VI.
VI.
Lantosok a XVI. században. – Turzó agg lantosa. – Kassai Lantos vagy Hegedüs Sebestyén. – Ilosvai Selymes Péter. – Hegedősök: Hegedűs Márton. – Moldovai Mihály. – Kármán Demeter.
Igy bolyongott Tinódi szerteszét az országban, míg biztosabb révbe nem evezett. Mi indította őt arra, hogy ilyen pályát válasszon? Az egyik fontos, külső ok kétségtelenül Török Bálint váratlan fogságba jutása volt, ez tette őt egyszerre «tétova búdosó»-vá; a másik belső ok, mint maga mondja, az volt, hogy mikor annyi híres bajvívás, hadakozás és várostrom esett meg, nem volt lantostársai között senki, a ki ezek megéneklésére vállalkozott volna. És valóban, noha talán sohasem volt annyi lantos, mint Tinódi korában, de ezek kevés kivétellel mind olyan tárgyakon kapkodtak, melyeknek feldolgozásához kevesebb «futosás és tudakozás» kellett. Lássunk nehányat lantos kartársai közül.
Bornemissza Péter emlékezik meg* Turzó régi világtalan agg lantosáról, ki több urat is szolgált s végre koldusbotra jutott. Ez a lantos beszélte neki, hogy Krisztus keresztfája az az almafa volt, melyen a kígyó Ádámot megcsalta. Ezért ezután azt a paradicsomból kivetették és «egyelőbe» gyaloghíd volt egy sáros patakon. Azután egy király [Salamon] gerendának viteté házába, de hogy hosszú volt, egy singnyit «elferészel benne», és ottan megnő ismét. Ezt látván a király, eltéteti azt és azután arra feszítették a Krisztust.* Ez a legenda, melyet Turzó lantosa a papoktól hallott, az Ádám és Éva legendája, melyet Varazzei Jakab «Arany legendá»-jából, de a Debreczeni codexből (A zent Atianknak eleteroel Adamrol emboeroknek elsoe zweleioekroel) és a Teleki-codexből (scent iras adam atancnac teremteseroel..) ismerünk.* Ez a lantos bizonyára ilyen tárgyakat kedvelt és dolgozott fel.*
Negyedic resze az evang… tanuságoknac. Sempte 1578. 854. l.
Az eredetiben el teteli bizonyára sajtóhiba.
Katona Lajos: A Teleki-codex legendái. Bp. 1904. (Nyelv. és széptud. ért. XVIII. 10.)
Bornemissza ugyancsak az id. műben még egyszer megemlékezik a legendáról, de itt már nem hivatkozik az agg lantosra, hanem «ezt is iryac ŕ bölczec, hogy ot volt volna regen az paradicsomnac edes kertje, es Ieru<s>alem helyen volt volna az almafa, kit Adam es Eua megharapa. Es ugyan ottan emeltec volna fel az Ie<s>us Chri<s>tu<s>tis az kere<s>zt fara. Mongyac azt is, hogy Noeis vgyan ottan aldozott volna az Vr I<s>tennec midőn ki<s>zallot volna a víz özön vtan az barkabol» stb. 56. lev. Ez utóbbinál tehát ismét a lantosra gondolhatunk.
A lantosok másféle fajához tartozott Kassai Lantos, vagy Hegedűs Sebestyén.* Már akkor Kassán lakott, mikor Tinódi oda költözött s Tinódi halála után is sokat beszéltetett magáról. Úgy látszik, szatirikus természet volt s emiatt azokkal gyült meg a baja, a kiket megénekelt. Az «eretnek Gall papról», bizonyosan Huszár Gál református prédikátorról, éneket szerzett s benne másokat is megcsipkedett. Pl. Nyitrai Benedek kassai polgárt mint «csélcsap» embert említette meg. Valami politikai szatira lehetett, mert pártoskodással is vádolta őt, ezért megsértődve bepanaszolta a bírónak és tanácsnak. Erre letartóztatták s azzal riasztották, hogy fogságban tartják, míg be nem bizonyítja, a mit állított. Az ének természetesen névtelenül jelent meg. Lantos Sebestyén körömszakadtáig tagadta bűnösségét. «Bátor fejemvel írjem meg – mondta – ha én szereztem.» Ekkor a tömlöczbe kísérték és megindították ügyében a nyomozást.* Állítólag Gálszécsen előre eldicsekedett vele, mit ír, azért oda is kérdezősködő levelet küldtek Urbán Mihályhoz, a Sebestyén barátjához, hallotta-é ezt? Urbán hűségesen beszámolt arról, hogy mit csináltak, mikor Gálszécsen együtt mulattak «Szent Gergely estén» a Bertalan diák házánál. Tagadta, hogy hallott volna ilyen beszédet, jóllehet az első este eleget szóltak, beszéltek, mert mind borosak voltak, de efféle szó nem esett köztük. Másodnapon sem hallotta sem érthette, hogy mondotta volna, pedig mindig együtt voltak.
Figyelő XXI. 1886. 329–31. l.
Irod. Közl. I. 1891. 49. l.
«Továbbá mondhatom – így folytatja azután – hogy elég éneket mondott és hegedült is, még én mondék végre neki ott Gálszécsben szent Gergel estin, hogy hadná el az éneket, mert én es tudnék egyet. Azután egy példa beszédet mondék nekik, hogy micsoda guker* jobb az világon gukerek közt, nem találák meg, hanem én magam megmondám, hogy az fagyuker, mert abbul kell len(n)i minden munkás dolognak. Mást mondék, hogy micsoda drágább ez világon azt sem találok* meg, hanem azt es én magam meg mondám, hogy nincsen drágább az jámbornál, és az hegedűs Sebestyén* szent Jób mondásábul megbizonyítá. Ez beszédek után nem sokat múlattonk..»
A m. gyökér. A Kemény L. közlése szerint.
Valószínűen sajtóhiba találák helyett.
Felváltva Hegedűsnek és Lantosnak írják, talán azért mert mind a két hangszeren játszott. A Tört. Tár 1889. évf. 598. lapján 1544. évből említett Sebastianus citharida [citharista], azért illik erre a Sebestyénre inkább, mint Tinódira, mert a hegedűsök hangszere a czitera volt. De a lantosok hangszerét sem kell összetéveszteni a mai hegedűvel.
38. KASSA LÁTÓKÉPE.*
Kassa látóképe. Cserna Károly eredeti rajza.
Innen Terebesre mentek, azért ide is levél ment, de Keserű Damján csak arra emlékezett, hogy nagycsütörtökön nála volt Sebestyén, de se nem írt se nem olvasott, hanem evangeliumot magyarázott.* A harmadik tanu, Pesti János, a Lantos Sebestyén kérésére tett írásbeli vallomást. «Hitem szerint – így szól e levél – azt írhatom Kegyelmeteknek, hogy mikor ez ének kikelett Kassán, akkor én ott voltam és hítta vala bátyámat a mislei prépost vacsorára és vacsora után menék én utána az bátyám szolgáival, hát szintén bátyám uram akkor olvassa az éneket és kérdé, hogy honnan kűlt az ének, és mondanák, hogy Kegilvith szolgája találta volna. Ott vetekedének rajta, hogy ki szerzette volna. Monda eggyik, hogy talán Sebestyén szerzette. Mondék én, hogy hozza, lássam az írást, én megyesmerem az ű írását és kezemben adák. Látám, hát bizony szépi írás, hogy tíz Sebestyén sien tunna olyan szépet irnia és én mondék, hogy ez az írás bizony nem Sebestyén írása, mondék. Ez ebben múlék.* Más napon én kijüék házamhoz, tahát Sebestyén itt vagyon és mondék neki: Sebestyén! Kassán egy éneket szerzettek, hallottad-e s monda: Micsoda éneket? És az menit én kordén tudék benne, azt elymondám elűtte. Monda, hogy valaki szerzette bestye kurvafiájul szerzette, de bizony igeny akarnám látni egyem. Mondék én neki: De ne hazugy, mert talám te szerzetted? Monda ű, hogy az én hitemre soha mégy csak hírét siem hallottam egyem.»
Figyelő XXI. 1886. 330. l.
Sajtóhiba: malék.
Úgy látszik, hogy a sok tagadás daczára is rábizonyították, vagy maga bevallotta, hogy Nyitrait Gálszécsen csakugyan csélcsapnak nevezte, mert arra ítélték, hogy nyílvánosan vonja vissza e rágalmazó kifejezést s ha nem akarja megtenni, nyelvét vágják ki. Sebestyén természetesen az előbbit választotta s Péter és Pál napján a tanács előtt bocsánatot kért Nyitraitól. Ez megbocsátott neki s kezet fogva váltak el.*
E. Phil. Közl. 1887. 139–140. l.
Úgy látszík, hogy az efféle családi bűne volt Lantos Sebestyénéknek, mert már előbb (1558) feleségét ítéltek el hasonló vétségért bocsánatkérésre. Az itélet azt is kimondta, hogy az éneket a könyvből ki kell tépni és többet ne hagyják énekelni.*
Figyelő XXI. 1886. 739. l.
Ilyen volt Ilosvai Selymes Péter is, a ki mielőtt vándorlantosnak csapott volna fel, iskolamester volt Nagyidán s valószínűen Tinódit is ismerte, mert ez sokszor kirándulhatott ide Kassáról, ha héba-hóba a fiát egyedül is el merte küldeni borért a Perényi kulcsárjához. Lantosi életmódjáról «Ptolemeus király históriája» czímű énekéből alkothatunk fogalmat magunknak, melyet 1570-ben nagyobbrészt «el-benn sován Szilágyországban, Kusalkőben egy havas oldalban, egy czellában azaz egy füstös házban» szerzett* s valódi vándorló módjára, kinek minden bokor szállást ad, «egy sombokorban» fejezett be. Arról szól az ének, hogy mikor hetvenkét zsidó tudós lefordította görögre a bibliát, Ptolemeus tiszteletükre hét napig tartó lakomát adott. Mellékesen arról is, hogy Ilosvai épenúgy mint Tinódi, foglalkozása közepette a jó bort nem vetette meg. Nem elégszik meg a vendég leírásával, hanem a lantost is minduntalan az őt hallgató vendégsereg pártfogásába ajánlja. Pl. az első lakoma végén:
Tulajdonképen Aristeás latin fordítása alapján átdolgozott, mint maga is mondja: «megtalálta Aristeás könyvében».
Több kérdések más napra haladjanak,
Ma az versszerzőnek innya adjanak.
Ma az versszerzőnek innya adjanak.
A második nap végén:
Hadd töltsenek bárcsak amaz serleggel
Hegedősek hadd lakjanak jó kedvvel.
Hegedősek hadd lakjanak jó kedvvel.
A hatodik napon:
Az király vígan köszöni jó borát,
Nem felejti hegedősét, lantosát.
Nem felejti hegedősét, lantosát.
Ezeket olvasva, mintegy magunk előtt látjuk a rekedt szavú («rozsdás torkú») lantost, a mint egyes részek eléneklése után szünetet tart. A jószívű hallgatóság megérti a figyelmeztetést, megtöltik a kancsót s kézről-kézre adva, természetesen a lantost se hagyják ki a sorból.*
Varsóczi István (1635) még a Heródes lakomáján is fellépteti a lantost. «Víg lakás közben», mikor «a király feltette az Orbán süvegét», megjelenik ez is: «Lantos, hegedűs, czimbalmos, hárfás vernek táncznótákat, Az főfőurak asszonynépekkel ugordják tánczokat, Trombita, sip, dob, clavicordiom betölt palotákat».
Több ilyen példát lehetne még bemutatni a lantosok népes rendéből, de ilyen volt a többi foglalkozása, életmódja és sorja is.
Meg kell említenünk, hogy Tinódi magát soha se nevezi hegedősnek, hanem mindig lantosnak, lutinistának, egyéb adatok is bizonyítják, hogy mások is megkülönböztették őket egymástól,* noha az is előfordúl, hogy felváltva használják a kétféle elnevezést, mint a kassai Lantos vagy Hegedős Sebestyén esetében láttuk.
Szilády: Régi m. költ. t. III. k. 409. l.
Úgy látszik nem csak a hangszerük különbsége okozta Tinódi szigorú megkülönböztetését, hanem az is, hogy a lantosok jobbára képzettebb, deákos műveltségű (literatus) emberek, íródeákok voltak, a kik inkább főurak társaságában forgolódtak, a hegedősök inkább a nép múlattatói, afféle korcsmai énekesek voltak.
Ilyen hegedűs volt Hegedős Márton, a kinek saját vallomása szerint gyermekségétől fogva ez volt a kenyere, eleget is keresett: két eke se hozott annyi hasznot, mint hegedűje, de minden «marháját» elköltötte. A világ bármely tékozlójával kiállotta a versenyt, minden keresményét elette és itta, vagy a mint ő mondja, két tolvaja: a torka és hasa mindenéből kifosztotta, úgy hogy annyija se maradt, a miből magát ruházhassa. Szánalmas volt a külseje: dereka mint az akasztott emberé, feje borzas, lába csatos. Élete folytonos vándorlás. Ha valahová beköszönt, «morgó könyvét» előrántja s legelőször a gazdával «morog», de majd összevesz a vendéggel is, bizonyára a hegedűlés csekély megjutalmazása miatt. Ha «köpent», vagyis az italból sokat felhörpintett, lábán nem állhat, szemeivel nem nézhet, csak pislog, nyelve nem szólhat, csak veszteget, azaz veszteg marad. Másnap érzi különösen az ital hatását, napestig csak «kovácsol» azaz köhécsel s ebül megbánja, hogy miért ivott annyit. Nincsen sem a földön, sem az égen olyan predikátor, a ki őt a jó útra téríthetné s maga is csudálkozik rajta, hogy az Isten miért tart ilyen nagy latrot.*
Ez az ének Valkai András «Bánk bán»-jának 1580. évi kiadása függeléke gyanánt jelent meg. E kiadás egyetlen példánya a British Museumban őriztetik. Először Szabó Károly hivta föl reá a figyelmet a M. Könyvszemle 1880. évf. 218. lapján, azután Szilády adta ki a Századok 1882. évf. 39–40. lapján. Hasonmását itt közöljük. V. ö. a Hasonmások alább közölt olvasásával.
39. HEGEDŰS MÁRTON ÉNEKÉNEK EGYIK LAPJA.*
Hegedűs Márton énekének egyik lapja. Kropf Lajos Londonban élő historikusunk szíves közvetítésével a British Múzeumban őrzött unikum műből készíttettük. Olv.:
AZ HEGEDVeSOeKROeL.
Hęgeduesoek nektek ßolok megh halgasatok,
mert Hęgedues ęnis | vagyok azt iol tudgyatok,
De | hoy (így !) ęn nem Iambor vagyok | aßtis tudgyatok.
Ez vilagon ahol vagyon egy io hegedues
Enis vagyok ue mellette masod hegedues,
Aßt iol tudga minden ember az ki hegedues
Gyermekssegemtől fogua ez volt kenierem
ezzel eltem en nagy sokat semmit gueitőttem
Sőt minden sok marhaimat en el költöttem.
Erroel menden sommat vehet ioeuedel (így) ioeuedelemnec
Kett ekenec ninczen haßna mint hegeduenec,
De latattya ann s=ninczen mint eg’czepesnek
Derekamat ki tekinti mint akaßtottoknak
Az feyemet ki tekinti mondhat Borzasnak,
Az Labomot ki tekinti mondhat czatosnak.
Ez világon ahol vagyon egy io Tikozlo,
Enis vagyok oe mellette egy io Tikozlo,
Azt iol tudgya minden ember az ki Tikozlo.
Vagyon nekem ket Toluayom az Torkom hasam
Ezek foßtnak hog’ magamat ne ruhaßhassam
Ezek veßtnek hogy magamot ne iobithassam.
Soha semmit g’ermekemre en nem gondoloc
Ez vilagon czak vandorlok â hol ßolgalok,
Keczke modra gyakran ganeyt tey vtan adok.
Morgo koenyuet eloe rantok mert marton vagiok
Az Gazdaual leg eloeßr olly igen morgok,
Vendgeuel oeßue veßek ebuel ßolgalok.
mert Hęgedues ęnis | vagyok azt iol tudgyatok,
De | hoy (így !) ęn nem Iambor vagyok | aßtis tudgyatok.
Ez vilagon ahol vagyon egy io hegedues
Enis vagyok ue mellette masod hegedues,
Aßt iol tudga minden ember az ki hegedues
Gyermekssegemtől fogua ez volt kenierem
ezzel eltem en nagy sokat semmit gueitőttem
Sőt minden sok marhaimat en el költöttem.
Erroel menden sommat vehet ioeuedel (így) ioeuedelemnec
Kett ekenec ninczen haßna mint hegeduenec,
De latattya ann s=ninczen mint eg’czepesnek
Derekamat ki tekinti mint akaßtottoknak
Az feyemet ki tekinti mondhat Borzasnak,
Az Labomot ki tekinti mondhat czatosnak.
Ez világon ahol vagyon egy io Tikozlo,
Enis vagyok oe mellette egy io Tikozlo,
Azt iol tudgya minden ember az ki Tikozlo.
Vagyon nekem ket Toluayom az Torkom hasam
Ezek foßtnak hog’ magamat ne ruhaßhassam
Ezek veßtnek hogy magamot ne iobithassam.
Soha semmit g’ermekemre en nem gondoloc
Ez vilagon czak vandorlok â hol ßolgalok,
Keczke modra gyakran ganeyt tey vtan adok.
Morgo koenyuet eloe rantok mert marton vagiok
Az Gazdaual leg eloeßr olly igen morgok,
Vendgeuel oeßue veßek ebuel ßolgalok.
Az ének többi része:
Az labomon (így) nem alhatok ha en koepentek,
S ßemeimmel nem neßhetek hanem Pillogok,
Az nyeluemmel nem ßolhatok czak veßtegetek.
Reßegesnek nem monthattok mert nem okadok
De mas napon mind napestig czak kouaczolok
Kit az vtan en nagy sokßor ebuel megbanok
Tarsaimhoz illyen modon gyakran meggyonom
Hogy ha iot mond en aßt soha meg nem fogadom,
Az ki tanit es pirongat olly igen banom.
Oh nagy Isten miert tartaß illyen nagy taniczad
Czak heaban beßededet en ream koelteß
Nincz ez foeldoen sem az Egen olly predikator
Kit en bennem iott tehessen am ßollyon bator,
Tudom azzal az sem gondol ki illyen lator.
S ßemeimmel nem neßhetek hanem Pillogok,
Az nyeluemmel nem ßolhatok czak veßtegetek.
Reßegesnek nem monthattok mert nem okadok
De mas napon mind napestig czak kouaczolok
Kit az vtan en nagy sokßor ebuel megbanok
Tarsaimhoz illyen modon gyakran meggyonom
Hogy ha iot mond en aßt soha meg nem fogadom,
Az ki tanit es pirongat olly igen banom.
Oh nagy Isten miert tartaß illyen nagy taniczad
Czak heaban beßededet en ream koelteß
Nincz ez foeldoen sem az Egen olly predikator
Kit en bennem iott tehessen am ßollyon bator,
Tudom azzal az sem gondol ki illyen lator.
F
I N I
S
I N I
S
A másik hegedűsnek Moldovai Mihály deáknak még ennél is sanyarúbb az állapota, ha ugyan az lehetséges. Maga nevezi deáknak magát, de pályája nem volt olyan egyenes, hogy deákból azonnal hegedűsnek csapott volna fel. Előbb a «kőmíben volt mester» Erdélyben, de a kőfaragás ártott neki, hét napig hévben, azaz lázban feküdt miatta s húsz hét mulva ott hagyta e foglalkozást s elindult Magyarországba s Kassán a fazékgyártással kisérletezett. De itt sem volt maradása, elszökött Tokajba. Hogy miért kellett szöknie, nem tudjuk, nagyon titokzatos magyarázatát adja: «Mert – úgymond – módot lelék dolgomban». Ekkor a csatára, vagyis katonapályára kapott kedvet, s Erdélyben, Patán rozsdás kardot kötött oldalára s tarisznyát a nyakába. Azután nyakába vette a világot s megint Magyarországra vetődött. A szepesi piacz közepén, a «csaplárnál» pénzétől jól megfosztották, Szatmár felé utaztában a hová sárga csizmáját levetve lóháton igyekezett, lova ragadta el s csaknem nyakát szegte. Szatmáron lovát lopta el egy «jámbor gazda», másik két gazember: Dürgő Barlobás és Fábján kenyeres táskáját vette el. Kolozsvárról meg buzát akart szállítani Patára, de összeakadt másik két tolvajjal, a «hásártos» azaz hazárdjátékos Lukácscsal s az iffiú vándor Jánossal s ezek kártyán elnyerték «költségét s a csaplárnál adóssága fejében ott hagyva csuháját, elszökött a két «jó barátjával» Kolozsvárra. Már ekkor semmije se volt s mivel a koldulást szégyelte, piaczi ételhulladékokkal táplálkozott. Ekkor fog az énekmondáshoz, a sokadalmakban kérdezve meg, hogy «adnak-e büvön az szóban»? de az urak udvarába is ellátogat s ott nagy vígan énekel a szép tornáczban. Tehát a szobába nem engedték be. Szép szóval szóltak hozzá, de az is megesett, hogy hátba verték, kivált ha mentegette magát, hogy nem énekel, cseber- vagy ebrúdon kivetették, a min az ifjak nevettek, a vének «emlegettek» vagy példálóztak, a szép kegyesek szánakoztak. Jutalma neki is borral elegyített víz s kedvencz étele, a paréjos hús helyett retekkel tartják jól. Ilyen rossz sorsa volt Moldovai Mihálynak, pedig nem mondhatjuk, hogy sokat várt volna tőle. Szerinte a boldogsághoz nem kell egyéb, mint báránybőr köntös, alul felül béléssel, szekernye, azaz magasszárú csizma fótkapcsával, kezére szép keztyű, fejébe púposan felálló süveg: ha így felöltözködhetett volna, «legény»-nek érezte volna magát. Még csak az kellett volna ehhez, hogy udvarában fája s ágyában nagy lazsnakja vagy takarója legyen, hogy vig kedvvel a tüzhöz süsse hátát, hogy hason fekve emelje korsóját s barátainak töltse poharát s csömörléstől féltse szegény társát. Ha még tarsolyában sok pénze is volna, akkor «haj dénom»-mal kiáltaná szomszédját, ha azután egy nyárs hurkát süthetne, nem kivánná senki uraságát. De ez a boldogság úgy látszik soha sem köszöntött be hozzá, s akkor is, mikor erről ábrándozott, (1587) deczember első hetében egy átkozott házban annyira fázódott, hogy kecskemódra kellett tombolnia, hogy meg ne fagyjon. Sok hegedűsnek sőt lantosnak volt ehhez hasonló sanyarú helyzete.*
Moldovai Mihály két énekét először Szilády Áron közölte a Századok 1882. évfolyamában.
A magyarországi nemzetiségeknek is voltak hasonló énekmondóik és hegedűseik. Ilyen énekmondó lehetett a horvátok között az, a ki «Bankó leánya» eredetijét írta, a hegedősök közül Tinódi említ egy Kármán Demeter nevűt,* kinél szerinte «jobb nincs a rácz módban». Ulumán bég vagy Uláma basa tartotta ezt Lippa várában s Tinódi, úgy látszik, személyesen ismerte mert azt is tudja róla, hogy hegedőjét főhajtván – akár csak a mai czigányprimások – rángatta. A különben is mulatni szerető bégnek nagyon tetszhetett játéka, mert biztatta, hogy «minden ajándékval őt meggazdagítja» s maga is azt vélte, hogy ha a bég kedvében jár, nagy gazdagságra tesz szert, de a basa fogadkozása «hozá őt nagy koldússágra». Valószinűen, midőn Lippát ostrom alá fogták s abból kivonult, igéretéről is megfeledkezett.*
Erd. historia 1145–1152. v. s.
Liszt Ferencz «A czigányokról és a czigányzenéről. (Pest 1861)» cz. művében (275. l.) Kármán Demetert czigánynak tartja, – minden alap nélkül. Az érdekes passzus így hangzik: «Tinódy Lippából említ egy Kármán Demeter nevű czigányt mint rendkivüli tehetségű virtuózt, kit különösen bey Uleman kegyelt és pártolt 1550-ben, sőt gazdagságokkal halmozott annyira bámulá el, (így !) lángeszét; s Tinódi hozzá teszi, hogy bár a kitünő czigány virtuózok azon időben igen gyakoriak valának, mégis egy sem volt köztük, ki Kármánnal mérkőzhetett volna.
Ha a hegedősök nyomorúságát s nagyobb részüknek züllött életét összehasonlítjuk a jobban megbecsült és jobban fizetett lantosokéval, még inkább megértjük, hogy Tinódi miért kivánta annyira, hogy őt össze ne tévesszék velük.*
A lantosokról és hegedűsökről l. Mátray G. Tört. bibl. és gunyoros énekek dall. Bp. 1859. 68–9. l. Szilády Áron: Három hegedősének. Századok 1882. kk. Sebestyén Gyula: Adalékok stb. Bpest. 1891. Petz G. Magyar és német hegedősök. Irod. Közl. 1891. 22–31. l. Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái I. köt. Bpest, 1904. 109–196. l. Erdélyi Pál, Fabó Bertalan stb. műveit.
40. LANT ÉS KARD A XVI. SZÁZADBÓL.*
Lant és kard a XVI. századból. Záróvignettát Richter Aurél festőművész rajzolta.
