VI.
VI.
VII. Kelemen pápa politikai magatartása. Rokonszenve Werbőczi iránt. Burgio pápai követ Magyarországon. A pápa levele a nemzeti párt vezetőihez. Az 1524-iki rákosi országgyűlés. Szörény várának bukása. A köznemesség ingerültsége a király ellen. Werbőczi mint a köznemesség szónoka. Az országgyűlés eredménytelensége. Az 1525 május 7-iki országgyűlés. A köznemesség kívánatai. Burgio szerepe. Lajos király magatartása. Campeggio pápai legatus. A gyűlés végzései. A «Lutherani comburantur». Werbőczi befolyása e végzés hozatalába. Kilátás a politikai megegyezésre.
AZ 1523-ik év november 19-ikén Medici János bibornok VII. Kelemen névvel foglalta el a pápai trónt. Elődei, szemben a pártküzdelmekkel, melyek Mátyás halála óta Magyarországon dúltak, meg nem szünő buzgósággal hatottak oda, hogy a belső béke helyreállíttassék és a nemzet képessé váljék egyesült erővel megoltalmazni hazáját a törökök támadásai ellen.
VII. Kelemen is ezt tűzte ki czélúl. Mindazáltal az egymással küzdő magyarországi pártok közül rokonszenve a nemzeti párt felé hajolt. Mint az egyház feje és mint olasz fejedelem, egyaránt szükségesnek látta, hogy Magyarország az erős és független állami lét föltételeivel birjon, és így nemcsak az ozman hatalom terjeszkedése, hanem a német császárok és a franczia királyok világuralmi törekvései ellen is védgátúl szolgáljon. Az európai egyensúly föntartására irányuló törekvéseiben legbiztosabb és legönzetlenebb szövetségesűl Magyarország ajánlkozott.
A nemzeti párt a mellett, hogy a Habsburgháznak a magyar korona megszerzésére irányuló terveit meghiúsítani iparkodott; csak imént, az 1523-iki országgyűlésen biztosítékát nyújtotta annak, hogy a Luther ellen indított küzdelemben a szentszéket hathatósan támogatni kész,
Werbőczi egyénisége, mikor – mint láttuk – Rómában mint királyi követ járt, kedvező benyomást tett. A rokonszenvet és bizalmat, a mit a bibornokban keltett,* a pápában megszilárdították azok a jelentések, a miket felőle Burgio Antal siciliai bárótól kapott, ki VI. Adorján pápa követének, Vio Kajetán bibornoknak kíséretében 1523 nyarán érkezett Magyarországba, de küldőjüknek csakhamar bekövetkezett halála után Rómába tért vissza. VII. Kelemen pápa 1524. február végén újból Magyarországba küldötte őt, hogy mint a szentszék állandó követé működjék a királyi udvarnál.
Ezt nemcsak a pápának már fentebb idézett nyilatkozata bizonyítja, hanem a pápai követnek 1524 deczember 23-ikán Budáról Sadoletohoz, a pápa titkárához intézett levele, melyben figyelmeztet arra, hogy Werbőczi irányában a pápa «have particular affectione».
65. VII. KELEMEN PÁPA.*
VII. Kelemen arczképe Ő Felsége hitbizományi könyvtárában levő eredeti metszetről készült.
Ez ekkor a pápától a nemzeti párt vezéreihez intézett leveleket hozott magával, melyek politikai magatartásuk világos jóváhagyását tartalmazták.
66. CAMPEGGIO ÉS BURGIO NÉVALÁÍRÁSAI.*
Campeggio és Burgio aláírásai VII. Kelemen pápa titkárához intézett, 1525 február 11-én kelt jelentésükön a vatikáni levéltárban. Olvasása: V(est)re fr(aternitatis) L(aurentius) Car(dinalis) Campegi(us); alatta: Dal certissimo servitore di v(ostra) signoria) r(everendissi)me lo barone del Burgio nu(n)tio.
Zápolyai Jánost buzdítja, hogy «az ekkorig kifejtett erélylyel és buzgósággal őrködjék az ország fölött, melynek javával az ő jóléte szoros kapcsolatban áll; ne szünjék meg a szent hit és a király ügyében ezentúl is érdemeket szerezni.» Egyúttal tudomására hozza, hogy követe «bizonyos dolgok iránt, melyek Isten dicsőségét, az ország oltalmát és az ő saját javát érdeklik» értekezni fog vele.
Werbőczit pedig tudósítja, hogy «bölcseségét és buzgóságát, melylyel az ország igazgatásában és oltalmazásában közreműködik», jól ismeri; «az ország java és a király dicsősége előmozdítására irányuló üdvös tevékenysége örömmel tölti el; sőt az ő személye és a vele együtt ugyanazon czél felé törekvők irányában hálára érzi magát kötelezve; minélfogva őt, kit már mint bibornok, megszeretett, ezentúl még jobban fogja szeretni.»*
Az 1524 február 20-ikán kelt leveleket kiadta már KATONA. XIX. 432, 435.
Burgio, utasításainak megfelelően, a nemzeti párt vezéreivel szivélyes viszonyba lépett. Befolyását, melyet ő rájuk és az udvarra gyakorolt, a belső béke helyreállítása érdekében használta föl. De – igyekezetei eredménytelenek maradtak.
Mivel Lajos király 1524 tavaszán az országgyűlést, mely rendesen szent György napja körül szokott tartatni, nem hivta egybe: a köznemesség vezérei új okot találtak, hogy ellene és az őt környező urak ellen a gyűlölet tüzét szítsák. A lengyel királyi udvarnál attól tartottak, hogy Zápolyai János kormányzóvá fog megválasztatni, sőt a király életét sem látták már biztosságban.*
Burgio 1524 augusztus 15. és 17-iki jelentései. Zsigmond királynak augusztus 8-ikán Lajoshoz írt levele: Acta Tomiciana VII. 80.
A nyár folyamán a helyzetet még válságosabbá tette az a körülmény, hogy török hadak ostrom alá vették Szörény várát és Orsova erősségét. A király kényszerítve volt az országgyűlést összehivni.
Mikor ez szeptember közepén megnyílt, a Rákoson táborozó köznemesség körében a szónokok heves beszédekben kikeltek az urak ellen, kik a közterhek alól magukat kivonják és a törvények végrehajtását meghiúsítják; az idegenek ellen, kik a törvény tilalma daczára hivatalokat viselnek; a külhatalmasságok követei ellen, kik az ország ügyeire illetéktelen és káros befolyást gyakorolnak. Követelték, hogy a király a császári követet és az udvarnál tartózkodó összes idegeneket, a lengyelek kivételével, távolítsa el; a magyar urakat kényszerítse, hogy honvédelmi kötelezettségeiket teljesítsék; a királyi tanácsba újból fogadjon be köznemes ülnököket.
Ezen indítványok tárgyalása alatt terjedett el az a hír, hogy Orsova már a törökök kezébe került, Szörény vára pedig végső veszedelemben forog. Ekkor a köznemesség Buda várába vonult föl és a királyi palota előtt fenyegető nyilatkozatokat hallatott: «Nem akarunk elveszni, magunk gondoskodunk megmentésünkről, az ország nyomorúságának okozóit kardélre hányjuk!»
Majd néhány nap múlva Szörény föladásának lesújtó híre érkezvén meg, a köznemesség a király elé küldöttséget bocsátott. Szónoka, Werbőczi,* felsorolta mindazokat a veszteségeket, a melyek az országot Mátyás halála óta érték. «Felséged – így szólt egyebek között – Magyarországon kivül más országokon is uralkodik; veszedelem idejében van hová elvonulnia; de a mi sorsunk hazánk sorsától elválaszthatatlan.» Kijelentette, hogy ha erős kézzel ragadja meg a kormányt, a köznemesség buzgó támogatásban fogja részesíteni; ellenkező esetben módot kell keresnie, hogy a végső veszélyt elhárítsa és azokra, kik ezt rájuk hozták, súlyosan fog nehezedni boszújok.
Ez alkalommal először találjuk őt egykorú emlékben, mint a köznemesség szónokát megnevezve. A velenczei követ 1524 október 11-ikén kelt (sajnos, csak igen rövid és homályos értelmű kivonatban fönmaradt) jelentésében olvassuk: «In la dieta fatta uno die quatro presidenti per i nobeli, chiamato domino Stefano Berbetz era andato dal re.» Azt, hogy Werbőczi egyike volt a köznemesség négy elnökének, úgy magyarázom, hogy a köznemesség a Rákoson a négy országrész szerint négy csoportban tanácskozott és mindegyiknek volt egy vezető szónoka.
Lajos nevében az esztergomi érsek válaszolá, hogy a király mindenkor lelkiismeretesen teljesítette fejedelmi kötelességeit s Magyarországért, mely minden más országánál, rokonainál és barátainál kedvesebb előtte, ezentúl is kész mindenét föláldozni, életét koczkára tenni.
Ez a nyilatkozat nem elégítette ki a köznemességet, mely felháborodott hangulatban oszlott szét, választmányt hagyván hátra a végzések formulázása végett. De ez a választmány a főpapokkal és országnagyokkal megegyezésre nem jutott. Igy az országgyűlés eredménytelen maradt.*
Ezen országgyűlésről a lengyel követ október 6. és november 11-én, a velenczei követ október 11-ikén kelt jelentéseiben csak igen hézagos tudósításokat találunk.
67. MAGYAR VITÉZ A XVI. SZÁZADBAN.*
A magyar vitéz a XVI. században a nürnbergi «Trachtenbuch» (1577) fametszete.
A zivatar rövid időre elvonult: Az udvar könnyelmű tétlenségbe sülyedt; a köznemesség egykedvűen mindennapi foglalkozásaihoz tért vissza. Hat hónapig tartó szélcsend állott be. De ekkor a vihar újból, fokozott erővel kitört, hogy pusztítva és rombolva vonuljon végig az országon.
Az 1525 május 7-ikére kihirdetett országgyűlésre a köznemesség tömegesen, felfegyverkezve jelent meg. A szónokok ez alkalommal támadásaikat Báthori István nádor, György brandenburgi őrgróf, Szalkai László primás és a német udvarnokok ellen, de leginkább Szerencsés Imre alkincstárnok ellen irányozták, kit a helytelen pénzügyi gondolkodásért és a forgalomba hozott rosz érczpénzzel okozott bonyodalmakért felelőssé tettek s a kinek személye ellen a gyűlöletet az a körülmény is élesztette, hogy kikeresztelkedett zsidó volt.
Istvánfi Miklós történetíró, ki a XVII. század legelső éveiben írta munkáját, Werbőczinek ajkaira a következő szavakat adja: «A legragadozóbb és legkegyetlenebb emberek, sőt félzsidók sincsenek a közhivatalból kizárva; s miután gonoszságuk a kincstárt kimeríté, a legkisebb szükség felmerülése esetén is kénytelenek vagyunk hozzájuk folyamodni, tőlük magas uzsorakamatra pénzt kölcsönözni. Szabadítsuk meg az országot ezen telhetetlen vérszopó viperáktól!»*
ISTVÁNFI szerint ezt a beszédet az 1524-ik évi szeptemberben tartott országgyűlésen mondotta volna. De Szerencsés személye csak az 1525-ik évi országgyűlésen lépett előtérbe.
Burgio, a pápai követ kisérletet tett, hogy a köznemesség figyelmét az ország védelmének érdekeire vezesse. A Rákoson megjelenvén, pápai iratokat mutatott be, melyek a nemzetet a török ellen támadó háború indítására buzdították. Lelkesítő beszédét tiszteletteljesen hallgatták meg. Werbőczi a pápa jóakaratáért köszönetet mondott és hálásan emlékezett meg az érdemekről, a miket századok folyamán a szentszék Magyarország körül szerzett. Azonban a köznemesség a hadjárat ügyének tárgyalásába nem bocsátkozott; a legsürgősebb feladatnak tekinté, hogy az ország kormányzatában új rendet, új szellemet honosítson meg.
Hatvan tagból álló küldöttség által terjesztette kívánalmait Lajos király elé; úgymint: öt nap alatt távolítsa el udvarából a németeket, kik «mind lutheránusok», a császár és a velenczei köztársaság követei szintén mielőbb hagyják el az országot; Szerencsés Imre máglyán bünhödjék gonoszságáért; végre a királyi tanácsba a köznemesség által választandó ülnökök ismét vétessenek föl.
A király azt a feleletet adta, hogy a német nemzetet, a császárt és Velenczét, követeik és honfitársaik eltávolításával fölingerelni káros dolog volna; hanem majd módot fog ő keresni, hogy panaszra többé a köznemességnek oka ne legyen; a mi pedig Szerencsést illeti, törvényszék elé állíttatja, a hol a vádakat, a miket ellene emelnek, be kell bizonyítani.
Mikor a köznemességgel ezt a királyi nyilatkozatot közölték, az elégületlenség heves kifakadásokban tört ki. «Nem tűrjük, hogy tovább ámítsanak, sérelmeink orvoslását tovább halogassák. Ő felsége jöjjön közénk; ha kívánatainkat teljesíti, engedelmes jobbágyai leszünk; ellenkező esetben az országot fenyegető veszélyek elhárításáról magunk gondoskodunk!»
Lajos a válságos pillanatban megtalálta azt az erélyt és határozottságot, a mit rendes körülmények között nélkülözött. Május 18-ikán délután, minden kiséret nélkül megjelent a Rákoson, hol a méltóságát megillető tisztelettel fogadtatott. Werbőczi* a köznemesség nevében azt a kérdést intézte hozzá: kik az okai, hogy a korábbi országgyűléseken alkotott törvények végre nem hajtattak? A király erre kitérőleg felelt. «Én – úgymond – nem vagyok oka.»
Az országgyűlés tárgyalásait ismertető egykorú naplóban az, a ki a köznemesség nevében ismételten beszélt, «a gyűlés szónokának» (orator conventus) mondatik, a nélkül, hogy megneveztetnék. (Közölte e naplót HORVÁTH ISTVÁN: Werbőczi emlékezete. 208–236.) Miután Burgio pápai követ jelentéséből tudjuk, hogy az ő előterjesztésére a köznemesség nevében Werbőczi válaszolt és a velenczei követ jelentéséből, hogy a megelőző évben W. volt a köznemesség tolmácsa: nem lehet kétség az iránt, hogy az «orator conventus» most is Werbőczi volt.
Ezután Werbőczi előadta az intézkedéseket, a miknek életbeléptetésétől a köznemesség a viszonyok jobbrafordulását várja. A már előterjesztett kívánatokhoz még a következőket csatolta: a király csak magyarokat tartson udvaránál; kötelezze magát, hogy a királyi tanács határozatai szerint fog eljárni; a közjövedelmek kezelését a kincstárnokra bizza és pazarlását akadályozza meg; jó érczpénzt veressen; a pénzverők számadásait vizsgáltassa meg; a horvátországi bánt, ki kötelezettségeit nem teljesíti, mozdítsa el; a törvények végrehajtására gondja legyen és «általán legyen igazi király». Viszont biztosította, hogy a nemesség kész és képes őt bárki ellen megoltalmazni.
Lajos kijelenté, hogy másnap közli majd válaszát. «Nem engedjük, – hangzott föl a tömegből – azonnal hallani akarjuk ő felsége elhatározását!» Azonban a király ismétlé előbbi kijelentését és visszatért Budára.
Az igért válasz a következő napon nem jött meg s a már-már csillapodó ingerültség ismét fellobbant. A gyülekezet haragja a főpapok ellen fordult s elhatározta, hogy az egyházi tizedek, melyeket ekkorig ők élveztek, ezentúl a véghelyek megerősítésére fordíttassanak. Egyúttal megállapodott abban, hogy június 24-ikén a nemesség fejenként, fegyveresen Hatvanban jelenik meg, az ország védelméről tanácskozandó.
Ezen végzéseket küldöttség vitte meg a királynak. Werbőczi azok előterjesztése után, a jelenlevő Campeggio bibornok, pápai legatushoz intézte szavait. Biztosította, hogy az, egyházi tizedekre vonatkozó végzéssel, melyet a végső szükség követel, a köznemesség nem szándékozott az egyházi rendet sérteni; mert ők mindnyájan az anyaszentegyház engedelmes fiai voltak mindig és maradnak mindörökké.
68. II. LAJOS MAGYAR KIRÁLY.*
II. Lajos arczképe Túry Gyula másolata az ambrasi gyűjteményben levő eredetiről. Fölirata: LVD(ovicus).
A legatus intette a nemességet, hogy a királylyal és az urakkal egyetértve járjon el; az egyházi tizedekhez ne nyúljon, a hatvani gyűlés megtartásától álljon el; a megzavart egyesség helyreállítására pedig közbenjárását ajánlotta föl. A király azzal bocsátotta el a küldöttséget, hogy legrövidebb idő alatt közli válaszát.
Ebben a válaszban igérte, hogy a német udvarnokokat azonnal elbocsátja, csak négyet tart meg a maga és a királyné szolgálatában; a császár és Velencze követeit, mihelyt a viszonyok engedik, eltávolítja; a királyi tanácsot újra szerezi; az országos és udvari hivatalokra kizárólag magyarokat alkalmaz; a horvátországi bánt hivatalától elmozdítja; Szerencsés Imrét, kit már börtönbe vetett, törvényszék elé állítja. Viszont kívánta, hogy a hatvani gyűlés tartását és a tizedekre vonatkozó végzést a köznemesség ejtse el.
A gyűlés a király engedményeit nem találta kielégítőknek. Ragaszkodott ahhoz, hogy a király a németeket kivétel nélkül és azonnal bocsássa el; a két követ eltávolítását, a horvátországi bán elmozdítását, Szerencsés megfenyítését ne halogassa. A hatvani gyűlés megtartásáról nem mondott le; de az egyházi tizedekre vonatkozó végzést ideiglenesen fölfüggesztette. Ezután végzései formulázására és foganatosítására 150 tagból álló választmányt alakítván, május 22-ikén feloszlott.
A választmány által megállapított végzemény egészen Werbőczi műve. «Gyakorta már – így hangzik az első czikkely – alkottattak nagyszámú végzések, rendelkezések és törvények, melyek a királyi felség kormányzásának sikerét, az ország javát és nyugalmát biztosítani voltak hivatva; azonban mindig akadtak, a kik végrehajtásukat meghiúsították s így a rendek költekezését és fáradozását eredménytelenné tették.» Hogy tehát végre valahára az ország közügyei kedvező állapotba hozassanak, június 24-ére egyetemes országgyűlés hirdettetik, melyre mindazon nemesek, kiknek jobbágyuk, vagy legalább száz forint értékű ingóságuk van, fejenként megjelenni, a vagyonosabbak tíz jobbágy után egy fegyverest magukkal hozni, a szegényebbek tízen maguk közül egyet küldeni kötelesek; a kik elmaradnak, honárulók gyanánt fő- és jószágvesztéssel bünhödnek, gyermekeik is a nemesi kiváltságot elvesztik. A törököktől fenyegetett déli vármegyék csak követeket küldenek. Slavónia és Erdély nemessége szintén követekkel képviselteti magát, de ezer lovast tartozik az országgyűlés rendelkezésére bocsátani. Ellenben a főpapok és világi urak meghivattak ugyan, de a megjelenésre nem köteleztettek és attól, hogy idegen zsoldosokat hozzanak magukkal, eltiltattak.
Ámbár ezen végzemény alkotásától a hatvani országgyűlés határnapját csak egy hónap választotta el, abba a köznemesség sürgette kívánatokra vonatkozó czikkelyek is vétettek föl. Ezekhez még egy új csatoltatott, mely így hangzik: «A lutheránusokat az országból mind ki kell irtani, minélfogva nem csak az egyházi személyek, hanem a világiak is föl vannak jogosítva, hogy azokat, bárhol találtatnak, máglyán elégethessék.» (Lutherani etiam omnes de regno extirpentur et ubicumque reperti fuerint, non solum per ecclesiasticas, verum etiam per seculares personas libere comburantur.)
E szerint a rendek most már nem a királyt kérik föl – mint két esztendő előtt tették – hogy a lutheránusok ellen a hűtlenség büntetését alkalmazza; a főpapokra sem bizzák a vallási egység megoltalmazását. A törvény, betü szerint értelmezve, az ország minden lakosát fölhatalmazza, hogy a lutheránusokat szabadon elfoghassa és máglyára hurczolhassa. Ezen jog gyakorlását nem korlátozza, formákhoz sem köti. Az ország mindegyik lakosát a többiek fölött a legfélelmesebb hatalommal ruházza föl. Még az sincs kimondva, hogy máglyára csak az itélhető, kiről az illetékes egyházi hatóság megállapította, hogy valóságos lutheránus. Mindenkinek belátására, önkényére van bízva, hogy azt, a kiben lutheránust ismert föl, kivégezhesse. Ilyen intézkedés minden érdek, indulat és szenvedély fölszabadítására, minden törvényes korlát lerombolására, a legvadabb polgárháború kitörésére vezethetett.
Valószínű ugyan, hogy az egyházi és világi «személyek» elnevezése alatt egyházi és világi «bírákat» kell értenünk; de ebben – az esetben is a törvény, az illetékes bíróságot megjelölni és a követendő eljárást szabályozni elmulasztván, a szabatosság lényeges kellékeit nélkülözte, (oly fogyatkozás, melylyel ezen kornak törvényeiben sűrűn találkozunk) és így a jogbiztonság alapját ásta alá.
Werbőcziről, a nagy jogtudósról, nem lehet föltenni, hogy a jog, igazság és törvényes rend legelemibb követeléseivel, a Hármaskönyvben formulázott jogelvekkel ellentétbe kívánt helyezkedni. És így ennek a végzésnek csak az lehetett föladata, hogy azokat, a kik Luther tanait vallották és pártolták, főképen György őrgrófot és a német udvari embereket megijeszsze, az országból távozásra késztesse; a mit el is ért. Ellenben senki sem találkozott az egész országban, a ki a végzésben foglalt fölhatalmazással élt volna. Azok, kik egyházi és világi joghatóságuk körében a lutheránusok ellen fölléptek, (köztök, mint látni fogjuk, éppen Werbőczi is) a rendes törvényes eljárást követték.
A végzemény bemutatása alkalmával Lajos király kijelentette, hogy «az ország üdvére és szabadságára vonatkozó rendelkezéseket kész végrehajtani», de a hatvani gyűlés megtartásához beleegyezését nem adja, ott maga meg nem jelenik, a rendeket a megjelenéstől eltiltja.
Ez a nyilatkozat hatástalanúl hangzott el. A választmány tagjai szétmentek, hogy a hatvani gyűlés megtartására az előkészületeket megtegyék.*
Magyar Nemzet története XV. 458–466.
A főpapok és urak, igéretekkel és fenyegetésekkel azon fáradoztak ugyan, hogy a nemességet a Hatvanban való megjelenéstől visszatartsák, azonban a vármegyék túlnyomó többsége Zápolyai és Werbőczi szavára hallgatott.
Ekkor váratlan fordulat állott be. Szalkai László prímás, ki György őrgróf távozása után a királyt és királynét vezette, kész volt, hogy hatalmát megtartsa, barátait feláldozni s ellenségeivel szövetkezni. Mindenekelőtt Zápolyai Jánossal lépett érintkezésbe és csakhamar azzal dicsekedett a pápai követ előtt, hogy őt a királylyal «kibékítette». Az erdélyi vajda csak egy úton volt megközelíthető: ha a korona megszerzésére irányuló vágyai teljesülése kilátásba helyeztetik. És hogy ez valóban megtörtént, arra utal Zápolyai némely meggondolatlan párthivének az a nyilatkozata, hogy «Lajost más világra küldik uralkodni, János vajdát királylyá kiáltják ki és Máriát nőűl adják hozzá».*
A pápai követ 1525 július 11-iki jelentésében jegyzi ezt föl.
Werbőczivel szemben más természetű rugókat kellett mozgásba hozni. Hazaszeretetére hivatkoztak és biztosították őt, hogy a király a hatvani gyűlésen megjelenvén, a köznemességtől sürgetett reformokat életbe fogja léptetni. Fönmaradt Thurzó Elek kincstárnoknak az a levele, melyben Werbőczit így biztatja: «Ime elérkezett az idő, a mikor a bajok véget érnek, a királyi felség és országainak javára új kor nyílik meg!»*
Az 1525 június 18-ikán kelt levél a báró Révay-család kis-selmeczi levéltárában.
Míg a királyné bizalmas hívének ezen szavai arra voltak hivatva, hogy a hatalmas pártvezért az udvar szándékai és tervei iránt tévútra vezessék; Werbőczi őszinte meggyőződéssel hitte kivihetőnek azt, hogy Hatvanban a király és a nemzet között benső szövetséget hoz létre, mely a négy évtized óta dúló, a korona és az ország erejét fölemésztő pártküzdelmeknek véget vetve, a béke és dicsőség új korszakát fogja megnyitni.
69. THURZÓ ELEK NÉVALÁÍRÁSA.*
Thurzó Elek névaláírása jegyeséhez Székely Magdolnához 1525 szept. 9-én írt leveléről az Országos Levéltárban. Olvasása: Thurzo Elek.
