Lószerszám.
Lószerszám.
Nyilván ilyen magyaros tornyanyergek voltak azok az elefántcsontból készült s különböző faragványokkal ékített dísznyergek (43. 9.), melyek az európai muzeumok legnagyobb ritkaságai közé tartoznak, úgy hogy összesen valami 21 ismeretes, ebből is három a Magyar N. Muzeum birtokában van, a negyedik pedig a hg. Batthyányak körmendi fegyvertárában; bár német a föliratuk, alakjuk szerint hazánkban magyar főurak számára készültek s nyugoton Zsigmond külföldi utazásai alatt terjedhettek el. A rendes magyar nyereg különben, mint a bécsi udvari gyüjtemény ezen korbeli, I. Miksa császár birtokából származó példánya mutatja (43. 13.), eől alacsonyabb és keskenyebb, hátul pedig rézsutosan hátradülő félköralakú széles kápával volt ellátva, míg a német és nyugoti nyereg hátsó kápája egyenesen állt s még mindig körülfogta a derekat, miként az előbbi korszakban. Mint Boeheim mondja, a német, meg a magyar s a többi keleti nyereg közt abban állt a főkülönbség, hogy amannál a súlypont a ló hátára esett, emezeknél pedig megoszlott a ló oldala és háta között. A magyar lószerszámnál régebben, nem mint napjainkban a fekete, hanem a piros bőr volt a legkedveltebb; a föntebb említett nyereg is piros bőrrel van bevonva s festett arany czirádákkal ékítve. A lószerszámban különben a legnagyobb pompát fejtették ki őseink. Csótár, sallang, kantár, szügyelő, farmatring tele volt réz, ezüst, arany-pitykékkel, gombokkal, ékkövekkel és gyöngyökkel. (V. ö. 30. 1–2., 31. 1–2., 38. 1. 44. 8., 48. 3, 5.) Betragnei Anna franczia királyné heroldja mondja a II. Ulászló és Candalei Anna 1502-ki menyegzőjéről irt tudósításában, hogy a leendő magyar királyné elé küldött lovakat aranynyal átszőtt, vagyis mint őseink mondták, majczos csótárok és sallangok diszítették; a koronázási menetben Székesfehérvárott a több mint négy ezer ló közül legalább is négyszáz aranyozott szerszámot, bársony csótárt, ezüst és arany csörgőket, kagylókat, drágaköveket s gyöngyöket viselt; midőn pedig Székesfehérvárról Budára mentek, a királyné karmazsin bársonyból készült csótáros és vert arany szerszámos fehér lovon ült.
A ló fejét, sőt még a farka tövét is tollakkal, többnyire strucztollal diszítették, mint pl. II. Lajos emlékérmén látjuk (44. 9. V. ö. még 50. 5.). A sallangos farmatring ép úgy előfordul a székelyföldi falfestményeken, a XV. század első felében (30. 1. 31. 2.), mint később a Jagellók alatt (47. 5.), a bojtos csótár azonban (47. 5., 48. 5. 7. L. még 50. 5.) csak a XV. század vége felé kezd feltünni. A czímeres lótakarókat (XIII. 11. 44. 9.), melyek csaknem az egész lovat befödték, rendesen csak tornákon vagy egyéb ünnepélyes alkalomkor használták; régi magyar neve, a czaprong már a Zsigmondkori szójegyzékekben előfordul. A zablánál jellemző volt a nagyon hosszú 5 alakú feszítő rúd (43. 6. 14.). A kengyel trapezidomu volt, talpa azonban körívbe ment át s alja leffentyűszerű lemezzel volt ellátva. (36. 8. 12., 43. 10.) A ló farkát hosszúra hagyták s vagy szabadon csüngött le vagy pedig, mint a korábbi időkben, csomóba kötötték. (31. 2., 48. 3., 5.)*
B. de la Broquičret l. Szamota J. Régi utazások Magyarországon. 96. l. – Schlosser J. Elfenbeinsättel des ausgehenden Mittelalters. (Jahrbuch d. Kunsthist. Samml. d. a. Kaiserhauses. XV. 1894. 260.) Kárász Leo. Elefántcsontnyergek a N. Muzeumban. (Arch. Ért. XIV. 1894. 53.) E nyergek 3–4 kivételével annyira egy jellegűek, hogy készítésük ideje és helye nagyon is szük körre szorítandó. Csak kettő készült közülük a nyugoti tornyanyergek formájára, a többinek a háta oly alacsony, hogy szükségkép a B. de la Broquičre által emlitett Zsigmondkori magyar tornanyergekre kell gondolnunk. Már most van köztük egy, mely valószinüleg IV. Venczel cseh királyé, Zsigmond bátyjáé volt; egy pedig, melyet Jankovich Miklós a század elején Bukarestből, tőle pedig a M. N. Muzeum szerzett meg, hagyomány szerint Zsigmond ajándékából, a nikápolyi ütközet után került a bukaresti székesegyház birtokába s ott volt századokon keresztül. Ha számba vesszük már most, hogy két nyeregnél a hagyományos szálak Zsigmondhoz és testvéréhez füződnek; hogy másik három ilyen nyereg három régi magyar család (hg. Batthyány, gr. Rhédey és gr. Zichy) birtokában maradt fenn; hogy a nyergek alakja nem nyugoti, hanem Zsigmondkori magyar tornanyereg; hogy a vésett alakok szerelmes párokon kivül Szent Györgyöt ábrázolják, a mint a sárkánt ledöfi; hogy az alakok ruházata és fegyverzete általában 1410–1450 közti időre vall; hogy az olasz, franczia és angol gyűjteményekben levő elefántcsont nyergeken is német a fölirat: arra a végeredményre kell jutnunk, hogy a legtöbbet Zsigmond készíttette s alighanem a sárkányrend lovagjait tüntette ki vele, a kik közé tartozott Vlád Drakul oláh vada is s az ő utján jutott tehát egy példán a bukaresti székesegyház birtokába. – Boeheim Waffenkunde. 205. s köv. ll. – Egy Mátyás királynak tulajdonított nyereg és zabla van a bécs-ujhelyi régiségtárban. (Nagy M. Magyarorsz. képekben. I. 311–313. (II. Lajos nyergét l. Magy. Műkincsek. II. k. 144. – Candalei Anna utazása Zenggről Budára 1502. (Szamota: Régi utazások Magyarorsz. 131 s köv. ll. Az eredeti franczia szöveg Tört. Tár. XXIII. k. 97.) – Capucium a. m. Schl. szój. chaprong, Beszt. sz. chaprang. – Zsille R. és Forrer N. Die Pferdetrense. Berlin. 1893. 10–11. l. és Die Steigbügel. 1896. 9–12. l.
