Női viselet a XVIII. század első felében.
Női viselet a XVIII. század első felében.
A női viseletben legnagyobb változást a kivágott ruhák divatja idézett elő. Meg is botránkozott miatta a jó Apor Péter s keményen kikelt a korabeli asszonyok és leányok ellen, kik zsibvásárra bocsátják «az csecseket szemtelenül, hogy csaknem egészlen, többire félig nyakok csecsek mezitelenül úgy áll, mintha épen a férfiakot kinálnák csecsekkel». Ugyancsak Aportól tudjuk, hogy a hasított mellű, nyakig érő inget a ránczba szedett egész mellű kivágott ing váltotta fel az ő korában.
Általában pedig a női viseletben is, miként a férfiviseletben, nem annyira új ruhaformák, mint inkább a szertelen diszítés okozták a korábbi viselettől való eltérést s különösen nagy keletük volt a «semmit nem érő semmi ideig nem tartó, mégis drága pénzben álló czifraságoknak», szalagoknak, pántlikáknak sat. A menyecskék, mondja Apor, régen is majdnem úgy jártak, mint az ő korában, csakhogy a fejükön nem volt annyi módi annyi taré.
Egészen máskép itéli meg a magyar asszonyok viseletét egy hazánkban járt – igaz hogy 20 évvel előbb – angol nő, Wortleyné, szül. Montagu Mária, ki Péterváradról 1717 január 30-án azt irja nővérének, hogy a magyar nők igen illedelmesen öltözködnek; Vukováron egy ezredesnél szállt meg, kinek magyar nő volt a felesége; – asszony létére nem állhatja meg s mi hálásak lehetünk érte, hogy pár szóval háziasszonya ruházatáról is ne beszéljen; «vörös bársony ruhát viselt – mondja – mely nagyszerűen simult testéhez, a ruhaújjak feszesen szorították a karokat s a ruhaderekát elől két sor arany-, gyöngy-, és gyémántgomb tartotta össze». Azt is észrevette, hogy a magyar nők sokkal szebbek, mint az ausztriaiak, az összes bécsi szépségek – teszi hozzá – Magyarországból kerülnek ki.
Általában elmondhatjuk az egész XVIII. századbeli magyar női viseletről, hogy jóformán megállapodott a fejlődésben, a külföldi divat a maga teljességében honosodott meg, nem pedig módosító befolyást gyakorolt. Gvadányi ifjukora az itt tárgyalt időszak végső évtizedeire esik s midőn a «Peleskei Nótárius»-ban kigúnyolja a századvégi női divatot, a magyar női viseletnek ugyanazon jellemző sajátságait sorolja fel, mint a minők voltak egy századdal korábban. Az asszonynak kontyot kötöttek hajából a fejére s kivarrott főkötőt tettek tetejére, kerületére pedig arany lánczot, gyöngyöt s gyémántos reszketőt, a mennyi csak ráfért, vagy hosszú fátyollal kötötték be fejét s köves tűkkel rakták meg, mert az asszony hajadon fővel, akár merre árt, sem templomba sem az utczára soha ki nem ment, csak a leány, kinek fejét sem főkötővel, sem hosszú fátyollal be nem fedték; nyakán kaláris és keleti gyöngy volt s mellé volt kötve zománczczal futtatott filegrán munkáju aranyláncz; derekán halhéjjal megtöltött váll volt, közepe kevéssé a test felé döntve, mintha csak a derekára lett volna öntve s fűzték minden szinű selyem pántlikával, erre gyöngyöt két zsinór sorával, feldiszítették, olasz bokrétával vagy balfelől medaliával; karját arany vagy ezüst fonalu bibor takarta, ékítve volt fodorral és ránczba szedett bodorral s módosan volt kötve pántlikával; szoknyájuk Majlandban szőtt kamuka, aranyos, ezüstös prokát vagy genuai bársony volt s elől, hátul félig prémezve; elől kötényt, derekukra pedig gyöngyös és gránátos pártaővet kötöttek, a czipőt pedig a csizma helyett még Gvadányi korában is idegenszerünek tartották, holott még akkor is régebbi a czipőviselés szokása, ha ifjú korára értettek, hogy:
Régenten lábokon csizmákat viseltek.
Nincsen seculuma, hogy czipőt őtöttek.
Nincsen seculuma, hogy czipőt őtöttek.
