A JELLEM • (Bölcsészeti tanulmány)
A JELLEM •
(Bölcsészeti tanulmány)
(Bölcsészeti tanulmány)
Le a kalappal a jellem előtt. Az »irály az ember«, mondja egy híres író, én meg azt mondom, hogy a jellem az ember. A jellemnek köszöni az emberiség mindazt, amire büszke, amivel dicsekedni szokott: az egy egész világ bent a lélekben, melyet maga alkot meg az ember, s melynek romjai alá temetkezik inkább, mintsem megtagadja lételét. Egy Béldi Pál, ki inkább választja a börtönt, mint a fejedelmi trónust, egy Zrínyi Miklós, ki utolsó csepp vérig védelmezi azt a helyet, amit nem lehet megvédeni, egy Szapáry, aki az őt sanyargató török vezért bántatlanul oldja fel láncaitól, és ezren meg ezren mások, akik mind elhaltak vagy nyomorogtak jellemök vas következetességének kényszerítő súlya alatt, mind azt bizonyítják, hogy ami oly közel vívé őket az isteniség nagy eszméjéhez, az a jellem volt.
Mi tehát a jellem?
A jellem lelkünknek önelhatározás okozta megszokása az élet bizonyos irányában, azaz a lelki élet maradandó önalakítása, melynek alapja ugyan az ember természetében van, mely azonban mindamellett az ember saját »tette«, miután a lélek mint szabadon tevőleges erő, éppen úgy munkálja és saját akarata szerint képezi az egyedi természetet, mint mindent, amit kívülről mint adottat átvett.
A jellemképzésnek alapja, mint már említém, az ember természetében van letéve, mely azonban attól nem függvén végképp, csak annyiban érdemel figyelmet, amennyiben a különböző vérmérsékletek mégis mindenesetre bírnak reá némi befolyással.
Hipokratesz és Gallén az emberi vérmérsékletet a négy elemmel hozza összefüggésbe és azt állítja, hogy az emberi természet, illetőleg kedély, mint vérmes – temperamentum sanguinicum – hasonlít a földhöz, mely meleg; a közönyös vagy hideg – temperamentum phlegmaticum – a levegőhöz, amely hideg; a heves – temperamentum chlericum – a tűzhöz, amely száraz; a mélás vérmérséklet pedig a vízhez, amely nedves. Az újabbkori bölcsészek a négy világtájjal hozzák kapcsolatba a vérmérsékletet, úgyhogy nyugot vérmes, kelet heves, éjszak mélás, dél hidegvérű vagy tompa vérmérsékletűvé tenné az embert. Mind a két nézet hibás, s egyáltaljában nem felelhet meg a tudományos igényeknek, mivel éghajlati befolyásoknak maga a vérmérséklet soha nincs kitéve, legfeljebb annak főoka: nagysága, mélysége és magassága.
Jellemképzésre azonban legalkalmasabb a hideg és a heves vérmérséklet, mint amely türelmes kitartást tanúsít; míg ellenben a mélás és vérmes kedély fogékonyabb a külső benyomások iránt, de a határozatlanság a legnagyobb mértékben jellemzi – s mint ilyen méltán a legszerencsétlenebb vérmérsékletek közé tartozik.
A vérmes kedélymérsékletre legjobb példa XIV. Lajos, vagy nálunk Zsigmond király, kiket a legcsekélyebb dolog is borzasztó izgatottságba hozott, amely azután mint a szalmaláng, rögtön lelohadt.
A vérmes kedélyűek ritkán bírnak vergődni jellemre, mire, hogy messze ne menjünk, a két előbbi királyt vegyük például, kik közül az első olyan határozatlan ember volt, hogy midőn néha komornyikja reggeli öltözködéskor több mellényt helyezett eléje, egész délig nem bírt felöltözködni abbeli határozatlanságában, hogy melyiket vegye fel magára a sok közül; az utóbbinak pedig az egész félszázados uralkodása a jellemhiány szakadatlan láncolata.
A mélás vérmérsékletre is van egy jó példánk Apafi Mihályban, aki jámbor, jó fejedelem volt, finom érzékkel bírt minden nagy, szép és nemes iránt, e aki sohasem bírt jellem lenni: úgy élt, úgy halt meg, mint egyike a leggyengébb embereknek.
Ebből tehát kétségtelen, hogy e két vérmérsékletből igen ritkán alakul egy-egy jellem.
Ennyiben bír a vérmérséklet befolyással a jellemre, s minthogy a vérmérséklet egyáltalában természeti adomány, az ember szabad akaratától nem függő kinyomata a lelki sajátságoknak, ennyiben nem idomítható semmi által s legfeljebb az erős elhatározás s megszokás által nyomatható el némileg.
Egyébiránt itt éppen el lehet mondani, hogy amennyi ember, annyi vérmérséklet, s amennyi vérmérséklet, annyiféle jellem, úgyhogy mi csak a négy főbb vérmérsékletet körvonalaztuk, mint olyat, melynek határai közt található fel a többi.
Vannak, kik a jellemet férfiasságnak (’a vδρí a) nevezik s ezáltal mintegy kizárják a női nemet a legnagyobb erény birtokából, ami helytelen és igazságtalan is – mert annak dacára, hogy a nő gyöngébb teremtmény a férfinél, szellemileg mégis fel bír emelkedni a jellem magaslatáig, mely nem mindig a nagy tehetségektől tétetik függővé, mert hány jeles eszű ember van, aki mégis jellemtelen, s hány jellemes, de korlátolt elmetehetségű ember? Hogy a nőkben is egész a legnagyobb fokig kifejlődhetik a jellem, bizonyítja a világtörténet: D'Arc Johanna, Corday Sarolta, Ronow Ágnes, és mindazok, akik áldozatul hozták magokat egy nagy elvnek, amit ők oltárnak állítottak fel magokban.
Meg szokták különböztetni még a fajbeli és a nemzeti jellemet is, de én csak az utóbbira fordítom figyelmemet. A jellemzetes ismérvek azonban oly sokféleképp kevervék, és az átmenetek oly észrevehetlenek egyik nemzetből a másikba, hogy megjelölésében és osztályozásában nagy eltérések mutatkoznak. Szembeötlő megkülönböztetési ismérvekre csak úgy tehetünk szert, ha bizonyos szélső pontokat állapítunk meg a különböző nemzetek között, amelyeken belül változnak, s amely változatok részint a föld különös éghajlati mivoltától s az illető nemzet állami s vallási életének sajátszerű szervezetéből erednek.
Midőn a különböző nemzetek jelleméről van szó, lehetetlen, hogy eszébe ne jusson az embernek az egykedvű angol, mint a közönyös vérmérséklet példányképe, mikor két millió örökségről vesz tudomást Bécsből, egész hidegen ül fel a vaspályára, s röpítteti magát a halottas házhoz, hol azután arról értesül, hogy a két millió forint megvan ugyan, hanem a tulajdonképpeni örökös nem ő, de egy másik hasonnevű londoni polgár, aki már át is vette a hagyományt, s akit ezennel van szerencséjök bemutatni.
– Az már egészen más – mondja flegmatice a csalódott örökös, s egész egykedvűen utazik vissza ahonnan jött: mintha semmi sem történt volna.
Mennyire különbözik ettől a francia, ki a vérmes temperamentumot képviseli, akit minden apróság lelkesít, érdekel; Waterloo csatazaja éppúgy, mint egy női szoknya susogása; aki azt mondja: halálra unom magam, s azután nevetésben tör ki egy perc múlva, ma szerelmet esküszik kedvesének, holnap már nem akar rá emlékezni, ma vitéz katona, holnap ledér udvaronc, holnapután dühös politikus, egyszóval mindig más és más.
Ott a nemességre gőgös spanyol, aki azt jegyezi kardjára: No me saques sin razon: no me envaines sin honor (ok nélkül ki ne ránts, becsület nélkül ne tégy be a hüvelybe), s akit szinte a flegmatikus vérmérséklet jellemez, de nem oly nagy mértékben, mint az angolt.
Legközelebb áll a spanyolhoz a török, de az is már inkább a heves véralkat jellemét hordja magán: hamar jön ki a béketűrésből, de aztán soká dühöng. Sajátságos életmódja, vallása nagy befolyással van jellemére, mely bármilyen szilárd is, magasztos irányzattal ritkán bír. Sajátságos tisztaságához s kényelem-hajhászatához idomul jelleme is. – A kádi előtt panaszkodó Iskander bey azt emeli ki védbeszédében a legjobban, hogy a gyilkos éppen akkor lőtt reá, mikor ő egész nyugodtan csibukozott otthon. A legborzasztóbb benne, hogy őt akkor támadják meg, amikor csibukozik.
A heves vérmérséklet legtökéletesebb típusa a magyar, s ennek következtében egyike a legjellemesebb nemzetnek. A magyar ember szava kontraktus, hazaszeretete kultusz, királya iránti hűsége példás, a törvényhezi ragaszkodása (még ha a törvény rossz is) az angoléval versenyzik.
Az olasz nemzet a mélás és a vérmes kedélymérséklet bizonyos vegyüléke, melyhez szövetkezvén a sajátságos éghajlat és életmód, valami durvaság egyesül benne a legszelídebb érzelmekkel.
A külső behatásokra nagyon fogékony nemzet, de szinte határozatlan; kit ma fölemel, holnap porig alázza: néha egy szó, egy gondolat valóságos szikra, mely az egész nemzetet felgyújtja, de mihelyt a szikra szétröppen… a tűz is kialszik.
Egyébiránt, mint már mondottam, a nemzeteket jellemezni lehet ugyan általánosan, de szorosan véve az olyan jellemzés nem lehet zsinórmértéke az egyesek jellemének, amit az is eléggé igazol, hogy a világ legpatetikusabb nemzete a spanyol, és a »gründlich» német adta az emberiségnek a legnagyobb humoristákat: Cervantest, a »Don Quijote De La Mancha« íróját, és Zaphirt.
De valamint az emberi természetet játék, veszekedés, illetőleg valamely szenvedélye gyakorlása közben lehet igazán kiösmerni, úgy az egyes nemzeteket is azon álláspontban, melyet békétlen állapotukban kormányaikkal szemben foglalnak.
A spanyol soká tűri az igát, nem szól, nem zúgolódik, hanem egyszerűen felkerekedik s elűzi kormányát. A magyar hevesen kel ki minden törvénytelenség ellen s addig izgat, mozgat fűt, fát, míg a viszonyokat egészen a törvényes kerékvágásba sikerül hoznia.
A francia lármázik, buzog s ritkán tesz valamit: ha tesz, akkor kitesz magáért, de aztán megelégszik az üres dicsőséggel, s nem bánja, ha a világ feneke esik is ki. Egészen hű marad könnyelműségéhez mindig. A konzervatív kormányformából belemegy a respublicába, a respublicából az abszolutizmusba.
Az angolt jelleméhez képest nehezen lehet sodrából kivenni: a nagy adót nem szereti, de a zúgolódás nélkül fizeti mégis, legfeljebb egy-egy elmés szatírában tör ki, ha már nagyon megsokallja a dolgot.
Hanem még a gúny is olyan valaminő komoly, hogy szinte kirí belőle az az átkozott flegma, mely a nemzetet jellemzi: »The king can not do wrong; because he does nothing.« (A király nem tehet rosszat, mert nem tesz semmit.)
Amit különben a nemzetek jelleméről mondani lehet, az inkább a »jelleg« nevet viselhetné, mint a határozott jellem szót, miután a kettő között ha nem is annyira szembeötlő, de mégis lényeges különbség van.
De térjünk vissza a szó szoros értelembeni jellemre.
A jellem, mint minden szellemi tehetség, bár már eleve nyilatkozhatik ugyan, tökéletesen csak a középkorban (a 25-ik évtől az 50-edikig) fejlődik ki, ti. midőn a lélek már elegendőleg megszilárdult, hogy belső uralmát érvényesítse, mert a jellem szilárd elveken nyugszik, melyeket az élet által szerez az ember s melyek aztán életét, be- és kifelé, összhangzatosan és maradandólag meghatározzák.
Így tehát a jellem az ember azon cselekedete, mellyel maga teszi magát emberré, ezáltal oly önbeccsel ruházván fel magát, mely minden anyagi kincset felülmúl; azért mondja talán Jules Favre, hogy »a jellem létra, mely a szabadsághoz és az erény magasságához vezet«, és azért mondta talán Franklin: »az oly embernek, kinek élete a belső hangulatok és külső viszonyok változékony befolyásától függ (akinek nincs jelleme), csak a neve ember.«
