AZ ÖSZTÖN • (Bölcsészeti tanulmány)
AZ ÖSZTÖN •
(Bölcsészeti tanulmány)
(Bölcsészeti tanulmány)
Az ember bámulva áll meg az ember előtt, mint legremekebb teremtménye előtt Istennek. Milyen csodás lény! kit a teremtő mind a két kezével áldott meg: két világot adott neki, a belsőt és a külsőt, míg a többi állatoknak be kellett érni eggyel.
A külső világ tele van anyagi kincsekkel, miket a embernek jutott feladatul kibányászni s felhasználni a saját javára. Az állatokban táplálékot adott neki, a földben termő erőt, mely megneveli számára a virágokat, mikben megint illatot talál, amiben gyönyörködhetik, mézet, amelyet élvezhet.– És mindez egymásután a gazdag természetben egy szép logikai láncolat, melyen tündökölve látszik meg nagy mindenható mester keze.
A belső világ, melynek kincseit a lélektudós igyekszik kifürkészni, még gazdagabb: ott már olyan kincsek vannak, melyek fényétől megvakulna a halandó ember szeme, s éppen azért nem láthatók meg szemmel; ott már az örökkévalóság pecsétje van ráütve mindenre, mely egy harmadik világot ígér a belső világnak, tudniillik – a síron túli életet.
E lelki kincsek, melyeket tehetségeknek (lelkierőnek, érzelemvilágnak) szoktunk nevezni. vele születnek az emberrel, s aszerint fejlődnek és működnek, amint irányoztatnak egy cél felé, mely irány viszont közvetlenül az ember körülményeitől, helyzetétől, tágabb értelemben akaratától tétettek függővé.
A legnagyobb lélektudósok egybehangzó véleménye nyomán bátran ki lehet mondani, hogy az emberrel veleszületett érzelemvilága, tehetsége, lelkiereje a jóra van teremtve.
Nézzük tehát ezen, az emberrel veleszületett lelkierők legelsejét, mely a legalsó fokon áll, mely legelőbb nyilatkozik meg benne – az ösztönt.
Az ösztön általában nem egyéb, mint azon titkos, a léleknek, mint eleven erőnek természetében gyökeredző törekvés vagy irányzat, melynek célja nem más, mint éppen az, hogy munkásságot fejtsünk ki.
Ebből következtetve a lélek minden kifejtett nyilatkozata, cselekvénye magán az ösztönön alapul, mely azt az istentől nyert kétségbevonhatatlan természeténél fogva mintegy kényszeríti a munkálkodásra.
Tehát a lélek nagy törvénykönyvében az van beírva a legelső parancsolatnak: »munkálkodjál«.
A fentebb mondottak szerint az ösztön a lelki élet tulajdonképpeni alapja, tényezője. Az ösztön hasonlít a növény csírájához, mely az egész növényt mozgásba hozza, kifejleszti, kitolja a földből, hol az azután megnő, elágazik, mely elágazás hasonlít a lelki élet különféle feltűnési módjaihoz.
De valamint a növénynek, hogy kicsírázhassék, felnőhessen, virágozhasson, nemcsak a földből nyert erő szükséges, hanem gondos ápolás, napfény és harmat: úgy az ösztönnek is, hogy az jó iránylatú cselekvőségi hatáskörét rendeltetéséhez képest betöltse, gondos önfejlesztés, nevelés, képzés szüksége.
Eddig általában szóltam az ösztönről, most nézzük szorosabb értelemben.
Hiába tagadnók, meglátszik. hogy az emberben is van állati tulajdonság.
Nincs ebben mit szégyellni, nagyságos és méltóságos uraim! s hiába dorongoljátok le Platót, aki azt merte mondani, hogy »az ember két lábú tollatlan állat«, volt egy »kis igaza« az öregúrnak. Méltóztassanak csak elmélkedni az érzéki ösztönről«, melynek nyilatkozványainál csaknem egészen elvész az állat háta mögött az emberben az ember.
Avagy miben különbözik közönséges értelemben az ember az állattól? A tudomány nagyon egyszerűen határozza meg:
Az ember okát adja annak, amit cselekszik, az állat önkéntelenül tesz mindent; azaz míg az ember az ész és a lélek törvényeinek serpenyőjén mérlegeli meg tettét, bepillant annak indokaiba, vizsgálja következéseit, addig az állat oktalanul csupán érzéki ösztönének engedelmeskedik.
Akik tehát azt hiszik, hogy az ember és az állat közt nincs semmi hasonlatosság, azok legelőször is azt bizonyítsák be, hogy az emberben nincs érzéki ösztön, mely semmi egyéb, mint törekvés az állati élet kielégítésére, tehát a lélek oly akarása, melynek indokai nem rejlenek magában a lélekben, hanem a szerves életállapotban.
Azt pedig, hogy nincs, nem lehet bebizonyítani.
Az érzéki ösztönt fel lehet osztani tápösztönre, önfenntartási, mozgási és nemi ösztönre.
Vizsgáljuk ezeket egyenkint: azon célt tűzvén ki magamnak, miszerint bebizonyítom, hogy az érzéki ösztön annyira állatias jellegű az emberben, mely sokszor az akarattól függetlenül, sőt az akarat ellenére is követi célját, és válogatás, tapasztalás, tudomány, értelem nélkül is megtalálja az eszközöket, mert van az emberben bizonyos veleszületett állatias elősejtelem, valami titkos, az ész törvényein kívül működő kombináció, mely igenleges vagy nemleges irányt ad az ösztönnek.
Kinek nem tűnt fel, hogy meglát valahol egy embert, aki neki sohasem vétett az életben, ránéz, s visszataszítódik tőle, gyűlöli; míg egy másikat az első pillanattól fogva vonzalommal szemlél, habár az ártani igyekszik is neki. Hol itt a meggondolás, mely leküzdje ezen belső, állatias, az ész törvényein nem gyökeredző ellentétet?
A szimpátia kifolyása a szerelem, illetőleg az érzéki ösztön szenvedéllyé fajult nyilvánulása, melyet szinte akaratjával szemben sem bír az ember leküzdeni, s mely lassankint minden szellemi tehetségét háttérbe szorítja, elannyira, hogy az végképpen megzsibbadni látszik.
A tápösztön Cuvier szerint a legerősebb és a legelső. A csecsemő önkéntelenül nyúl anyja emlője után. A magát hosszas éhséggel kivégezni akaró ember, ha halálos koplalása közben élelmiszert pillant meg, megrázkódva kap utána, nem törődve feltett akaratával, hogy éhen hal. Nem kevésbé fejlett az emberben az önfenntartási ösztön is: a vízbe ugró öngyilkos fuldoklása közben önkéntelenül kapkod tárgyak után, melyekben meg lehessen fogódzkodni.
A mozgási ösztön egy egész szisztematikus tudomány, melyből a lélek belső állapotaira lehet következtetni. Legközvetlenebbül meghatározza ezeket a hang, úgyszintén az arckifejezés és taglejtés.
Ezek a mozgási szervek, melyeknek ugyan ura az ember, hanem ők mégsem egészen szolgái az embernek. Hányszor hazudtolja meg a nyugodt, szelíd hangot a haragosan villogó szem, Hányszor árulja el az ember haragját az összeszorított ajk; s milyen jelenség az, hogy a pajkos gyermek a nagyapa pattogó veszekedő szavaira oda sem hederít, míg komoly arcától megdöbbenve húzódik félre? Honnan tudja ő, hogy az a veszekedés, amit hallott, nem volt igazi veszekedés, hanem csak a szerető nanyapa házsártos természete? S honnan tudja, hogy az a komoly, szótalan arc igazi fájdalom?
Ezt az érzéki ösztön súgja neki.
A mozgási ösztönben, valamint általánosan a külső alak mivolta- és magatartásában fejezi ki magát mind az egyéniség, mind pedig a bent lakozó lélek állapota: e nyilatkozatok tehát a lélek, az egyéniség kiösmerésére szolgálnak s belőlök alakul maga az »Arculattan« – Physiognomika – tágabb értelemben a »Lelki jelisme«, melyet a mi egyetemünkön »Törvényszéki lélektan« név alatt adnak elő hézagosan.
Több bölcsész vaknak nevezi az érzéki ösztönt, ezzel kívánván jellemezni azon tulajdonságát, hogy nem előzi meg tudata és ismerte azon tárgynak, mely után vágyakozik, s mely kielégítésére szolgál. Ez azonban véleményem szerint helytelen elnevezés, mert az ösztön, a természet által az ember lelkébe oltott, s gondolkozás törvényeinek körén kívül működő homályos tudat, melyben az ember rendeltetési célja van a legelső alapvonalaiban mesterileg kifejezve. Éppen ez okból nem tartom az ösztönt vaknak, hanem tartom a lélek irányzatának, mely az ember szellemi tulajdonságait mozgásba hozza, s ezáltal annyira kifejti őket, hogy azok egészen más jelleget vesznek fel, s különféleségök szerint alakulnak át vággyá, szenvedéllyé, hajlammá és mindig odább-odább…
Egybehangzó vélemény, hogy az élet egyetlen percében sincs teljesen kifejezve, mert az már lényegénél fogva is folytonos fejlődés, mely csak a sírnál szűnik meg, s mely örök időkre fennhagyja azon csodálatra méltó tényt, hogy valami magát éppen változtatásában tartja fenn, és ekképp éri el a valósulást.
Közönségesen meg szokták különböztetni a jó és rossz ösztönöket, ami egyáltalában nem járja, mert az ösztön mindenkinél egyforma, nem tűr kvalifikációt, s csakis a többi lelki tehetségek kifejlési fokától s jellege minőségétől tétetik függővé.
Ebből világos az is, hogy az ösztön, a szellemi fejlettség legalsó fokain, a gyermekeknél és a műveletleneknél sokkal erősebb, hatalmasabb, mint a felnőtt, mívelt embereknél: mert az utóbbiaknál háttérbe szorítja és kipótolja azt a magasabb lelki erők munkássága.
Midőn az ember érzelemvilágából, mint régebbi »Jellem« című cikkemmel szorosan összefüggő tárgyat kiragadtam s leírtam szerény nézeteimet az ösztönről – meg nem állhatom, hogy ne kiáltsak: milyen remeke vagy te a természetnek, ember! adott a Teremtő észt és szabad akaratot, mely úrrá tegyen az állatok felett te pedig szerezz tudományt és műveltséget magadnak, mely úrrá tegyen magad felett, aki különben könnyen rabszolgája lehetsz saját ösztönödnek.
Míly nagyszerű az isteni gondviselés!
Csak azért nem adott talán mindent, hogy neked is legyen mit szerezni; hogy neked is legyen szervezetednek és alkotásodnak megfelelő működési köröd, nehogy úgy kiálthass fel, mint a gyermek Nagy Sándor, szomorú, elborult arccal: »Atyám, te nekem semmi hódítani valót nem hagytál!«
