Magyar viselet a XVII. század első harmadában.
Magyar viselet a XVII. század első harmadában.
A Bocskay és Bethlen Gábor korába eső nemzedéknél, a XVII. század első harmadában, a helylyel-közzel már előbb is észlelhető viseletbeli átalakulás mind általánosabb lesz. Eltünik a térden alúl érő hosszú dolmány, e helyett már a XVI. század kilenczvenes éveiben a rövidebb, testhez álló dolmány kezdett divatozni, mely legfölebb térdig, de igen gyakran csak czombig ért, derékvágása felöltőbb, mint a hosszú dolmányé s alja szétállóbb és redőzetesebb. (57. 7., 10., 58. 7., 10., 59. 4., 5. XXI. 1.) A mentét, subát csak nagyon ritkán öltötték föl, leginkább panyókára vetve hordták s rendszerint ellátták lehajló nagy prémgallérral, (59. 2., 60. 2.) mely az egész vállat betakarta, bár a gallér nélküliek is járták. (58. 10.) Volt újjas, újjatlan és csonka újjú mente, a mit különösen Bethlen Gábor kedvelt, aztán volt gallér nélküli vállba vágott mente, újj helyett felálló magas szegélylyel, a mely a XVII. század második felében is divatozott. (XXII. 7., XXIII. 3., XXIV. 8.) Rendesen csak a térdig vagy horgas inig ért s a mellen jobbról-balról széles sújtással és hurok-zsinórral ellátott 18–25 mákfejalakú gomb volt rávarrva; a sarkig érő hosszú vagy öreg mente mindinkább összeolvad a csupán két pár nagy száras gombú subával s téli ruhává alakúl, a következő nemzedéknél pedig, mint bojér mente (XXII. 1.) szerepel. A huszas évek felé kezd – főleg Felső-magyarországban – egy elől szívalakú mellel ellátott mente feltünni, mely egy pár évtizedig, körülbelől a XVII. század közepéig divatozott (XXII. 4.); talán ezt nevezték szikszai-mentének, a mit már 1595–1603-ki oklevelek emlegetnek. A süveg, mint a XVI. század utolsó harmadában, alacsony kerek tetejű volt, a karima szorosan a tetőhöz állt. (XXI. 1., XXII. 7., XXV. 3., 58. 10–11., 59. 5., 63. 3.) A huszas években kezdett a süveg teteje meghosszabbodni (60. 2.), de korábbi alacsony hengerhez hasonló idomát megtartotta. A karima a század elején elől (58. 10., 59. 5.), Bethlen G. korában pedig oldalt (60. 2.) fel volt hasítva. A lábbelik közűl a sarú helyett az előkelőknél a csizma terjedt el; sarút csak a hajduk és a közrendüek viseltek. A csizmának három fajtája divatozott. Legáltalánosabb volt az, melynek szára térden alúl ért és szabályosan görbülő vonalban volt metszve, úgy hogy szívalakban kivágott eleje magasabb volt, mint hátúlja. (60. 3–4.) Csupán a lábikráig ért a szára a deli csizmának (58. 12., 60. 2.), mely Bethlen G. korában általánosan el volt terjedve. A térden fölül éről legyűrt szárú szekernye vagy száras csizma (57. 10., 58. 2., 3.) kiveszőfélben volt s használata mindinkább csak az alsóbb rendű szolganépségre, kocsisokra, lovászokra, halászokra sat. szorítkozott. A hajviseletben általános volt a török módra borotvált fej, melyhez aztán rendesen nagy szakállt eresztettek. (60. 4., 5. XXIV. 5.)*
Radvánszky id. m. I. 126–128. – Koncz József: Bethlen Gábor végrendelete 42–58. l. – «Ismegh hagiok egy veres scharlatth zykzay menteht, ky wonth aranyal premezeóth» és «Az Nestel belleth veres zykzay mentet.» Bocskay István végrend. 1595. Radvánszky id. m. III. 176, 181. l. «Egj iskarlat zikzai mente nestel belet» Kamuthy B. ing. 1603. U. o. II. 102. V. ö. a fricsi várkastély freskóival, Divald Kornél: A felső magyarországi renaissance építészet. Budapest. 1900. czímlap és Arch. Ért. XI. 1891. 39.
