munkájában levő rézmetszetről vétetett.
Bizonyára szóba kerűlt a lengyel-osztrák szövetkezés is. Már ekkor az országgyűlés is megerősítette Sobieski és Leopold szövetségét. Egy Bécsbe érkezett jelentés szerint a nagyvezír megpirongatta Thökölyt, mivel ügynökei mindig azt jelentették a portán, hogy a lengyel országgyűlés határozat nélkül fog szétoszlani. A hír nem látszik egészen alaptalannak,* de úgy hiszszük, hogy a nagyvezír nem sokáig bolygatta e kellemetlen kérdést. Ellenben Thököly már nem fogta fel ily nyugodtan az ügyet. Attól tartott, hogy egy jelentékenyebb lengyel csapat Felső-Magyarországba fog törni s úgy gondolta, hogy egy erős török-magyar különítménynyel fenyegetni kellene Lengyelországot, vagy esetlen Krakkóig pusztítván a lengyel földet, országának védelmére kellene kényszeríteni a királyt.* De a nagyvezír nem akarta koczkáztatni a fővállalat sikerét, úgy sem hitte, hogy Sobiesky elég vakmerő volna serege legjavának élén megtámadni a vele békében élő törököt s a legrosszabb esetben is remélte, hogy Bécset hirtelen hatalmába fogja ejteni a segédcsapatok megérkezte előtt. Igen hihető, hogy e reményben Thököly is megnyugodott.*
Contarini julius 10-iki dispacciója idézve KLOPP-nál 192. l.; nem egészen alaptalannak azért mondjuk a hírt, mert Absolon február 19-én ezeket írja Telekinek: «A lengyelországi gyűlés beállott és szokás szerint való veszekedésekkel continuáltatil.» (Bujdosók Levéltára 329. l.) Különben a Pater Bernard Brulig’s Bericht über die Belagerung der Stadt Wien mitgetheit von Beda Dudik (Archiv für österreichische Geschichtsquellen IV. 413.) szintén felemlíti a nagyvezir szemrehányását a lengyel szövetség ügyében.
Több levél bizonyítja, hogy Thököly tartott a lengyel diversiótól. Absolon ír erről Telekinek ápril 19-dikén id. h. s Thököly Ibrahimnak, mint ennek május 24-iki leveléből kivehető (PRAY: Epistolć procerum. 503. l.) E két levélből azt lehetne kivenni, hogy csupán Lubomirski csapataitól félt Thököly. Azonban a jun. 14-én XIV. Lajoshoz (GERGELY SAMU-nál Történelmi Tár 1888. 499.) s a julius 18-án Szirmay Miklóshoz (THALY-nál M. H. H. II. XXIV. 39.) írt levelekből már azt veszszük ki, hogy nagyobb diversióra gondolt. E levelek igen valószínűvé teszik fent említett ajánlatát, melyet a varsói nuntius junius 30-iki jelentése nyomán ismertettünk. (Acta Regis Joannis III. 161. l.)
Kara Mustafa írja Thökölynek 1683 septemberében: «Etiamsi a Te multi Nuntii venerint; attamen cum Pacem haberent cum Imperio Poloni, ipsummet Regem Polonić adventaturum non credebatur». (KLOPP-nál 557. l.) Az egész török haditerv Bécs hirtelen elfoglalására volt alapítva s így föltehetjük, hogy Thököly s a nagyvezir junius elején még remélhették annak teljesülését, mit Vitry marquis jósolt Varsóból ápril 29-én Sebevillehez írt levelében. A marquis azt írta, hogy Sobiesky serege october előtt föl nem készűl s így a császár 1683-ban már nem fogja annak hasznát venni. (Acta Historica Tomus VII. 363. l.)
A török főemberek közül többen tanácsosabbnak tartották volna Győr vagy Komárom ostromát, noha nem igen merten szembeszállni Kara Mustafával. De nem is Eszéknél tarották a döntő tanácskozást, mert erre még be kellett várni a tatár khán megérkeztét.* Egyelőre a nagyvezír kegyes volt megigérni Thökölynek, hogy a diadal után le fogja rombolni Bécsnek várát a magyarok kedvéért.*
HAMMER (VI. 393.) török források nyomán.
Az említett budai levél KLOPP-nál (541. l.) s Fajgel Péter levele Du Vernay-Boucauldhoz Kassa, julius 15. (Történelmi Tár 1888. 500. l.) Meg kell itt jegyeznünk, hogy az eszéki értekezlett azon leírása, mely KANTEMIR: «Geschichte des osmanischen Reiches» 461–469. ll. olvasható, újabb időben meg nem érdemelt méltánylatban részesült. A «Das Kriegsjahr 1683» szerzője minden bírálat nélkül átveszi a leírást (Mittheilungen des k. k. Kriegsarchivs. Wien 1883. 40. l.), melyet mások egyszerűen elmellőztek, vagy elég kimerítően nem tárgyaltak. Nekünk az is gyanusnak látszik, mit Kara Musztafáról beszél KANTEMIR, itt a Thökölynek tulajdonsított szereppel kell foglalkoznunk. Jegyezzük meg mindekelőtt, hogy KANTEMIR leírásában valótlan adatok is találhatók. Szerinte Ibrahim basa részt vett az eszéki tanácskozásban, pedig tudjuk, hogy akkor Érsekujvár táján volt. Azt is tudjuk, hogy Thököly nem vett részt a győri tanácskozásban, mint KANTEMIR állítja. KANTEMIR-nek maga Thököly mondotta, hogy ő ellenezte a bécsi ostrom tervét, s ezt akkor mondotta, midőn érdekében állott szabadúlni az ostrom pártolásának odiumától. Történetírónk egy nála borozgató basától hallotta, hogy mit mondott Thököly Eszéknél s emlékezetből átalakítja a hallottakat egy classicus stylben szerkesztett beszéddé. Már HAMMER megjegyzi, hogy mennyire valószínűtlenek KANTERMIR-nél az Ibrahim basa szájába adott beszédek (VI., 418. l.) s ép ily valószínűtlen a Thökölynek tulajdonított szónoklat, mely egészen hamis színben tünteti fel Thököly akkori törekvéseit. Talán így beszélt valamely muzulmán tisztviselő, de nem a magyar fölkelés vezére. Lehetséges-e, hogy Thököly figyelmeztette volna a nagyvezirt a keresztyén solidaritás azon érzésére, mely XIV. Lajost minden alkalmazkodása mellett is visszatartja oly fellépéstől, minőt a török érdeke kívánna? S mi legfőbb, mondhatta-e Thököly, hogy a nagyvezir mindenek előtt Magyarországba vesse meg lábát s arra törekedjék, hogy az ország éléskamrája legyen seregének? KANTEMIR nem értette, hogyThököly kivált 1683-ban mennyire igyekezett felhasználni s mégis távol tartani a törököt az országtól. SZALAY nem említi KANTEMIR-t s Fajgel jul. 15-iki levele alapján, melynek jókora töredékét ismerte Petrovics másolatából, Thökölyt a bécsi ostrom pártolójának tüntenti fel. De ha csupán KANTEMIR, a Thökölyt ismerő történetíró s Fajgel közt kellene választanunk bajos volna igazolnunk ítéletünket azok előtt, kik a Thököly törekvései természetéből vett érveket nem akarnák elfogadni. Mondhatnák azok, hogy Fajgel nem mindig őszinte a franczia ügynökkel szemben, s hogy a francziának ajánlani akarta Thökölyt azzal, hogy Leopold fővárosának ostromát az ő ösztönzésének tulajdonította. De újabban Caprara s a velenczei követ jelentései is igazolják Fajgelt s ha netalán Thököly ellen érzett ellenszenvök őket is gyanusakká tenné, hinnünk kell nekik, midőn Szirmay András Dissertatio de motibus sui temporisában olvassuk, hogy «Thökölyus splendido comitatu ad Eszek vesirio obvius, persvadet Viennam imparatam, et non Jaurinum oppugnandum». (Muzeumi kézirat id. jelzet).
Nem kapott Thököly ily kielégítő választ bizonyos pontokra, melyek valószínűen a Szirmaytól és Fajgeltől előadott sérelmeket foglalták magokban. A nagyvezir azok egy részének elintézését újra elhalasztotta.* De talán nem csupán ama sérelmekről szóltak az említett pontok. Annyi bizonyos, hogy a nagyvezír elindulása előtt egy éjjeli conferentiára hivatta Thökölyt. Valószínű, hogy ekkor a szerencsés hadjárat nyomában kifejlő új viszonyok is szóba kerültek. Füleknél megelégedett Thököly a felsőmagyarországi fejedelemséggel, midőn már abban az évben többet nem remélt elérni. De most az egész ország birtokát remélhette s Magyarország jövendő urának eddig még föl nem merűlt kivánságai lehettek a portához. Ausztriához s a többi hatalmakhoz való viszonyára nézve. Különösen nehezen esett neki Erdély trónján megtűrnie Apafyt.*
Thököly Szirmay Istvánhoz semptei tábor julius 29: «Az eszéki hídnál beadott propositióinak punctumai is, a melyek még irresolute maradtanak». (O. Lev. Lymbus).
Ez éjjel, conferentiáról írja Fajgel julius 15-iki levelében Du Vernay Boucauldnak «sub vesperam misit denuo pro Principe, ut ipsum de nocte privatim adiret, quod factum solus cum ipso conferebat, etiam de illa re, quae tunc debuisset fieri, quando ego fueram apud vram Illtatem. Fajgel 1682 tavaszán volt Du Vernay-Boucaldnál Lengyelországban s az ott hozzá írt levelek egyikéből (In Monasterio 2. Junii) kiemeljük a következő sorokat: Hćc repeto, principatum principis Transilvanić aggredimur sine mora et pro corona Hungarić pugnabimus (GERGELY SAMU-nál Történelmi Tár 1887. 658. l.) A fentebbiekben az előbbiben található czélzást megfejteni.
S ha netalán e kérdésekre is vonatkozott a nagyvezír elhalasztó válasza, egy nem kevésbé fontos s még sürgősebb kérdésben teljesűlt Thököly akarata. A nagyvezír magához hívta a Duna balpartjáról Ibrahim basát s megengedte, hogy Thököly biztosai a török tábor előtt járjanak a Duna jobb partján. Így mind a két felől Thököly vehette át a lakosság hódolatát, megkímélhette, a mennyire lehetett a tatárság dúlásától az országot s a nehány ezer főnyi török-tatár csapattal megerősített seregének élén mint egyedűli s a budainál kisebb rangú basáktól tekintélyét már nem féltő vezér vonúlhatott Szerencsről Pozsony felé.*
Fajgel idézett julius 15-iki levele. Ugyancsak Fajgel írja valakinek Kecskeméten pünköst napján: «megérkezett az Tatár Had, két nap alatt Szolnokhoz érkezik, alig várom, hogy mehessünk a Fővezír táborára, mert eleit kell vennünk a rablásnak». (Orsz. Lev. Lymbus O. 132.)
Ily előnyös helyzetben még nem volt az udvarral szemben. Eszékről Bécsbe küldötte Melczer Jánost, ki junius 21-én oda érkezvén, bejelentette az egy havi felmondással kötött fegyverszűnet felbontását. Másnap már tudatta az udvar Saponarával a legvégső engedményeket.
Thököly a tizenhárom vármegyét kérte a birodalmi fejedelem s a magyarországi részek urának czimével a maga s fiutódjai számára. Kijelentette, hogy mint e megyék ura, Leopoldot királyának ismeri el, alávetvén magát a királyság törvényeinek s hogy háború esetén seregét a királyéhoz csatolja. Családja férfiágának kihaltával a megyék visszaszállnának a koronára, de míg annak birtokában vannak, addig a nádor s az országbiró hatósága alól ki volnának véve. Leopold e pontokra nézve oda utasította Saponarát, hogy megigérheti a birodalmi fejedelem czímét, de csak akkor, ha más kérdés már nem akadályozza az egyezség megkötését, addig azonban arra törekedjenek, hogy Thököly érje be a spanyol királytól felajánlott megfelelő czímmel. A többi követelést rendkívül súlyosnak találta Leopold, de mivel az illető pontokra nézve Thököly már eddig is engedett valamicskét, Leopold remélte, hogy többet is fog engedni. Meghagyta Saponarának, hogy csak bizonyos egymásutánban fokozatosan tudassa vele az engedményeket. Különösen az öröklés jogát szerette volna lealkudni a király, s a végső esetben felhatalmazta Saponarát Szathmár, Ugocsa s Szabolcs átadására. E három megye Thököly ősi jószágaival együtt elég lesz a fejedelmi rang fentartására – jegyzé meg Leopold azt gondolván, hogy ez ajánlattal lefegyverzi Thökölyt.
Thököly az arany gyapjú rendjelét is kérte a császártól, hivatkozván arra, hogy Ruyter tengernagy is megkapta e rendjelet, mire Leopold azt válaszolta, hogy Ruyter a dán királytól az elefánt rendjelt kapta, de az arany gyapjú akatholikusoknak nem adható. Németországi uradalmakat is kért Thököly azon esetre, ha minden várakozás ellenére a török találna győzni, mivel – úgymond – a franczia király is kielégítő biztosíték mellett igért neki uradalmakat s czímeket, ha a császár ellen folytatott küzdelmében legyőzetnék. Leopold talán elhitte, hogy az 1683 elején Párisból visszatért Nemessányi Bálint hozta ez igéretet a franczia királytól a kielégítő biztosítékkal együtt, de egyelőre nem szándékozott e követelést tekintetbe venni, csak arra figyelmeztette Thökölyt, hogy a spanyol királytól lehetne számára kapni ily jószágokat, ha a kívánt egyezség létre jő.
Thököly titoktartást kívánt e tárgyalásokra nézve s némi óvatosságot a lengyel udvarral szemben is, tekintettel az ottani franczia követre. Ez ellen Leopoldnak nem volt szava. Thököly még azt kívánta, hogy a spanyol és lengyel király garantiája mellett köttessék meg a szerződés, de Leopold elegendőnek találta a lengyel királyt, mert illetlen volna ilyen dolgokba ártani a császári ház oly kiváló tagját, minő a spanyol király.*
VICTOR V. RENNER: Wien im Jahre 1683. 173–178. ll.
Thököly valószínűen kedvezőbb választ várt az udvartól. Fő czélja még is el volt érve. Táplálta az udvar optimismusát, hogy lankaszsza serénységét a védelem előkészítésében és minden eshetőségre nyitva tartotta az útat a tovább alkudozásokra. Remélte azonban, hogy a háború esélyei kényszeríteni fogják az udvart még nagyobb követelések elfogadására.
Már is jó hasznát vette az udvar engedékenységének. Alig hogy visszatért Eszékről, Saponara önkényt átadta neki Sáros-Patak várát. Gondolható volt, hogy a Thimb ezredbeli alig négyszáz főnyi őrség nem sokáig védhette volna a várat, de nem ez volt főoka az átadásnak. A vár I. Rákóczi Ferencz birtoka volt 1670-ig s e czímen követelte az gh. Úgy hitte az udvar, hogy e követelés teljesítésével kézzel fogható jelét adja jóhiszemének s Thököly iránt érzett jó indulatának.*
Thököly visszatérésének napja HAIM GÁSPÁR-nál 501. l. Sáros-Patakra nézve Contarini junius 26-iki dispacciója s a Mittheilungen des k. k. Kriegsarchivs id. h. 15. l.
De ez nem volt elég. Thököly még a császáriak hadi tervének megállapítására is befolyást akart szerezni. Talán még a köpcsényi hadiszemlét megelőző hónapban azt kívánta Thököly az udvartól, hogy Győr legyen a császári seregek előnyomulásának határa. E merész kívánságát vagy a császári seregek biztossága, vagy a dunántuli terület megóvása, vagy épen a saját átpártolása könnyebb kivihetőségének szempontjából indokolhatta. És így akarta a császáriakat az ország határainak védelmére szorítani, hogy ő maga szabadabban mozoghasson, s hogy minél kevesebb ideig maradjon harcztérnek Magyarország területe.
Az udvar ez ügyben is csak Melczer bécsi útja után küldött utasítást Saponarának. Azt izente Thökölynek, hogy tulajdonkép kívánsága szerint járt el, mert az esztergomi kémszemle s az érsekujvári ostrom csak az ellenség félrevezetésére voltak rendezve, s abban a reményben, hogy az esetleg oda siető segédcsapatok megsemmisítése által ártani lehet majd az ellenségnek. Most azonban – így végződött az izenet – seregünk Komárom felé huzódik, hogy onnan jobban vigyázhasson az ellenségre.
7. KELLEMESI JÁNOS ALÁÍRÁSA.
Tévedés volna azt hinni, hogy ez izenet megmagyarázza az esztergomi és érsekujvári vállalatok cserbe hagyását, mely az egykorúakat oly kellemetlenűl lepte meg. Lothringiai Károly valóban szerette volna egy jeles hadi ténynyel megkezdeni a háborút. De serege nem volt elég erős és a herczeg nem akarta koczkáztatni főfeladatát, az örökös tartományok védelmét. A takarmány hiánya, veszélyeztetett visszavonulási vonala s Buda közelsége miatt nem merte megtámadni Esztergomot; Érsekújvárt pedig a török főerő közeledtének hírére hagyta el, hogy még idején átkelhessen a Dunán. És így a Thökölynek küldött izenet a szükségből erényt csinál, az udvar diplomátiája számára értékesítvén a szomorú katonai helyzetet.*
A Saponara utasításához tartozó izenet RENNER-nél 179. l. RENNER a kelleténél komolyabban veszi az izenetet. Nem lehet mondani a Leopoldtól május 9-én kiadott haditervről, hogy «Die Entscheidung erfolgte, soweit sich dies mit dem Interesse der kaiserlichen Gebiete vertrug, genau in dem Sinne der mit Thököly gepflogenen Unterhandlungen». – Nem így állt a dolog, mert világos, hogy a haditerv megállapításánál a császári terület védelmére s nem a Thökölyvel folytatott tárgyalásokra voltak fő tekintettel. A támadó mozdulatok komolyan voltak gondolva s mint RÖDER id. munkájából (l. 223. l.) tudjuk, a császár is sajnálta, hogy abban maradt Érsekujvár ostroma, de mégis «die Conservation der Armata und Bedeckung der Landen» volt a legféltettebb érdek s ezt veszélyeztette volna az ostrom folytatása.
8. LOTHARINGIAI KÁROLY HERCZEG.*
Lotharingiai Károly arczképe Ő Felsége hitbizományi könyvtárában őrzött metszet után készült.
Mindenesetre bízott az udvar e diplomatiai munkássága sikerében. Junius 30-án midőn oly égetőn szükséges kiadások fedezésére kellett a pénz, a hadi tanács meghagyta az udvari kamarának, hogy a köteles hűségre térítendő Thököly s hívei számára tartson készletben bizonyos mennyiségű aranypénzt. Nemsokára el is küldték Saponarának a tízezer forintnyi összeget.*
RENNER-nél 181. s 268. ll.
Végre is a fegyverszűnet csak julius 21-én telt le s bármit tett addig Thököly, az udvar e határidőig nem akart véteni a fegyverszünet ellen. Thököly ellenben csak Szathmár és Bereg területére nézve kívánta meghosszabbítani a fegyverszünet érvényét, megigérvén Saponarának a Szikszónál julius 11-én kötött egyezségben, hogy ottani katonái nem fogják ellenségeikűl tekinteni a szathmári és ecsedi németeket, ha ezek is így járnak el Thököly várainak őrségével szemben.*
U. o. 181. l.
De ennél többet nem engedett Thököly. Még juniusban követelte, hogy a bányavárosokból vonúljon ki a német őrség, mert különben nehéz lesz azokat megóvni a török rossz indulatától. S mivel Caprara Albert a hozzá intézett felszólításra május 14-én azt válaszolta, hogy a törökkel bajos alkudozni a bányavárosok érdekében s hogy biztosabb volna azok megmentése végett Thökölyhez fordulni, a hadi tanácsnak számolnia kellett Thököly fenyegetésével.*
Relationis Hist. Autumnalis Continuatio 1683. 20. l. s Caprara jelentése Belgrád május 14. (Turcica) piú securo vedere se il Tekeli puo salvare, írja Caprara.
Julius elején Schultz altábornagynak, ki eredetileg a felső vidékre a fölkelők ellen volt rendelve, megparancsolta a hadi tanács, hogy a Wallis ezred három századját vonja ki a bányavárosokból, mert azokat ezentúl Thököly őrsége fogja védelmezni. Julius 20-án Bozók várából írja Thököly a szepesi kamarának – «hogy Isten jóvoltából a bányavárosok és kamarák kezünkhöz devenialván, azoknak gondviselését bíztuk Jánoky Zsigmondra.»*
Mittheilungen des k. k. Kriegsarchivs. 1883. 15. és 67. ll. s Thököly bozóki levele (Orsz. Lev. Lymbus). Megjegyezzük itt, hogy THALY a Monum. Hung. Hist. II. XXIV. k. 39. lapján Thököly egy levelét közli, ily dátummal: «Ex castris nostris ad Daczeliom (így) positis 18. Julius». Mivel Thököly 20-án Bozóknál volt, úgy hiszszük, hogy a Daczeliomot Dacsó-Lámnak kell olvasnunk, mert van ily nevű falu Korpona körül.
9. JÁNOKY ZSIGMOND ALÁÍRÁSA.*
Jánoky Zsigmond aláirása (Beszterczebánya 1686 sept. 7. Orsz. Lt.) vétettek.
Jó ideig fenmaradt e gondviselés emléke. Jánoky a városok és bányák igazgatását kivette a régi hivatalnokok kezéből és protestansokat nevezett ki utódjaikká. Úgy látszik, hogy bizonyos áron meglehetett váltani a hivatalvesztés büntetését, elég az, hogy a kamaratisztek s kivált a körmöcziek, ezerszáztíz aranyat, s néhány dénár híján négyezerötven forintot voltak kénytelenek fizetni Thökölynek. Jánoky – ha ugyan teljes hitelt érdemel egy későbbi kamaragróf jelentése – az összes pénzkészletet átadta Thökölynek, serényen felolvasztotta az érczeket és annyi adósságot hagyott hátra, hogy eltávozása után még hónapok mulva is sok baja volt a kamaráknak a hitelezőkkel.*
BÉL: Notitia Hungarić Novć IV., 597. s Befehl an Obrist Cammer-Graffen Joh. Andr. Viechter 1686 febr. 15. sfebr. 20. (Bécsi kamarai levéltár.)
Tovább is ily símán hódított Thököly, s a magát nem védő ellenség gyengeségét már alig takarhatta a még le nem járt fegyverszünet tekintetbe vételének ürügyével. Még is történtek bizonyos hadi mozdulatok és összeütközések. Ha ostromra került a sor, a várakkal nem boldogúlt Thököly. Árva várát Kiechler Ferencz, a Knigge ezred zászlótartója nehány muskatérossal s vagy tizenhat ágyúval védelmezte a számos, de ágyúkkal nem igen rendelkező kurucz had ellen. Thököly fenyegette nagy erejével s hivatkozott izeneteiben a császáriak kétségbeejtő helyzetére, de Kiechler daczosan válaszolt s rútúl bánt Thököly követeivel.* Lietavát azonban csellel hatalmukba ejték Thököly hívei* s e várat menedékül használva biztosabban érezte magát a török-tatárral elegyes kurucz had az éjszaknyugati határon. E csapatok még az eszéki út előtt a határra voltak rendelve, valószínűen azért is, hogy meggátolják a májusban Varsóból elindult Lubomirski csapatának egyesülését Schultz hadaival. Ez a föladat ugyan nem sikerült, de Bittse mellett ötszáz fölkelő megtámadta a lengyel Tetwin János Kázmér ezredét, mely ez alkalommal negyven embert veszített. Ez junius végén, vagy julius elején történt s mind a két hónapban többször érezték a morvaországi és sziléziai városok az ellenség közelségét. Wisowitz leégett s Magyar-Bród tövig leromboltatott.*
FEIGIUS: Wunderbahrer Adlers Schwung Nürnberg 1694. I. Theil 449–454. l.
Sztrányai György Lietava 1684 jun. 4. Caprahoz (Orsz. Ltár. Lymbus.)
A határra küldött csapatok feladatára nézve Historicć Relationis Continuatio Autumnalis 1683. 75. l., l. még a Hist. Rel. Vernalis Continuatio 1683. 36. l. Tetwinről a Mittheilungen des k. k. Kriegsarchivs 1683. 68. l. Úgy látszik, hogy Thökölynek julius 8-án Apafyhoz írt levele is a Tetwin-ezred felveretésére czéloz. (Török-Magyarkori Államokmánytár 340. l.)
Részben e pusztításoknak köszönhette Thököly a bányavárosok elfoglalását, mert Schulczot julius elsején Morvaország és Szilézia védelme végett hívták vissza arról a tájról. De midőn julius 7-én Ausztriába rendelték s vele együtt Lubomirskit is, midőn nemsokára Bercsényi Miklós, Esterházy helyettese, sem bírta visszatartani a semptei táborból haza kivánkozó magyar hadakat, akkor már nem volt több mezei hada Leopoldnak ez országrészben.* Szathmár, Ecsed, Szendrő, Szepesvára, Murány, Árva, Likava, Trencsén és Leopoldvára megmaradtak Leopold birtokában, de e várak falain kívül Dunán innen a keleti határig minden megye és város befogadta Thököly védőrségeit, hűséget esküdött az új fejedelemnek s kitűzte annak jeléűl a fehér zászlót. Szabadon járhattak-kelhettek Thököly biztosai, elrendelhették a fölkelést, elkobozhatták a vonakodók vagy úgynevezett hűtlenek jószágait és sarczolhattak. Az uraktól ugyan hiába kérette Thököly a katonai segélypénzt, «nem fizethet», úgy mond ő, «kiki, hisz pro libertate kötött fegyvert».* Nyitva állt az út Pozsonyig, nem volt tehát fölösleges Esterházy nádor tanácsa, melynek értelmében a hadi tanács alelnöke, Caplirs gróf Pozsonyba utazván, julius 5-én idősb Zichy István és Erdődy koronaőröktől átvette a magyar koronát.*
Mittheilungen des Kriegsarchivs. 67. l. s THALY KÁLMÁN: Az 1683. táborozás történetéhez (Értekezések a történelmi tudományok köréből XI. Budapest 1884.) 43. l.
OTTLYK GYÖRGY élénken részletezi az akkori állapotokat önéletrajzában 12. és 13. ll. (THALY-nál: Mon. Hung. Historica II. oszt., XXVII. k.)
RENNER 214. l.
A tatárdúlástól való félelem a Dunántúl is megtette hatását. Barkóczy, Szalay és Szepesi nyolczszáz kurucz élén járták be ez országrészt s mindenütt velök tartott a fehérvári bég néhány száz jancsárral. De nem volt szükségök a fegyveres erőre, az úgynevezett «hódító levelek» ékesszólásánek lehetetlen volt ellenállani. A levelek személy- és vagyon-biztosságot ígértek azoknak, kik «Thököly fejedelem hűségéhez hajolnak», a vonakodókat ellenben «magoknak s gyermeköknek utolsó veszedelmével, és minden lakó helyüknek hamuval való hagyásával» fenyegették.*
Fajgel julius 15-iki levele s Literć, ex quibus nec quis nec cui scriptć sunt super Serie Belli Thökölyani apparet. (Orsz. Lev. Lymbus. 1683.)
10. GRÓF CAPLIRS ZDENKÓ GÁSPÁR.
(Eredeti olajfestményről).
Hogy a városok s a gyönge végvárak szó nélkül megadták magokat, az kevésbé volt föltünő, mint a nagy katholikus aristokraták elpártolása. E körök nem utánozták a nádor büszke példáját, ki «Bál előtt nem akarván térdet hajtani» jószágai feláldozásával a menekülő udvart követte. Nem is becsülték meg eléggé egy másik Esterházy, János, a győri vicegeneralis szavait, ki így intette őket: «csak bátran és serényen alkalmaztassuk magunkat, isten bizony megsegít bennünket! Az német is úgy teszen reflexiót reánk, ha hogy ő is mind hívségünkben, mind erőnkben bizakodhatik.»* Még sem kell hinnünk, hogy szívesen hódoltak meg Thökölynek, mint némely egykorúak hittek. Marsigli szerint Batthyányi árulása tette oly könnyűvé a tatárok átkelését a Rábán.* Pedig nem úgy történt. Draskovics már május 16-án intézett egy felterjesztést az udvarhoz a Rába-vonal védelme ügyében s Batthányi helyeselte a tervet, sőt maga is buzgón előkészíté a védelmet.* De itt is meghiusított minden fáradságot a haditanács lanyhasága. Junius végén Draskovics Bécsbe utazott segítség végett és megkérdezni, hogy mit válaszoljon Thököly leveleire. Kapott is bizonyos segítséget, de nem elegendőt oly nagy erő ellen. A fizetetlen hadak haza futottak otthonjuk védelmére, nem hallgatva Batthányi Kristófra, ki «jól eleikbe adatta, hogy akármi szelletre meg ne induljanak».* Draskovics Bécsben maradt az udvar elutazásáig és zokogva nézte a menekülő Leopold távozását. Magaviseletét később színlelésnek magyarázták.* Annyi igaz, hogy nem tartozott Leopold trónjának megbízható támaszai közé. Az udvar az alkotmány helyreállítása után sem szánta el magát arra, hogy magához csatolja a magyar nevelésű s érzelmű aristokratiát s még Esterházy is panaszkodott a bizalom hiánya miatt. Vegyük ehhez Draskovics rokonságát az érdekeiben s érzéseiben oly mélyen sértett Nádasdy-családdal. De ha lappangtak is az országbiró lelkében bizonyos frondeur érzelmek, épen mint jó magyar s kivált mint jó katholikus őszintén sajnálta a dolgoknak ily fejleményét. Azonban el volt szánva jószágait megmenteni s visszatérése után rögtön meghódolt Thökölynek, barátjaival együtt. Nevezetes, hogy a királyválasztás későbbi heves védője sokkal óvatosabban viselte magát ez alkalommal, mint Batthányi Kristóf. Érintkezésben maradt a Muraközben s a stájer határra rendelt német hadak parancsnokaival, gondoskodott arról, hogy az udvarhoz küldött jelentéseikben tanúságot tegyenek alapjában meg nem ingott loyalitásáról.
Levele Batthányi Ádámhoz Pápa. 1683 junius 26. (THALY-nál Történelmi Tár 1887. 297. l.)
RENNER-nél 213. l.
Mittheilungen des k. k. Kriegsarchivs 1683. 74. és 75. ll.
Draskovics levele Batthányi Ádámhoz Bécs junius 30. és Batthányi Kristóf levele ugyanahhoz Német-Ujvár julius 4. (THALY-nál Történelmi Tár 1887. 299., 300. ll.)
Contarini september 19-iki dispaccióját. E curioso il modo, con cui finse questo soggetto la maggior dipendenza e partialita verso la M-ta di Cesare, mentre sin nell’ultimo giorno della fuga di Vienna fu veduto et io stesso lo vidi nell’antecamera, commiserendo lo stato delle cose presenti piangere divottamente, nel veder Cesare montar in carozza per salvarsi, KLOPP közli e sorokat művének függelékében 542. l. s a szövegben (105. l.) hivatkozik az idézetre, minden bírálat nélkül.
11. GRÓF ESTERHÁZY JÁNOS.*
Gróf Esterházy Jánost a fraknói herczegi képtárban levő olajfestményről Cserna másolta le.
12. DRASKOVICS MIKLÓS ALÁÍRÁSA.*
Draskovich Miklós: raptim ex castello Locsnia 14. Aug. 1683. Nemessányi Bálintnak. (Nemz. Muzeum Thököly-csomag: I.)
Nem is jelent meg az új fejedelem táborában; lovasainak oda küldését is késleltette, de azért elég szolgálatot tett a helyzet urának s igen valószínű, hogy elvállalta volna Thököly uralkodása alatt a nádorságot, mint Esterházy gyanította.*
L. Draskovics levelét Thököly biztosaihoz Locsmán julius 22. Közli THALY Századok 1872. 484. l. s a Mittheilungen des k. k. Kriegsarchivs 1683. 72. s 80. ll. Contarini spetember 19-iki dispacciója még a következőket jelenti Draskovicsról: incendiato il nobilissimo Palazzo d’Eisenstat di struttura Italiana, di mano propria del c. Drasoviz appesoli il fuoco. E sajátkezű felgyújtás inkább szónoki emphasisnak látszik, mint valódi tény elbeszélésének. A nádor nem említi e körülményt az udvarhoz írt leveleiben, melyekben eléggé vádolja Draskovicsot. Különben CSÁNYI JÁNOS krónikája 79. lapján olvassuk: «Item in diesen Monath Juli haben die Tatern… Eyssenstath verbrent.
S hogy már nemsokára az új nádor választására kerül a sor, abban maga Thököly kételkedett a legkevésbé, midőn julius 24-én Verebélyről elindúlt Sempte felé.* Pozsonymegye már a julius 12-iki bazini közgyűlésen elhatározta, hogy két rossz közül a kisebbiket akarván választani, Pyber kanonok vezetése alatt egy küldöttség által a fedejelem védelme fogja ajánlani magát.* Julius 25-én Garamszegi Géczy Zsigmond, Thököly teljhatalmú biztosa, háromszáz lovas élén bebocsáttatást kért Pozsony városától s noha a polgárok nem azért fogadták el Thököly védelmét, hogy a kurucz sereget láthassák falaikon belől, most kénytelenek voltak engedni az erőszaknak.* Időközben Lothringiai Károly Jedlersee melletti táborában megtudta, hogy a fölkelők a Morva folyóhoz közelednek. Féltette a pozsonyi várat, melyet Carlovitz őrnagy gyönge őrséggel védett. A herczeg Ogilvy és Horn őrnagyokat kétszáz gyaloggal s háromszáz lovassal küldötte Carlowitz segítségére s 25-én maga is elindúlt a magyar határ felé, csupán két ezredet hagyva hátra Bécs körül, a Duna balpartjának védelmére. 26-án este Ogilvy és Horn már közeledtek Pozsonyhoz, de a Pozsony és Cseklész közt táborozó Petrőczi törökökkel is megerősített serege szétverte a Carlowitznak szánt segítséget, melyből háromszáz ember a csatatéren maradt.*
Az indulás napja THALY-nál Mon H. H. II. XXIV. 5. l.
A nagyszombati jegyzőkönyv. Tudományos Gyüjtemény 1818-IV.
SÁMBOKRÉTY MIHÁLY diariuma, közli THALY Történelmi Tár 1885. 392. s a jegyzőkönyv. id. h.
RENNER 402., SÁMBOKRÉTY 392. s a lothringiai herczeg julius 31-ikén Sobieskihez küldött jelentése. Acta Regis Joannis III. 218.
A győzelem után szomorú nap virradt Pozsonyra. A kuruczok törökök társaságában a külvárosokra törtek s mitsem törődve Géczyvel s védőrségével, lefegyverezték a polgárokat, mindent összezúztak, mit csak elérhettek s különös előszeretettel keresték fel a pinczéket, helyenként térdig érő bortócsákban gázolván. Az oda siető Petrőczy alig bírta fékezni mámoros katonáit. Gyújtogatás volt a múlatság befejezése, estve felé egész utczák égtek, de most már Thököly is közbelépett. Megjelent a prímás elpusztított kertjében és éjjelre háromszáz német zsoldosát rendelte a kapuk őrzésére, hogy Pozsony városa meg legyen óva saját katonái dúlásától.
Különben nem akarta minden bajtól megmenteni a várost. Fölszólította, hogy javítsa ki a megrongált hajóhídat s bizonyára sarczot is készült követelni tőle, midőn 28-án este megtudta, hogy Lothringiai Károly délután átkelt a Morván s már nem messze van Pozsonytól. Valóban a herczeg éjszaka is folytatván útját, félórányira a várostól megállapodott egy útszoros előtt. Útjának biztosítása végett előre küldte a dragonyosokkal és Lubomirski herczeg lengyeljeivel Badeni Lajost, ki puskalövésnyire a várostól táborba szállt a szőllőhegyeken. Innen látta Badeni Lajos a fölkelők s a törökök tábortüzeit Cseklész irányában. Thököly jól értesíték kémjei az ellenség számáról s mozdulatairól. S bár kétszer annyi katonája volt, mint ellenfelének, nem akart megütközni vele. Csakhogy nem az ő akarata döntött. Igaz, hogy a mellé rendelt basáknak meg volt parancsolva, hogy ne ellenkezzenek Thökölyvel, de Hussein, egri basa, a segédcsapatok vezére, jobban jegyezte meg magának a szultáni rendelet azon helyét, mely viszont Thököly is a basákkal való egyetértésre intette. Thököly még este megmagyarázta Husseinnek, hogy tanácsos lesz előre küldeni a szekereket s az egész sereggel harczolva visszavonulni. Úgy is szoros a harczolásra a pozsonyi tábor helye, ellenben a visszavonuláskor egy tágas helyen szembe lehetne szállni az ellenséggel, vagy ha nem lehetne is, a Vágig való visszavonulással meg lesz mentve a sereg s «kár nem követi Hatalmas Császárunk vitézit». A Vágnál azután nyugodtan lehetne bevárni a sereg gyarapodását.
De Husseint elkapatták az eddigi török diadalok s büszkeségében kerülni akarta az alárendeltség látszatát. Azt válaszolta, hogy oly hamar meg nem ijed, hisz még nem is látta az ellenséget. Thököly Harsányi ezredét hagyta a táborban, mert nem merte Husseint magára hagyni, félvén a balsiker esetén a basa rágalmaitól. A háromszáz zsoldos még éjjel kimenekült a városból, de a midőn reggeli hét óra tájban Pozsony megadta magát, Badeni Lajos még elfogott vagy száz felkelőt s köztök Pethenády Györgyöt. Hussein valóban megvárta az ellenséget, noha Thököly éjjel eltávozott a tűzérséggel és gyalogsággal, de a lothringiai herczeg rögtön hátráltatta Husseint. Lubomirski gyors csapatainak üldözése rendetlen futássá változtatta a hátrálást. Vagy hatszáz török és felkelő maradt a csatatéren s több mint ezer megrakott társzekér került a győzők birtokaiba. Lothringiai Károly visszavonult Ausztriába, miután a vár őrségét megerősítette a magával hozott gyalogsággal. S e megerősítés volt a diadal legfontosabb eredménye.
Ha Lothringiai Károly csak nehány napot késett volna, Thököly elfoglalja a várat, s a vár ágyúinak védelme alatt kijavította volna a pozsonyi hajóhídat. Már pedig az ország fővárosának birtokával járó hatalmi gyarapodás s a hajóhídon át kényelmessé vált közlekedés Kara Mustafa s Thököly tábora közt veszélyeztette volna egyrészt a lothringiai herczeg táborát, s másrészt Sobieski útját.
Thököly julius 29-dikén, a pozsonyi ütközet napján, szedte össze szétzüllött táborát. Itt rögtön utasította a már útban levő Szirmay Istvánt, hogy a negyvezirnél előzze meg Hussein vádjait, s hogy tegyen javaslatot a Rábánál építendő híd iránt. De e híd kiépítése nem pótolta volna Pozsony birtokát s így Thököly kénytelen volt egyelőre csak kisebb jelentőségű kalandozásokkal támogatni Kara Mustafa vállalatát.*
SÁMBOKRÉTY 392–93. l. Ottlyk THALY-nál M. H. H. II. XXVII. 14. l., a lothringiai herczeg julius 13-iki jelentése id. h., Badeni Lajos jelentése RÖDER-nél I. 39–42. ll. A szultáni levél RENNER: Türkische Urkunden 37. l. HAMMER említi (391. l.), hogy Hussein egri basa volt. Legtöbbet merítettünk a fentiekben Thökölynek Szirmay Istvánhoz Semptén, julius 29-én írt leveléből (Orsz. Lev. Lymbus). E levél jóval tartalmasabb, mint a Kara Mustafához intézett, melyet történetíróink LÜNIG és LONDORP gyűjteményeiből ismernek.
De hogy többet is tehessen, újabb segédcsapatokat kért a negyvezirtől. A Thököly mellé rendelt basák emberei azt hiresztelték, hogy Kara Mustafa neheztel a fejedelemre, mivel Pozsonynál «vissza fél felé állott», de ha nem neheztelt is, bajosan küldhetett volna Thökölynek más csapatokat, mint tatárokat, a védtelenek e vitéz kínzóit.* Még el sem indult a segítség, midőn a lothringiai herczeg visszafordulásának hírére az égetés, fosztogatás munkája újabb lendületnek indult az osztrák határszélen. Az udvar megizente Thökölynek, hogy a szatmári s ecsedi császári őrségek el fogják pusztítani urodalmait, ha abban nem hagyja az égetést. Thököly abban nem hagyhatta, mert zsákmányolás nélkül seregének élelmezése költségesebb s hiányosabb lett volna, s mert más módon képtelen volt ártani ellenségének. Augusztus 5-dikén tudta meg a lothringiai herczeg entzersdorffi táborában, hogy ellenséges csapatok közeledtek a Morvához. Másnap már Angernnél ütött tábort. A falvakból fölszálló tűz és füstoszlopok jelezték az ellenség útját. Harsányi volt ott több mint háromezer főnyi kuruczczal, törökkel s tatárral. A herczeg Lubomirskit hatszáz lengyel lovassal küldötte ellenök, mert azt hitte, hogy csak nehány száz fölkelővel lesz dolga. Lubomirski mégis széjjelverte az ellenséget még a segítségül küldött német vasasok megérkezte előtt. Bizonyos, hogy a tatárok helyt nem állottak, a törökök csak kevesen lehettek s így leginkább a fölkelőkkel tűztek össze a lengyel pánczélosok, kik a távoli s közeli harcz fegyvereihez egyaránt értettek s gyorsaságban a magyarokkal vetekedtek. Elég az, hogy háromszáz fölkelő maradt a csatatéren, a győzők tíz zászlót nyertek el, s mi Thökölynek talán legrosszabbul esett, maga Harsányi is elesett. Halála hírében kételkedtek eleintén, örömmel hiresztelték, hogy el van fogva.*
A Szirmayhoz írt levél s Tövissi Dániel levele Bornemissza Annához Somlyó, aug. 14. (Török-Magyarkori Államokmánytár 351. l.)
L. különösen a lothringiai herczeg jelentését Sobieskihez aug. 7. (LÜNIG: Literć Procerum Europć Pars III. 19. l.) A herczeg jelentésében igenis ki akarja emelni a lengyelek vitézségét s azért próbáltuk enyhíteni nagyításait. Hogy a fölkelők törökökkel és tatárokkal voltak ott, az SÁMBOKRÉTHY diariuma említi. (394. l.) Más részletekre nézve l. Acta Regis Joannis III. 228. s 266. ll. Harsányi halálát említi Pucci marquis aug. 11-iki jelentése (Acta Regis 246.l.) Ersonira olaszosítván nevét, de aug. 19-én Bezzegh György ezeket írja a bécsi táborból: «Harsányi Uram bizonyosan él, valami várban vitték». (Orsz. lev. Lymbus.) SZALAY V. 257. a pozsonyi ütközet leírásánál említi Harsányi halálát, a Tudományos Gyűjteményben közölt nagyszombati jegyzőkönyv hibás adatai nyomán.
A lothringiai herczeg Angern körül maradt az ottani vidék örömére s ez örömben Pozsonymegye, de kivált Nagyszombat is szerettek volna részesülni akkortájt. Nagyszombat már régebben váltott oltalomlevelet Thökölytől s julius 18-dikán ünnepélyesen fogadta a háromszáz lovas élén bevonuló Géczy Zsigmondot, ki átvette a polgárság hűségesküjét. A fogadtatás alkalmával a fejedelmi biztos gúnyolta a császáriakat, kiknek «gyalázatos adózásra, contributiora, accisára kötelezte volt magát» a város s «kiket csaknem Isten gyanánt imádott ez a föld». «Hol vannak?», kérdé a mind jobban fölhevülő szónok, «miért nem oltalmazzák Kegyelmeteket? Jól gondokodott Kegyelmetek, hogy Urunk ő nagyság hívségére hajlott; mert úgy járt volna, mint barádiak (Magyar-Brod), maga török-tatár rabságra esett volna s a városnak helyét szél fújná; a ki is eddig régen meg lett volna, ha ez a kék pánczélyos szegény legény (itt magára mutatott) Kegyelmetekért annyit nem fáradott volna.» Tovább nem beszélt a szónok, mert «nem illik», így mondá, «hogy kérkedjem». Néhány hét mulva kitünt, hogy a szónoknak még több szerénységre lett volna szüksége.
Augusztus elején Thököly biztosai megjelentek Nagyszombatban s a fejedelem nevében különböző követelésekkel léptek fel. A várostól háromezer forint sarczot kértek s kaptak. A jezsuita collegium azonban nem birta lefizetni a kívánt harminczkétezer aranyat, ezért Berthóty Zsigmond elkobzott mindent, mit a collegiumban föltalált s a jezsuiták kiutasíttattak. A pálosok s a benedekrendiek templomai átmentek a protestánsok birtokába. Majd Keczer András és Gerhard György magok elé idézték Jaklin Balázst s Dolny Istvánt, az esztergomi kátpalan kanonokjait, s harminczezer arany váltságdíjat követeltek tőlök, mivel – így szóltak a biztosok – prédikátorainkat is ez összegen kellett a gályarabságból kiváltanunk. Végre megelégedtek tizenkétezer forinttal s a kétezer forintot érő ajándékokkal. A város igazgatását új és pedig protestáns tanácsbeliek vették át a biztosok parancsára.
13. KECZER ANDRÁS ALÁÍRÁSA.*
Lipóczi Keczer András: Eperjes 1683. ápr. 12-én kiállított kötelezvényéről.
Ez előzmények után augusztus 7-dikén délután maga a fejedelem lovagolt a városba s a tanács tagjai hajadon fővel kísérték urokat az érseki residentiába. Nyolczadika vasárnapra esvén, Thököly reggeli kilencz órakor a lutheránusok templomába ment, végig hallgatta udvari papja szónoklatát s tizenegy órakor elhagyta a várost. Alighogy eltávozott, meggyúladtak a jeges sáncznak átellenében levő csűrök. Ép a megelőző napon hagyta meg Thököly Várnay Györgynek, hogy meg ne engedje a város környékén a tűzrakást, mert a városi tanács egy fölterjesztésében fölemlítette a csűrökben «tüzelő népek gondatlanságát». Nem rég toborzott kuruczok voltak a város környékén s a nagyszombatiak azt állították, hogy szándékosan gyújtották fel a csűröket. Elég okot adtak ily gyanú keletkezésére.
A szél s szárazság kedveztek a tűz terjedésének. Az üszkök a városba röpültek s több házat lángba borítottak. Tömve voltak a házak takarmánynyal s tömérdek barom volt a városban, mert a lakosság a kóbor katonák elől mindenét behordta a mezőről. A forróság kiállhatatlan volt, a nép az utczákra tódult s menekülni akart a városból. De a kapuk gondosan el voltak zárva, oly zavaros időkben szükséges elővigyázatból. A kulcsokat nem találták s lakatost nem lehetett fogni; a lakosok egy égő börtönbe voltak zárva. A megvadult barmok növelték a zavart. Némelyek a bástyákról ugráltak el, vagy azoknak résein át igyekeztek menekülni. Sokan gyermekeiket dobálták át a falon, egy csoport szerencsétlen a város pajtájába rejtőzött, mely tömve volt szénával s gabonával. Végre feltörték a város egyik kapuját, azonban a mezőn kóborló törökök rabságra hurczolták a kiszabadultakat s a kuruczok felhasználták a jó alkalmat a zsákmányolásra. Erdődy György, Czobor Ádám és a Kollonics grófok mentették meg a még fenmaradt lakosságot, segítségére sietvén Thököly táborából a pozsonymegyei haddal. Másnap reggel ezerötszáznál több halottat temettek el, de az összes halottak számát Nagyszombat városa négyezerre becsülte. Réchey István, a város kapitánya, nejével együtt a holtak közt találtatott. A város ugyancsak elváltozott. A hány ház volt az előtt, annyi most az utcza, így írja a városi jegyző. De a kuruczok még ekkor sem kimélték a várost, «megkeményedett szivök még sem százakozik – mint Nagyszombat panaszlevele mondja – vendégeskedésekre, ajándékozásokra kényszerítenek bennünket, sőt Isten segedelme által a tűznek rettenetes volta előtt is megaradott kevés marháinkat irgalom nélkül elhajtani merészlik». Thököly megszánta a panaszosokat, haza bocsátotta táborából a város részéről állított katonákat s azokat is, kiknek háza leégett. Kemény tilalmai egyelőre megvédték a várost, azonban a hónap vége felé bizonyos elkobzott érseki gabona ki nem szolgáltatása miatt a káptalanra s a városra megharagudott a fejedelem. Augusztus 25-dikén Semsey Pál katonái ellepték a várost és egy igen jutalmas fosztogatáshoz láttak. Petneházy megsokalván Nagyszombat bünhödését, egyszerre kihirdette, hogy közelednek a lengyelek és németek. Erre nyomban kitakarodtak a vitéz fosztogatók.*
A nagyszombati eseményekre nézve l. a városi jegyzőkönyv kivonatát Tudományos Gyűjtemény 1818. IV. 41–63. ll. Itt ott felhasználtuk RÉCSEY VICTOR ALFONZ közleményét is, mely a Századok 1882. évfolyamában jelent meg Thököly Kis-Rómában czym alatt. RÉCSEY szintén a nagyszombati jegyzőkönyvet közli, csakhogy jóval hézagosabban s nem mindig sikerültebb fordításban, mint a Tudományos Gyűjtemény. – Úgy látszik, hogy RÉCSEY-nek nem volt tudomása a jegyzőkönyv régibb kiadásáról, mert különben terjedelmes közlés helyett nehány pótlásra, vagy helyreigazításra szorítkozott volna. A nagyszombati tűzvészről l. még SOMBOKRÉTY id. h. 395. l. és KNAUZ NÁNDOR: Buda ostromához. 24. és 25.ll. Semsey katonáinak fosztogatása nem a tűzvész napján történt, mint KNAUZ írja.
14. GRÓF CZOBOR ÁDÁM ALÁÍRÁSA.*
Gróf Czobor Ádám. Datum in Sasin 16. Julii 1667 Kötelezvény Csáky Pálné részére.
Mint láttuk, a fejedelem s főbb tisztjei bizonyos mértékben igyekeztek megóvni a területet a pusztulástól s annál inkább akkor, midőn tatárok társaságában voltak kénytelenek hadakozni. Augusztus 17-kén bizonyára Thököly parancsából Pozsonymegye kihirdette, hogy tatárok érkeztek a fejedelem táborába s egyuttal felhívta a főurak tiszttartóit, hogy a leginkább az erdőkben bujdosó jobbágyokat a várakba s városokba hívják. E tatárságot Kara Mustafa még a pozsonyi ütközet után indította el Bécs alól Thököly táborába. Sokáig voltak úton, bajjal járván az átkelés a balpartra, de a magokkal hurczolt négyezere rab tanúságot tett arról, hogy útközben sikerrel munkálkodtak. Körülbelül nyolczezren lehettek s Galga szultán, a tatár khán fia, volt vezérök. Augusztus 19-dikén Királyfalva mellett fogadta Thököly a khán fiát s megvendégelte a mezőben sátorok alatt.*
A lothringiai herczeg két ízben szól a tatárok útjáról; először augusztus 5-én (Acta Regis Joannis III. 229. l.) s másodszor aug. 7. (LÜNIG-nél id. h.). Egyszer tizenkétezerre, majd tizenötezerre teszi számokat, de ő csak a beküldött jelentésekből veszi adatait, míg OTTLYK, kinek elég dolga volt a tatár táborban, nyolczezer főre becsülte Galga szulgán seregét (Önéletrajz id. h. 15. l.). L. még SÁMBOKRÉTHY 395. s 396. s Egy késmárki nemes naplóját (SZABÓ és SZILÁGYI: Történeti emlékek a magyar nép községi és magán életéből II. k. 30. l.)
Abban a vendég s a vendéglátó megegyeztek, hogy a lothringiai herczeget vissza kellene szorítani a Morva mellől. A herczeg igen alkalmatlan éberséggel őrizte az átjárásokat s szorgosan vigyázott ellenfele minden mozdulatára. Pedig a Morva vize kicsiny volt ekkortájt, s úgy látszott, hogy az egri, váradi basákkal együtt az újonnan érkezett tatárság a herczeg táborától éjszakra Ausztriába törvén, elérhetné a kívánt czélt.* Thököly a kalauzokon kívül még alig ötszáz főnyi magyar csapatot rendelt a török-tatár had mellé, meghagyván e csapat vezetőinek, hogy a magyar területen óvják meg a rabságtól a föld népét. Talán sikerült e föladata, de már az osztrák területen «a pogányság oly pogány módon bánt a néppel», mint Ottlyk, a magyar csapat egyik vezetője mondá, hogy Ottlyk saját érzékenysége kimélése végett tőlök függetlenül próbálta égetni Ausztriát. Úgy látszik, hogy augusztus 23-dikán kelt át a török-tatár had a Morván s csak akkor tudta meg Hussein basa, hogy a lothringiai herczeg 21-kének reggelén már elhagyta az angerni tábort. Kapott e híren a basa, 23-dikán este az angerni táborba szállott s éjjel Ottlykot Cseklészre küldte Thökölyhez oly izenettel, hogy siessen utána, mert ő meg akar ütközni a herczeggel. Thököly azt hitte, hogy Lothringiai Károly Hussein elől hátrált meg s valószínű, hogy Husseint is e föltevés tette oly vállalkozóvá.*
Jánoky Farkas Thökölyhez Bazin, aug. 16. Közli IVÁNYI ISTVÁN (Tört. Tár 1886. 127.) s Csató Sándor levele Thökölyhez Szomolyán aug. 18. (Orsz. Lev. Lymbus.)
OTTLYK 15. 16. Thököly levelet Szirmay Andráshoz Cseklész aug. 24. (THALY-nál M. H. H. II. XXIV. 9. l.) OTTLYK a lothringiai herczeg «csengeri» táborhelyéről beszél, úgy hisszük, hogy az angernit nevezi így.
Pedig a herczeg azért sietett Tulln felé, hogy átkelhessen a Duna jobb partjára s hogy ott előkészítse a «nagy ügyet», Bécsnek fölszabadítását. Stockerau mellett 24-kén értesült Hussein közeledtéről. Attól tartott, hogy a törökök e támadással a lerombolt bécsi híd felépítését akarják lehetővé tenni. Azért visszafordult s Stammersdorf mellett ütközött meg Husseinnal, ki oly hévvel rontott az ellenségnek, hogy a lengyel csapatok eleintén megzavarodtak, de a támadó hevét lelohasztotta a segítségül rendelt német lovasság. Hussein tizennégyezer főnyi csapatából háromszáz halott maradt a csatatéren, s még nagyobb volt azok száma, kiket a német lovasság a Dunába ugratott. Talán Hussein is ott veszett, ellenben a váradi basa átúszott a bécsi táborba. Még nagyobb lett volna a legyőzöttek vesztesége, ha üldöztetnek, de a lengyelek kedvtelenek voltak s a lothringiai herczeg azt hitte, hogy Thököly, ki már ekkor a Morvánál táborozott, újabb ellenállásra buzdíthatná a szétverteket, már pedig a «nagy ügy» eldöntésének előestéjén a herczeg kimélni akarta erejét. Thököly valóban elindult Hussein hivására Cseklészről s Marchegg táján találkozván a menekülő Galga szultán hadával, maga is Stomfa felé fordult.* Kara Mustafa nagy súlyt helyezett Hussein vállalata sikerére. Az ütközet előtt csolnakokon átszállíttatott a balpartra ötszáz embert, de azok vissza nem tértek hozzá.* Hussein veresége előtt is érzett némi nyugtalanságot a «csillagvezér». A Burg és Löbel bástyákat nem lehetett oly könnyen elfoglalni, mint remélte, s öt heti küzdelmet folytatott már birtokukért, midőn az erdélyi fejedelem augustus 23-dikán megjelent táborában. Talán nem lett volna «oly tísztességes és pompás audientiája» Apafynak, ha az ostromlottak kevésbé makacsul viselik magokat. De így bizonyára szívesen hallgatta meg a nagyvezir mindazt, mit Apafy és Teleki közöltettek vele Vajda László küldetéséről, ki már hetek óta a császári udvarnál tartózkodott. Vajdának ott be kellett jelentenie, hogy Apafy «az elmék megegyesítésében az mediatorságot jó szívvel felvállalná, ha ő felség acceptálná». Szathmár átengedését kötötte ki magának a fejedelem a közvetítés díjául. Arra is kérte Vajda az udvart a fejedelem nevében, hogy közte s Thököly közt bizonyos egyezséget hozzon létre, mert Vajda elküldésekor, sőt még az augustus 23-diki audientia után is Teleki és Apafy a török diadalát valószínűnek hitték, vagy legalább valószínűtlennek hitték, hogy a háború megtöri a török magyarországi hatalmát. Apafy nem tudta, hogy ép az audientia napján intézte el az udvar a Vajda Lászlótól hozott pontokat. Szathmárt az udvar föl nem említette válaszában, a szóba hozott közvetítést Thököly és Apafy közt elhárította magától azon megjegyzéssel, hogy az ügyes Sobieskire bízza. Különben Leopold megdicsérte Apafy azon szándékát, hogy hadaival nem fog a keresztyén fegyvereknek ellenszegülni, de Vajdát mégis kémnek tekinték a császáriak s azért nem tartóztatták tovább. Tulajdonkép a nádor kívánta még májusban Vajda László felküldését s Teleki tanácsára engedett Apafy Esterházy czélzásokba burkolt kívánságának. A Vajdának adott válasz után sem bánta meg Teleki az adott tanácsot. Jól tudta, hogy nemcsak most, hanem a jövőben is kedvező színben tüntetheti föl Vajda küldetését mindegyik hadakozó fél előtt, bárki legyen a győztes közülök. Igaz, hogy a tavaszszal Kara Mustafa még gyanakodva hallotta Vajda utazásának hírét, de augustus második felében már voltak perczei, melyekben szívesen fogadta volna a visszatérő követet, ha a tőle hozott föltételek lehetővé teszik a szégyen nélküli visszavonulást.*
Literć Francisci Taaffe ad fratrem de pugna ad Stammesdorf, from the camp at Korn Neighburgh August. 25. (Acta Regis Joannis III. 299. l.) és OTTLYK 16. OTTLYK azt mondja, hogy Thököly Cseklészhez tért vissza, pedig Thököly írja Szirmay Andrásnak aug. 26-án, hogy «Morva vizéig elmenvén, azontul Stomfa felé vévén utunkat». OTTLYK akkor távolt volt Thökölytől.
Taaffe levele.
Vajda elküldésére nézve l. Apafy leveleit Telekihez Fogaras, ápr. 15. és Ebesfalva május 27. (Bujdosók Levéltára 209. s 211. ll.) L. még az udvar aug. 23-iki válaszát Acta Regis Joannis III. 288., 289. l. s RENNER 407. l. V. ö. még Apafy és Teleki leveleit Vajda Lászlóhoz Zurány aug. 25. (Acta Transilvanica Fasc. III. Nr. 61. Orsz. Levéltár.) E hiteles okiratokból kitűnik, hogy Cserei rosszúl volt értesülve Vajda küldetéséről. (139. l. Csereiből merít HORVÁTH VI., 144. l.)
)
THÖKÖLY IMRE ARCZKÉPE.*
(Egykorú franczia metszet után, mely gróf Teleki Géza tulajdona.)
Thököly arczképei mutatják, hogy mennyire feltünő szerepet játszott ő Európában. Az az arczkép, mely őt fejedelmi díszben mutatja be, bizonyítványa a népszerűségnek, melylyel a protestans Európában bírt. Ennek egyetlen ismert példányát Haan Lajos tisztelt barátom volt szíves velem közölni. Jellemző a két franczia arczkép is (egyik gróf Teleki Ede, a másik az orsz. képtár tulajdona), melyek Bécs ostroma alatt készültek.
)
THÖKÖLY IMRE ARCZKÉPE.
(Egykorú franczia metszet után az orsz. képtárból.)
15. A LÖBL- ÉS VÁRBÁSTYA BÉCSBEN.*
(Folper van Auern 1680-iki látképéről a bécsi városi könyvtárban.)
A Löbl- és Várbástya Bécsben részlete Folper van Auern 1680-iki látképének; magyarok hódolata, s a táborsátor elfoglalása és a törökök visszavonulása De Hooghe Romein, egy a XVII-ik század második felében virágzott s III. János lengyel király által megnemesített festő metszetéről vétetett. Mind három kép Bécs városa levéltárában őríztetik.
Súlyosbította Kara Mustafa helyzetét a táborban érezhetővé vált élelemhiány, mely a tatárok ausztriai pusztításainak volt következménye. Magyarországból kellett szállíttatni élelmet s a törökök egyes főuraktól is követeltek ily szállítmányokat. Tőlük mást is kívánt a nagyvezír; augustus 10-ike körül a bécsi táborba hivatta Draskovicsot, Zichy Istvánt, Esterházy Ferenczet, Batthányi Ádámot és a Nádasdayakat. A zsarolás szándéka is lappangott e barátságos meghívás alatt, mert bizonyos volt, hogy nem jelennek meg üres kézzel a táborban azok, kik tanácsosnak tartották elfogadni a meghívást.*
RENNER 303. l. RENNER: Türkische Urkunden 40., 41. ll. Draskovics levele Nemessányi Bálinthoz aug. 14. (Thököly-csomó N. Múzeum) és Diarium, was sich vom 7. Juni anno 1683 biss zu end der belägerung Wienns bey der türkischen Armee zugetragen (Archiv für österreichische Geschichte. Bd. IV. 503. l.) FIRNHABER FRIGYES az idézett czím alatt közli a diariumot, mely tulajdonkép Khunitz osztrák residens diariuma.
16. A MAGYAROK HÓDOLATA A TÖRÖKÖKNEK.
(De Hoogh N. metszetéről a bécsi városi könyvtárban.)
De másrészt a nagyvezirnek jól esett elfogadni az ország első főurainak hódolatát, önérzetének szüksége volt ily elégtételre. Úgy beszélték akkor, hogy a hódoló főuraknak bizonyos részt ígért a még meg nem szerzett zsákmányból.* Annyi valószínűnek látszik, hogy a végleges diadal után a porta Magyarország élén egy éltesebb és nagyobb tekintélyű főurat szívesebben látott volna, mint Thökölyt.* Aligha beszélt minden hatás nélkül a portán 1682 végén Gerőfy György, az erdélyi követ, ki a nagyvezir azon kérdésére, hogy meghódolnak-e a magyarok Thökölynek, így válaszolt: ő nagyságok bölcs itiletire támasztom, Magyarországban fejedelmi emberek lévén, kiknek sok szolgái vadnak olyanok, mint Thököly uram in privato statu volt.* Maga a nádor beszéli, hogy Kara Mustafa megkínálta őt a királyi székkel s Thököly is terjesztette ez ajánlat hírét.* De Bécs alatt nem gondolt arra a nagyvezir, hogy kedvét szegje Thökölynek. Védenczének folytonos segélykérése nem volt ugyan ínyére, mind a mellett jól fogadta követeit s augustus 23-án megígérte Nemessányinak, hogy Ibrahim budai basát, ki addig Győrnél őrizte a bécsi tábor összeköttetését a török birodalommal, tízezer emberrel Thököly mellé fogja rendelni.* Azonban a stammersdorfi vereség után nem teljesítheté az ígéretét. Ki akarta építeni a leégett Tabor-hídat, de méltán tartott attól, hogy a Korneuburg körül táborozó lothringiai herczeg meg fogja hiusítani szándékát.*
E hírekre nézve l. Csonka bég vallomásait Turcica 1686.
Caprara Albert jelentése Drinápoly február 2.: per altro lo stimano poco nominandolo il giovane matto.
Gerőffi György id. levele Török-Magyarkori Államokmánytár 301. l.
Esterházy levele Leopoldhoz Passau aug. 12. Protocollum opinionum Pauli Esterhaz (463 Fol. Lat. N. Múzeum) és Ein Original Schreiben des Gf. Draskovics an den Kaiser dato 30. januar 1684. (Hungarica Fasc. 73/II. Bécsi állami levéltár.)
Khunitz diariuma FIRNHABER-nél. (Archiv für österreichische Geschichte IV. 503. l.)
Mittheilungen des k. k. Kriegsarchivs 1683. 108. l.
S 27-én Sobieski már Olmücznél volt, a német birodalmi hadak is közeledtek. A nagyvezir önmaga előtt sem szerette megvallani helyzete veszélyeit, kapott minden kedvező híren, alig bírván lemondani a reményről, hogy a segítség későn fog érkezni. De azt világosan látta, hogy csalatkozott Thökölyben, ki már bizonyára nem fogja biztosítani a bécsi tábor számára a balparttal való közlekedést. Azért augustus 27-én meghagyta neki, hogy összes erejével s a hozzá rendelt török hadakkal Bécs felé sietve, három vagy négy nap múlva a török táborral együtt hadakozzék.*
A nagyvezir aug. 27-iki levele Thökölyhez KLOPP-nál 544. l.
17. A TÁBORSÁNCZ ELFOGLALÁSA S A TÖRÖKÖK VISSZAVONULÁSA.
(De Horghe eredeti metszvényéről a bécsi városi könyvtárban.)
Thököly azonban el sem indult Bécs felé. Engedetlenségét egy történetíró Sobieski befolyásának tulajdonítja s annyi igaz, hogy a lengyel király szerette így magyarázni Thököly tartózkodó magatartását a bécsi ostrom alatt.*
KLOPP írja Das Jahr 1683 und der folgende grosse Türkenkrieg 243. lapján: Tököly hatte längst zuvor mit dem Polenkönige Johann Sobieski die Uebereinkunft getröffen, dass er sich an der Belagerung von Wien nicht betheiligen werde, und dafür hatte Sobieski seine Verwendung dem Tököli zugesichert. Es war die erste Erfahrung des Kara Mustafa an Tököly, dass bei diesem Letzteren die eine Untreue gleichwiegend war mit der andern. KLOPP itt bizonyára nem irásbeli egyezségre czéloz, mert a szöveg alatt nem hívatkozott ilyenre. De akár irásbeli akár szóbeli igéretet tett is Thököly Sobieskinek nagyon valószínűtlen, hogy csupán ígéretének kötelező ereje birta volna tartózkodó magaviseletére. Sobieski nem csupán az augusztus 27-iki parancs megszegését tulajdonítja a saját befolyásának, mert a bécsi ostrom után a pápához küldvén Doenhoff apátot, követének adott utasításában így szól: Eadem mediatio Regis efficit ne Thekelius in Moraviam et Austriam irrumperet, postquam Danubium superarunt Exercitus Christiani. (Instructio Venerabili Abbati Doenhoff. Zaluski Epistolarum Historico-Familiarium Tomi Imi Pars II. Brunsbergć 1710. 777. l. Zaluski 1681-iki kelettel közli az instructióit, mi világos tévedés.) Még látni fogjuk, hogy Morvaország és Ausztria kimélése sem tulajdonítható Sobieski közvetítésének.
E magyarázat nem teljesen alaptalan, de sokkal egyszerűbb, semhogy a bonyodalmas valóságnak híven megfeleljen. Még a tavaszszal szívesen veszi az udvar, ha Sobieski Saponara ajánlatainak elfogadására bírta volna Thökölyt. De a fegyverszünet lejárta után már a spanyol párt sem merte hinni, hogy Thököly át fog pártolni a császárhoz s midőn Sobieski a hadfogadáshoz látott, akkor már másnemű szolgálatot várt tőle az udvar. Arra kérte a lengyel királyt, hogy Felső-Magyarországba is küldjön hadakat. Leginkább a pápai követek ajánlották a királynak e tervet, tudván azt, hogy lehetetlen volna érzékenyebben sújtani Thökölyt. Sobieski kitérően válaszolt ily ajánlatokra.*
Ex Cancellaria Imperatoris Duci Lothringić aug. 17. (Acta Regis Joannis III. 266.l.) Buonvisi III. Jánoshoz Passau aug. 19. és a király válasza Olmütz, august. 27. s Buonvisi junius 27-iki jelentése. (SAUER: Wien und Rom 39., 51., 131 ll.)
Óvakodott bosszúra ingerelni Thökölyt. Augustus 9-én elküldötte hozzá Ghiza Kázmért, kitől azt izente, hogy jól vigyázzon magára a gróf. Mert ha egy szalmaszálat eléget a lengyel területen, a király el fogja pusztíttatni a gróf uradalmait. A fenyegetésekhez igéreteket is csatolt. Továbbra is felajánlotta közvetítését az udvarnál Thököly érdekében.*
DALERAC: Les Anecdotes de Pologne, ou Memoires Secrets du Regne de Jean Sobieski Amsterdam 1699. T I. 74., 122. ll.
Thököly nagyra becsülte ez ajánlatot, úgy gondolta, hogy még hasznát fogja vehetni. A remélhető haszon fejében szívesen tett a királynak oly szolgálatokat, melyek saját terveinek sikerét nem veszélyeztették. A lengyel terület pusztítása részéről egészen fölösleges kihívás lett volna. De azért tartott Sobieskitől, mint ellenségének szövetségesétől. Midőn a lengyel király két napi járásra volt távolt Troppautól, Thököly a cseklészi táborból Illésházy Györgyöt, Géczy Zsigmondot és Ottlykot Szakolczára küldte a szorosok őrizetére, mert lehetségesnek tartotta, hogy a lengyelek magyar területre fognak lépni.* Pozsonynál, Angernnél az ő csapatai is szembe szállottak a lengyelekkel s Hussein hívására nem azért sietett Thököly Marchegg felé, hogy esetleg ki ne használja a török győzelmét a lengyelek ellenében is, ha a szükség úgy kívánja. De dőreség lett volna a háromszoros vereségtől megfélelmlített magyarságot a lengyelek ellen küldeni, midőn azok Sobieski vezérlete alatt Morvaországon át a Dunához közeledtek. S midőn a Dunán átkelve a lothringiai herczeggel s a német segédhadakkal egyesültek, a balparton hagyott három lovasezred, háromszáz lengyel lovas és két gyalog zászlóalj* sokkal hatásosabban óvták meg Morvaországot és Ausztriát Thököly betörésétől, mint Sobieski közvetítésének ígérete.
Thököly Szentiványi Menyhérthez augustur 23. (Orsz. Tört. Emlékek. Orsz. Levéltár.) «Lengyelek jövetele miatt tartson vele (Illésházyval) jó correspondentiát» – így inti Szentiványit. V. o. OTTLYK önéletrajza id. h. 16. l.
Mittheilungen des k. k. Kriegsarchivs 1883. 119. l.
Thököly fel akarta használni a törököt a saját czéljaira, de soha sem gondolt arra, hogy feláldozza magát érette. Nem vágyott a dícsőségre, hogy mint Kara Mustafa alárendeltje szálljon szembe oly kiváló keresztyén fejedelmekkel, s nem egyedül az erkölcsi vereségtől tartott.
Ha seregei részt vesznek a nagy döntő ütközetben, bizonyára veszteségeket szenvednek, már pedig erejének ily gyengítése jelentékenyen súlyosbította volna helyzetét az udvarral, Apafyval, saját alattvalóival s még a portával szemben is. S miért tette volna ki magát ily veszélynek, midőn csapatának értékét jól ismerve, előre tudta, hogy az csak szenvedhet, de számos s oly jól felkészült hadsereggel szemben rendes ütközetben nem igen használható. S végre ha kívánatosnak tartotta is a török diadalát, vágyainak egy részét e diadal nélkül is elérhetőnek hitte.
Volt tehát elég oka nem teljesíteni az augustus 27-iki parancsot s később neki lehetett a legkevesebb kifogása az ellen, hogy tartózkodó magaviseletét a bécsi ostrom alatt Sobieski a maga befolyásának tulajdonította. Lehetséges, hogy az említett parancsot oly későn kapta meg Thököly, hogy annak végleges elhalasztását már alig kellett indokolnia. De valószínű, hogy a stammersdorfi ütközet után nem volt egészen megnyugtatva a nagyvezir szándékaira nézve. Úgy látszik, hogy azoknak elhárítása végett bizonyos értelemben hivatkozott a lengyelekre, ha ugyan hihetünk Khunitznak, a Kara Mustafa táborában marasztott osztrák residensnek. Szerinte Nemessányi Bálint, Thökölynek a bécsi táborban tartózkodó kapikihája, augustus 30-án urának egy levelét mutatta be a nagyvezirnek. A levél szerint a lengyelek a lothringiai herczeg s a badeni őrgróf megbízásából a béke iránt ajánlatokat közöltek Thökölyvel, de ő tudni akarja, hogy mint állnak az ügyek a táborban, mert ha van némi remény Bécs meghódítására, nem is fog válaszolni ez ajánlatokra.* Az adat nem eléggé hiteles, de magában véve nem lehetetlen, hogy hasonló loyalis fordulatokban még ideje korán próbálta Thököly megértetni a nagyvezirrel, mennyire nem függ boldogulása kizárólag a porta kegyétől.
Az aug. 30-iki följegyzés Archiv für österreichische Geschichte IV. 504. l. FIRNHABER közleményében Nemessányi Hiemeschaleá-nak van írva.
De Thököly azon reménye, hogy az ausztriai csatamezőkön lévő események lefolyása alatt igen jól felhasználhatja idejét, ha Pozsonymegyében marad, mindennél inkább visszatartotta attól, hogy a stammersdorfi ütközet után átlépje a határt. A julius végén meghiúsúlt kísérlet után is folyvást Pozsony birtokára kívánkozott. Augustus elején Csernely Zsigmond a fejedelem nevében fölszólította a várost, hogy újítsa meg hódolatát. A város átadta a felszólítást a lothringiai herczegnek.* Tizedike körül Csernely Zsigmond újra megjelent Pozsonyban. Thököly állítása szerint a polgárok a városba bocsátották, de azután följelentették ottlétét Carlovicznak, ki elfogatta Csernelyt. A fejedelem megparancsolta a városnak, hogy valamint megfogatta, úgy ki is szabadítsa Csernelyt, «másként a városnak hamar időn való porrá lételét remélje érette Kegyelmetek». A város azzal mentegetőzött, hogy egy várbeli német tiszt «épen arczúl találta a kapunál» Csernelyt, mikor ottlétéről a tanács még semmit sem tudott.* Thököly aligha hitte a mentségeket, de fenyegetését végre nem hajthatta, noha katonái elég bajt okoztak a városiaknak. Egy ízben lesből támadták meg a sajátjukat visszaszerezni igyekvő pozsonyiakat s ekkor Parády Péter kanonokkal együtt elesett vagy harmincz muskatéros s néhány polgár.*
SÁMBOKRÉTHY id. h. 394. l.
Thököly levele Pozsonyhoz aug. 15. és a város válasza aug. 16. (Orsz. lev. Lymbus.) SÁMBOKRÉTHY, a pozsonyi biró, csupán Thököly levelének tartalmát meri ismertetni az udvarhoz intézett felterjesztésében, melyet diariumnak nevez, id. h. 395. l.
U. o. 396. l.
De a város s vár ostromát Thököly nem merte megpróbálni addig, míg Angernnél volt a lothringiai herczeg. Midőn 24-én meghallotta, hogy «az német az bécsi hídakat meghaladta», sürgette a semptei vár megerősítését, majd az ottani házak kitisztítását, mert nejét Léváról Semptére akarta hozatni. Hussein veresége után is remélte, hogy nemsokára ünnepélyesen bevonúlhat Pozsonyba. Számított a nagyvezir ígérete szerint várható segédcsapatokra s már 26-án ki volt adva a rendelet Szirmay Andrásnak, a tüzérség parancsnokának, hogy az indulásra készen álljon, mert maholnap Thökölyhez fog csatlakozni Ibrahim basa.* De a csatlakozás nem történt meg, mert Ibrahimnak Bécs alá kellett sietnie.*
Thököly levelei Szirmay Andráshoz, aug. 24- s 26-án. (THALY-nál M. H. H. II. XXIV. 9., 10. ll.)
Sobieski sept. 21-iki levele Acta Regis.
Még mielőtt tisztában volt Thököly Ibrahim útjának irányára nézve, elhatározta, hogy Pozsony birtoka végett az 1682-diki hadjáratban kipróbált fegyveréhez fog nyúlni. Izen Carlovitznak, s követet küldött Lothringiai Károlyhoz. Azt izente, hogy ő meg akarja szabadítani hazáját a törököktől s tatároktól. Megállíthatná a budai basát, ha átadnák neki Pozsonyt s vele fegyverszünetet kötnének. Igy a város meg volna mentve. Hasonló izenetet küldött Bécsbe 1682-ben, midőn a bányavárosok birtokára vágyódott. Nem fogta fel tisztán az akkori s mostani helyzet különbségét. Követe Lothringiai Károlyt september 4-én Städteldorfnál találta, hol a herczeg részt vett a hadi tanácsban a lengyel királylyal s a szász választóval együtt. Lothringiai Károly táborában marasztotta a követet a döntő fordulat beálltáig.*
Sobieski levelei nejéhez sept. 4. Städteldorf és sept. 9. Tulln. (Acta Regis Joannis III. 347. s 357.) Több hasznát vettük az Informations de Stumdorf, ŕ une demi lieue de Tuln, 1683 sept. 4. czímű jelentésnek (u. o. 350. l.). Úgy gondoljuk, hogy a jelentés szerzője szabatosabban adja vissza Thököly izenetét, mint Sobiesky.
){kind=link}