VII.
VII.
A nemzeti királyság eszményének varázsa. A Zápolyai-család tervei. Az 1505-ik évi országgyűlés. A köznemesség magatartása Ulászlóval szemben. Miksa császár fegyveres beavatkozása. A nemzet ingerültsége. A rákosi országgyűlés. Végzései. Bírálata. Werbőczi megjutalmazása.
V. LÁSZLÓ uralkodása alatt a nemzeti királyság eszménye a nemzet nagy többségének szemében nem vesztette el varázsát; sőt ez az ország hanyatlásának sokféle tünetei közepett még fokozódott. Mivel pedig a király a házassági frigy kötésével késett, mind valószínűbbé lett, hogy fiörökös nélkül bekövetkező halála esetén utódját a nemzet a maga kebeléből fogja választani.
A köznemesség, mely bánattal gondolt arra, hogy Mátyás kimúlta után fia a választásnál mellőztetett, Corvin Jánost tekintette jelöltjének. Ellenben Zápolyai István, az ország első zászlósura és leggazdagabb birtokosa, leplezetlenül dolgozott azon, hogy családjának az útat a trónhoz előkészítse; e tekintetben az országnagyok nagy részének támogatására számított; 1498-ban bekövetkezett halála után pedig özvegye, Hedvig tescheni herczegnő szőtte tovább a nagyravágyó terv fonalait.
Ulászló házassága Anna franczia herczegnővel és egy leánygyermek születése (1503 tavaszán), mind a Hunyadi-, mind a Zápolyaiház kilátásait jelentékenyen csökkentette. Reményeik új táplálékot nyertek 1504 elején, mikor a király, jobb oldalán szélhűdéstől érve, napokon át élet halál között lebegett. Csakhamar fölépült ugyan; de valószínűnek látszott, hogy a roham ismétlődni fog és biztosra volt vehető, hogy Ulászló gyermeket többé nem fog nemzeni.
16. CORVIN JÁNOS NAGY PECSÉTJE.*
Corvin János nagy pecsétjét a bécsi állami levéltárban lévő eredetiről Fahrnbauer I. G. rajzolta. Körirata: × IONANES (így) × CORVINVS × NATVS × S(erenissimi) × D(omini) × MAT(hie) × RE(gis) × HVNGAR(ie) × BOHEM(ie).
Ugyanezen év őszén múlt ki Corvin János, kit néhány hónappal utóbb követett a sirba egyetlen fia Kristóf; úgy hogy csak egy leánygyermeke maradt még életben.
Zápolyai István özvegye a király betegségét és János herczeg halálát értékesítendő, két fia közül az ifjabbnak, Györgynek, Hunyadi Erzsébetet jegyezte el; az idősebbik, János gróf részére pedig a király leánya, Anna herczegnő kezét igyekezett megnyerni.
Azonban Ulászló, hogy leányát a magyar trónra juttassa, biztosabbnak látta a Habsburgház örökösödési terveit karolni föl és Miksa császár egyik unokájával házasítani össze Annát.
A Hunyadiház hívei ekkor a Zápolyaipárthoz csatlakoztak és az 1505 februáriusi országgyűlésen közös igyekezettel azon voltak, hogy nyomást gyakoroljanak a királyra. A köznemesség szónokai hangoztatták, hogy halála után magyart fognak a trónra emelni; sőt némelyek fenyegetőztek, hogy tehetetlen uralkodójuk mellé Zápolyai Jánost kormányzóvá teszik vagy épen helyébe királylyá választják meg. Ezen szándék valósítására látszott czélozni a köznemesség megállapodása, hogy tárgyalásait megszakítja és julius 25-ikén Székesfehérvárt fegyveres gyűlést tart, melyre a birtokos nemesek mindnyájan személyesen, minden húsz jobbágy után kiállítandó két fegyveres kiséretében, tartoznak megjelenni.
A király ennek a gyűlésnek megtartását eltiltotta és szeptember végén Pesten tartandó országgyűlést hivott egybe, a miben a köznemesség megnyugodott.
Ellenben Miksa császár előre látván, hogy az országgyűlés a trónörökösödés ügyében az 1491-ik évi szerződésekkel ellentétes határozatot fog hozni, saját örökösödési jogai megóvása végett fegyveres föllépésre határozta el magát. Julius végén azon okadatolással, hogy a Zápolyaiak részéről fenyegetett magyar királyt megvédeni készül, a német birodalom gyűlésén 4000 fegyveres kiállítását eszközölte ki; viszont igérte, hogy ha ő magyar trónra jut, Magyarországot a birodalomhoz csatolja, sőt kilátásba helyezte, hogy ezt már Ulászló, mihelyt lázadó alattvalóit megfékeznie sikerült, megcselekszi. Mire a magyarországi rendeknek, «mivel őt örökösödési jogától, Ulászlót pedig a tróntól megfosztani tervezik,» háborút üzent.*
A birodalmi gyűlésnek 1505 julius 25-ikén bemutatott császári előterjesztés és Miksa szeptember 13-iki levele: Archiv für österreichische Geschichte. XII. 371. PALACKY, Geschichte Böhmens V/II. 118.
17. I. MIKSA CSÁSZÁR.*
I. Miksa császár arczképe Dürer Albert szénrajza a bécsi Albertinában. A Mill. m. nemzet tört. IV. kötetének (423. lap) reproductiója után adjuk. Felirata: Das ist Reiser Maximilian den hab ich Ubrecht Dürer zu Augsburg hoch ohn auff der Platz in eine(r) kleinen Stubbe sonterfet da man zalt 1518 am Mondag nach Johannis Tauffer.
Ezen föllépésének az volt a következménye, hogy a nemzeti királyság helyreállítása érdekében támasztott mozgalom árjai elemi erővel elborították az egész országot, magukkal sodorták az egész nemzetet.
Az országgyűlésen tömegesen, felfegyverkezve egybesereglett köznemesség legelső teendőjének azt tekintette, hogy Miksa császárt és Ulászló királyt meggyőzze arról, hogy a nemzet a Habsburgház trónörökösödési igényeit elismerni soha sem fogja.
Ezen czélt nem a végzeménybe iktatandó törvényczikkely által kívánta elérni. Ezt a formát valószinűleg azért mellőzte, mert nem várhatta, hogy a végzést a király szentesíteni fogja. Különben is a Habsburgház igényeit szintén nem törvény, hanem az 1491-ik évi pozsonyi békekötés biztosította, melyet Magyarország rendei 1492 márczius 7-én kiállított és hatvankét függő pecséttel ellátott oklevéllel fogadtak el.
Ilyen oklevél kiállítása határoztatott el most is. Október 12-én a főpapok, országnagyok, a királyi törvényszék tagjai közös ülést tartottak a Rákoson táborozó köznemesség köréből megyénkint választott képviselőkkel. Itt az utóbbiak azt az indítványt tették, hogy a jelenlevők esküvel és pecsétjükkel ellátandó okiratban kötelezzék magukat arra, hogy, ha Ulászló fiörökös nélkül talál elhalni, utódjává nem külföldit, hanem magyart választanak.
Az indítványt az udvari párthoz tartozó egyházi és világi urak nem ellenezték és a jelenlevők egyhangúlag határozattá emelték, melynek megtartását az egyházi férfiak «tiszta lelkiismeretükre», a világiak pedig «keresztény hitükre, becsületükre, emberségükre» tett esküvel, mindnyájan egymással kezet szorítva fogadták meg.*
Ezt az alább idézendő okiratból tudjuk. Istvánfi elbeszélése a határozat megalkotásáról nem támaszkodik hiteles informátióra.
Ekkor Werbőczi bemutatta az általa előkészített és fogalmazott okiratot, melyet a jelenlevők egyenként aláirásukkal és pecsétükkel megerősítettek. Majd a Rákos mezejére vonultak, a hol az okirat latin eredeti szövegében és magyar fordításban* felolvastatván, lelkesedéssel fogadtatott. Végül egymásután több nemes kelt föl és azt a kérelmet terjesztették elé, hogy az okirat vármegyéjük részére hiteles másolatban állíttassék ki. A mi az országbíró részéről haladék nélkül megtörtént.*
«Littere… in ipso campo Rakos ad legendum pariter et sermone vulgari declarandum, fuissent exhibite.» Az emlitett okiratban.
Az okirat két eredeti példánya, melyeknek egyikén 61. a másikon 41 pecsét függ, a bécsi levéltárban. – A Borsodmegye részére kiállított hiteles másolat a M. Nemzeti Múzeum levéltárában. A Beregmegye részére kiállított okiratot közli KATONA: XVIII. 436.
Az okirat élén fel vannak sorolva névszerint a főpapok, országnagyok és nemesek, kik az abban foglalt végzést elfogadták volt. Bevezetése így hangzik:
«Isten előtt e földön kedvesebb és az emberi természettel összhangzóbb semmi sem lehet, mint üdvösen gondoskodni a hazáról és az egész emberi társadalomról; mint a haza és a nemzet üdvére, javára fordítani minden igyekezetet, törekvést, fáradságot, iparkodást, épségben fönntartásuk végett a jelent és a jövendőt szigorú, éber figyelemmel mérlegelni, hogy ily módon elháríttassék a veszély, melybe a népek főnökeik gondatlansága vagy tunyasága következtében könnyen rohanhatnak, hogy mindenütt a nyugalom és biztosság megszilárduljon.»
Azután az ország állapotának jellemzése következik:
«Mélyen érezzük a dicső magyar hazának csaknem végveszélyt hozó pusztulását és inségét, melyben (mint bárki könnyen láthatja) most fetreng. Mint a hazát szerető hű országlakosok a pusztulásnak és végveszélynek idejekorán elejét kívánjuk venni. E végett országgyűléseket tartottunk, munkát, fáradságot, költséget nem kiméltünk. Sok gond és fáradság után, némi javítások és igazítások történtek ugyan újabb időben; mindazáltal országunk iszonyú szétrongyollása, elgyengülése, rút pusztulása, minden ízében eléktelenedése főokát abban találjuk, hogy országunkat több izben idegen, külföldi urak és királyok igazgatták. Ha a múlt eseményeket felhordanunk szabad vagy szükséges lenne, könnyen kimutathatnók, hogy az ország legtöbb kárt, legnagyobb pusztulást és veszedelmet akkor állott ki, mikor nem a saját fiai, hanem idegen nemzetiségű urak kormányozták. Ezek ugyanis magánügyeik után járván, a szczitha nemzetnek (mely vére bőséges ontásával, fiai rémítő feláldozásával szerzette és most is fegyverrel oltalmazza országát) erkölcseit és szokásait nem sajátították el; inkább tétlenségben és nyugalomban, mint fegyverforgatásban találták kedvüket. Így történt, hogy Ráma, Szerbia, Halics, Lodoméria, Bulgária és Dalmáczia, számtalan várakkal, az országtól elidegeníttettek. Miután pedig ekként a határszélek megszakadoztak, most már félnünk kell, hogy az ellenség az ország belseje felé irányozza – támadásait. Mindez, hitünk szerint, nem következik be, ha a magyar, édes szülőföldéhez ragaszkodván, saját nemzetéből választott, nem pedig külföldön keresett volna alkalmas királyt. Rövidség okáért elhallgatjuk néhai felséges II. Endre, Lajos, Mátyás és más boldogúlt magyar királyok tetteit, fényes viselt dolgait, melyek a szczitha nemzetet hírnévben, dicsőségben nagygyá, tündöklővé tették, hírét az egész földkerekségen messze elterjesztvén, a csillagokig emelték. Azok, kik a magyar nemzet törzséből emelkedtek királyi polczra, mindnyájan hasznot és gyarapodást szereztek a hazának, kárt közülök egyik sem okozott. Ellenben azok, kik idegen nemzet kebeléből hozattak be, az országnak veszedelmére voltak, sőt életerején gyakran, a legkegyetlenebb ellenség gyanánt, könyörületlenül rágódtak és a nemzetet kimondhatatlan gyalázattal illették.»
Ezen előadásból így vonják le a következtetést: «Ennyi és ilyen súlyos bajoknak, mindnyájunk nagy kárának valahára véget óhajtunk vetni. Meg akarjuk akadályozni azt, hogy még nagyobb veszedelembe sűlyedjünk azon esetre, ha kegyelmes urunk, Ulászló király (ki nemcsak kegyelmesen, nagylelkűen kormányoz s föntart minket, hanem több szabadságunkat megujította) férfiörökös nélkül találna elhúnyni és idegen fejedelem hazánkat erőszakosan elfoglalván, minket örökös szolgaságra juttatna. Mivel nincs a föld kerekségén nemzet, mely nem önvéréből, önnemzetségéből választja királyát, urát: mi sem engedhetjük, hogy országunk, mely a kereszténységet, várfoka és vértje gyanánt, mindenkor a maga és övéi bő vérehullásával védelmezte, másoknál alábbvaló és boldogtalanabb legyen.
«Mi tehát mindnyájan, a legkisebbtől a legnagyobbig, egy szívvel-lélekkel elhatároztuk, sőt elhatározzuk, rendeljük, végezzük, hogy mától fogva ezentúl örök időkig, valahányszor országunkban a fejedelem, a király elhal és utána nem marad férfiivadék, kinek az országos jog és szokás erejénél fogva örökségébe lépni kellene, nem idegen nemzetségből származót, hanem csupán és egyedül magyart, ki a kormányzásra alkalmas és képes, a Rákos mezején és sehol másutt, urunkká, királyunkká választani, tenni, elfogadni tartozunk.
«Azonban némely szomszéd fejedelmek szertelenül vágynak az országot kézre keríteni és azon vannak, hogy ha fenséges urunk, királyunk férfiivadék nélkül (mitől Isten óvjon) találna elhalni, sőt még az ő életében is, az országot vagy annak részeit fegyverrel megtámadják, megrohanják, mindnyájunkat erőszakkal és fegyverrel meghódítsanak. Ha ez az eset bekövetkeznék, megtörténhetik, hogy azok, a kik a mi egyértelmű választásunk ellenére vagy bármilyen más módon, az országot elfoglalni, eltulajdonítani akarják, az országot, annak részeit, főképen a határszéleken lakó atyánkfiait elnyomják.
«Ezért mindnyájan, a magunk és ivadékaink, maradékaink nevében, kezünk adása mellett, eskü alatt, mi főpapok tiszta lelkiismeretünkre, mi zászlósurak, előkelők és nemesek keresztény hitünkre, becsületünkre, emberségünkre, igértük és igérjük, hogy abban az esetben, egyik a másikat el nem hagyja, hanem az e részben történt megállapodáshoz képest, az országos végzeményben meghatározott hadakkal és ha kívántatik, a lehető legnagyobb erővel, szükség esetén országos közfelkeléssel, egyik a másiknak segítségére lenni, az ellenséggel szembeszállani, a hazáért holtig harczolni kötelesek leszünk és semmi szin alatt meg nem szűnünk, a meddig Isten segedelmével az ellenségtől meg nem szabadulunk, az országot a támadástól, háborgatástól meg nem mentjük, előbbi nyugalmába vissza nem helyeztük.
«Azok pedig, kik közülünk az itt előadottakkal ellenkezőkép merészelnek cselekedni, örök időkre az ország iránt hűteleneknek tekintendők, úgy hogy kegyelmet a megválasztandó királyi felségtől, sőt az egész országtól sem nyerhetnek; hanem örök szolgaság és parasztság járma alá vettetvén, bűnük büntetését örök időig viseljék.»
Ez az oklevél s az abban foglalt nyilatkozat, mely Werbőczi államférfiúi jelentőségét megalapította, mint közjogi tény, mint politikai actió és mint történeti érdekű irodalmi mű egyaránt kihívja a kritikát.
Mindenekelőtt az a kérdés merül föl, vajjon az ország rendei föl voltak-e jogosítva törvény erejére igényt tartó végzést a király hozzájárulása nélkül alkotni? – a nemzet királyválasztási jogát, külföldieknek örök időkre kizárásával, korlátozni? a király kegyelmezési jogát azokkal szemben, kik külföldi származású trónjelöltet karolnának föl, megszűntetni?
Mind a három kérdésre tagadólag kell válaszolni. E mellett a végzés a jogi érvényesség alapjait önmaga ássa alá.
A rendek igénybe veszik azt a jogot, hogy azokat, kik Ulászló magtalan kimúlta esetén hívatva lesznek a trónt betölteni, nemzeti király választására kötelezzék. Ezzel elismerik, hogy 1492-ben az ország rendeinek szintén joguk volt megállapítani, hogy a jelzett esetben a korona Miksa császárra vagy fiai egyikére szálljon.
Továbbá, ha 1505-ben a rendek hatályon kivül helyezhették az 1492-ben elvállalt kötelezettségeket; szükségkép következett, hogy a rendeknek később ismét joguk lesz az 1505-ben elvállalt kötelezettségeket érvényüktől megfosztana.
Valóban a politikai rövidlátás bizonyítéka az a föltevés, hogy az 1505-ik évi végzés kötelező ereje ki fogja állani az idő próbáját. Egyáltalán nem volt szabad föltenni, hogy azok, kik 1489-ben Corvin János megválasztására esküvel kötelezték magukat és egy évvel utóbb Ulászlót választották meg, hogy azok, kik 1492-ben a Habsburgház sarjainak megválasztására vállaltak kötelezettséget s most nemzeti király választását fogadták meg: ezen utolsó megállapodásuktól többé eltérni nem fognak!
És csakugyan, mikor két évtized múlva, Ulászló fiának magtalan halála után, a szabad királyválasztás esete beállott, azok, kik a Habsburgházat óhajtották a trónra emelni, az 1505-ik évi végzéssel legkevésbbé sem törődtek. Sőt Zápolyai János és Werbőczi is túltették magukat a végzés azon szabályain, a melyeknek megtartása érdekükbe ütközött. Azok, kik Ferdinánd megválasztásában részt vettek, de később János király pártjához csatlakoztak, nemcsak kegyelemben és bűnfeledésben részesültek – a mit az 1505-iki végzés kizárt – hanem még méltóságokat és uradalmakat is nyertek jutalmúl.
A végzés, a mely közjogi és politikai szempontból nem kifogástalan, több tételében a logika szabályaiba és a történeti igazság követeléseibe ütközik.
Az ország gyászos állapotának forrását a külföldi származású királyok személyében keresi; mert ezek csak magánérdekeikkel törődtek, különben pedig tétlenségben éltek s ezzel a melléktartományok elvesztését okozták, a mi be nem következik, ha a nemzet mindig saját kebeléből választja meg uralkodóját, mert a nemzeti királyok az országnak mindig dicsőségére és hasznára váltak. Ezen tétel igazolásá végett II. Endre, Lajos és Mátyás uralkodására utal.
Meglepő, hogy az Árpádok közül csak egy királyt említ, s ez nem szent István vagy szent László, nem könyves Kálmán vagy IV. Béla: hanem II. Endre, a kinek uralkodása alatt pedig az ország zavarok, nyomor, polgárháború szinhelyévé lett. Úgy látszik, Werbőczi és kortársai az aranybulla ragyogása mellett nem látták annak bűneit és szerencsétlenségeit, a kitől azt a nemzet kicsikarta.
Általán épen annyira merész, mint hamis az a tétel, hogy a magyar származású királyok «mind hasznot és gyarapodást», az idegenek ellenben mind «veszedelmet» hoztak az országra, sőt «gyakran a legkegyetlenebb ellenség gyanánt rágódtak életerején». Kérdés, hogy ezzel a kemény ítélettel kit akart sújtani?
Róbert Károly, Albert és I. Ulászló, köztudomás szerint, erre nem szolgáltak rá. Miután nagy Lajost, mint magyar király fiát, magyarnak tekintette: Máriát és V. Lászlót sem sorozhatta az idegen uralkodók közé. II. Ulászlóra szintén nem gondolhatott, mert magasztalásokkal halmozza el őt, ki «nagylelkűen kormányozza és fönntartja az országot».
Wenzel és Ottó rövid és jelentéktelen, uralkodása nem jöhetett tekintetbe. Kis Károlyt és nápolyi Lászlót nem tartotta Werbőczi törvényes királynak. E szerint Zsigmond király marad még hátra. Azonban – rá épen nem illik az, a mit az idegen uralkodók jellemzésére felhoz; egyikről sem lehetett olyan kevéssé, mint ő róla mondani, hogy «tétlenségben találta kedvét». Sőt emlékezetét kiváló kegyelettel őrizte a nemzet, és az 1443-ik évi országgyűlés a Zsigmond alatt alkotott törvények megujításával igyekezett az alkotmányos jogokat védbástyákkal körülvenni.
A végzés azon része, mely a jövendőre irányozza tekintetét, szintúgy nélkülözi a belső igazság föltételeit, mint a múltra vonatkozó fejtegetése.
A nemzeti király megválasztására czélzó törekvések jogosultságát azzal okadatolja, hogy «nincs nemzet, mely nem önvéréből választja királyát». Csehországban, választás alapján, a lengyel II. Ulászló uralkodott. Milanóban franczia, Spanyolországban német dinasztia ült a trónon.
A végzés befejező része, mely a sanctiót tartalmazza, a szabatosság hiányában szenved. Büntetést azokra szab, kik «az előadottakkal ellenkezőleg cselekednek». Kétes, vajjon azokat érti-e, kik királyválasztásnál idegen trónjelöltre szavaznak? avagy azokat csak, kik a nemzeti király megválasztása után idegen trónkövetelőt támogatnak?
Végre a megállapított büntetés a magyar büntetőjogi gyakorlatnak nem felelt meg. A hűtlenség büntetése a fő- és jószágvesztés volt. «Örök szolgaság- és parasztságról» a magyar törvények semmit sem tudtak. Talán a nemzet őstörténetének egy mozzanata villant föl Werbőczi emlékezetében. Éppen ő jegyezte föl utóbb jogkönyvében, hogy az Ázsiából kívándorló magyarok megállapodása szerint azokat, kik a véres pallos körülhordozásával hirdetett népgyűlésre meg nem jelennek, pallossal kellett ketté vágni vagy örökös szolgaságra vetni.*
A Hármaskönyv első részének második czíme.
E szerint az 1505-ik évi végzés legnagyobb részében tartalom nélküli hangzatos szólamok halmaza volt. De a köznemesség felhevült tömege egy második aránybullát látott benne, mely a nemzet jobb jövőjének biztosítékát nyújtja. És ezért Werbőczit, kinek azt köszönhette, az ország jótevője gyanánt ünnepelte, irányában háladatosságát tüntető módon bizonyította be. Nemzeti jutalmat szavazott meg részére.
Az országgyűlés ugyanis minden jobbágytelekre két dénár adót vetett ki s az abból befolyó jövedelmet Werbőczinek ajánlotta föl.* Az első eset, a mikor magánember szolgálatai jutalmazására országos adó vettetett ki.
Nógrád vármegye adójáról vezetett számadásokban (a budapesti egyetemi könyvtár Werbőczi kéziratában) a következő megjegyzés áll: «Ex restancia trium contribucionum ab anno 1505 incipiendo usque 1508 exclusive, in sortem et racionem bonorum magistri Stephani protonotarii cedunt floreni 34 denarii 80, quos ipse pretextu et racione illorum duorum denariorum, quos universites nobilium tocius regni Ungarie in campo Rakos eodem anno sibi obtulerat, et quos domini quoque nobiles huius comitatus eidem reddi commiserant, pro se reservavit atque recepit.»
Az ajánlat pénzértéke elég jelentékeny volt, mintegy hétezer forintot képviselt,* a mely összeg abban az időben nagy uradalom megszerzésére elegendő volt s előkelő embernek a megélhetést lehetővé tette.*
Ugyanis az 1507-ik évi országgyűlés 10,400 forintnyi szükséglet fedezésére 3 dénárt vetett ki minden jobbágytelekre.
Az 1507-ik évi országgyűlés az országos törvényszék köznemes ülnökeinek évi fizetéséra 300 forintot rendelt.
