Kard. Szablya.
Kard. Szablya.
A kard a honfoglalás korában még nem volt általános fegyvere a harczosoknak, inkább csak az előkelők viselték. Neve irán eredetü s tulajdonkép «kés»-t jelent. A kétélű egyenes Szasszanidakori kardokkal szemben azonban már a népvándorláskori turánoknál elterjedt az egyélű szablya, melynek neve kétségkivül valamely magyarfajta népségtől ered s annyit jelent: «szabdaló fegyver». A régi magyar kard is, miként az avar, keskeny pengéjü, 74–76 cm. hosszúságu s kissé görbe, sőt néha csaknem egyenes egyélü szablya volt, de az a változat, mely a honfoglaláskori (nemes-ócsai, székesfejérvári, tarczali, bezdédi, gombási és egyik szolyvai) leletekből ismeretes, több tekintetben különbözik a hunn-avar szablyatipustól; a markolat nem egyenes folytatása a pengének, mint az utóbbinál, hanem kissé előre görbül, úgy, hogy tengelye ferde állásban van a penge tengelyével, a keresztvas két szára lefelé hajlik s mindkét végén gömböcskével van ellátva. E változathoz tartozik a római-német császári kincsek közt a Nagy Károly császárnak tulajdonított szablya is, melyet állítólag Harun-al-Rasid khalifától kapott ajándékba; a szablya azonban mindenesetre későbbi a VIII. századnál s alighanem a magyaroktól került a németekhez, akár mind hadi zsákmány, akár pedig valamelyik magyar uralkodó ajándékaképen. A szablyatipusnak ezen magyar változata a X. századbeli magyarokkal együtt kalandozó elbevidéki (sziléziai) szlávoktól kezdve a középoroszországi tambovi kormányzóságig s a kobánmelléki régi alán földig föltalálható. Valószinüleg Derbendben, a középkori fegyvergyártás egyik főhelyén készültek, s a markolat és keresztvas jellemző idoma tekintetében a lengyel karabelákban és az anadoliai pallosokban található fel későbbi folytatásuk. E tipus mellett a korábbi kunn-avar szablya is használatban volt; egyik szolyvai szablya arany lemezzel bevont, tojásdad idomu csúcsban végződő, egyenes, rövid és széles keresztvasalással és egyenes markolatával egészen megfelel a baranyamegyei kassai s a kecskeméti-miklóstelepi leltből ismert avar szablyának, míg a hunn-szarmatakori (nemesvölgyi és csunyi) szablyatipus az Árpádok korában tűnik ismét föl. A horgosi honfoglaláskori leletben a kétélű egyenes nyugoti kardforma is előfordul, keresztvasa azonban a hunn-szarmata és Árpádkori, meg a felső volgamelléki méri szablyákéval egyezik.*
A szablyáról l. Hampel J. A honfoglalási kor hazai emlékei 162–170. l. és A régibb középkor 45–54. l. – Arch. Ért. X. 1890. 247. s köv. XII. 1892. 94, 304. XIII. 1893. 322. XIV. 1894, 381. és XVI. 1896, 348. s köv. ll. – Posta B. Arch. Ért. XVIII. 1898. 70, 72, 249–250, 336, 344. – A «kard» szó valószinüleg irán eredetű (zend: kareta, perzsa: kard, osszét – alán: khard, újperzsa: ghurd, kurd: ker, szankszrit: krti), csakhogy az iránoknál «kés»-t jelent, míg a kard neve: «šemšir» vagy «šimšer». Eredetileg nyilván a szkitha egyélü, rövid kardot, az ακινακης-t jelentette s ez az, a mi földveti azt a kérdést, vajjon tényleg irán eredetű-e a szó s nem függ-e össze a kard jelentésü török-tatár «kilics» szónak ó-kori alakjával? Herodotus különben egy helyen (VII. 54.) a perzsa kardról is azt mondja, hogy a neve akinakes. A szó átment az északkeleti finn-ugor nyelvekbe is, votják: kort, zürjén: kört, északi osztyák: karta, karti, vogul: kér, ker, csakhogy ezekben «vasat» jelent. (Ethn. V. 1894. 7.) A magyar nyelvben legrégibb emlékét 1279-ből ismerjük, a budai zsinat határozatainak XI. fejezete említi: «Districe prćcipimus, ne sacerdotes vel clerici in quovis ordine constituti, gladium vel cultellum quod vulgariter dicitur hord, portent. (Péterffy K. Sacra Concilia in R. Hung. Bécs, 1742–107. l.) A «kard» szó több kelet-európai nyelvbe is átment, nevezetesen ó-szlovén: koruda, lengyel és ruthén: kord, szerb és ujszlovén: korda, litván: kárdas, albán: kordu. (M. Nyelvőr. XI. 1882. 224.) – A «szablya» elnevezés magyar eredete fölött alig lehet kétség. Tényleg «vágó», «szabdaló» kard, minő a török «kilics» (szószerint a. m. kili-csi = metsző) s ha szokatlan is a képzése, mégsem áll magában; Bella Lajos tanár úrtól értesültem, hogy a csallóköziek a kasza nyelén levő fogót «foglyá»-nak nevezik. A nyelvészek azon állitása, hogy a szót a szlávoktól vettük, egyszerüen képtelenség, mert az egyélű, görbe kard, a mit már Alcuin megkülönböztetet a germán-latin-byzanczi kétélü pathától s «gladius Huniscus»-nak nevezi (Schlosser: Schriflqu. zur Gesch. der Karol. Kunst. 1892. 19.), az avarnak, magyarnak, aztán a kozáknak, bessenyőnek volt a fegyvere, nem pedig a szlávnak. (V. ö. Salamon ide vonatkozó megjegyzéseit is. Magy. hadi tört. 76–78. és Kápolnai I. Arch. Ért. XIV. 1880. 193 s köv.) A szláv kard a kétélű, egyenes «meč», «miecz», mely megfelel a litván «mečius», gót «mękeis» s finn «miekka» szónak. Ilyen kardot szedtek adóba a kozákok a dnyeper-melléki szlávoktól s ezekre mondták a kozárok vénei: «nem jó ez az adó fejedelem; mi egyélű fegyvert használunk, azaz szablyát, ezeknek a fegyvere pedig kétélü vagyis meč. (Chronica Nestoris. XII. fej. Scherer német ford. Lipcse. 1774. 48. l. Miklosich kiad. Bécs. 1860. 16. l. V. ö. Arch. Ért. 1892. XII. 94. és 1894, XIV. 381.) Nestor már helyen is megkülönbözteti a turánok kardját, a mit sablijának nevez, az orosz kardtól a mi sohasem sablja, hanem mindig meč. (Miklosichnál XXXIII. fej. Scherer ford. 86. l.) A szablya elnevezés a kelet-európai nyelvekben talán már az avar korban elterjedt, míg a nyugot-európaiak csak a XVI. század óta, különösen a huszársággal vették át. Az elnevezés az egyes európai nyelvekben: ó-szlovén, orosz, délszláv: sablja, lengyel: szable, cseh: šavle, bolgár: šabije, litván: szoblis, rumun: sabiu, albán: sáblye, német: säbel, holland és skandináv: sable, olasz: sciabla, sciabola, velenczei: sabala, spanyol: sable, franczia, angol, portugál: sabre. (M. Nyelvőr. XI. 1882. 457. Nyelvtud. Közl. II. 474. VI. 312.)
