A JÖVŐ MEGYEGYŰLÉS – Karcolatok –
A JÖVŐ MEGYEGYŰLÉS
– Karcolatok –
– Karcolatok –
Ha sokan minden alap nélkül tudnak fecsegni a múltról, miért ne tudnék én szintén minden alap nélkül fecsegni a jövőről. Az alaptalanság alapossága veres fonalként húzódik át mindenen.
Az alaptalanság olyan, mint a kis Bibi plédje, télben köpenyeg, nyáron ágytakaró, délben abrosz, este ablakfüggöny,… novellában elkerülhetetlen, vezércikkben szükséges, a tárcában pedig megjárja.
Tehát beszéljünk a jövő gyűlés arcáról.
…A szép terem, melyben már annyira megszokta a szem a mindkét nemen lévő fiatalságot amint a járás költészetében gyakorolja magát, kopasz megyei szónokoktól fog hemzsegni.
Eddig csupa haj volt a publikum, ezentúl csupa hajtalanság. Eddig csupa felsütött fejek, ezentúl csupa lesütött arcok.
A felejthetetlen helyen, hol Eduárd röpíté bájdús szavait Kunigunda felém valami felvidéki bundás bizottmányi tag fog ülni talán, s az illatos ambrózia-lég helyett, mit az ő édes alakja hagyott itt, s mely körüllengte a helyet, talán pálinkaszag fog kipárologni szanaszét, hírdetendő a sanctus spiritus-t, mely a megyei autonómia boldogságának varázs-éldeletében szállta meg az érdemes bizottmányi tag urat, kit a lóvakarás mellől szólított ki a tévedhetlen közvélemény a megye dolgának bölcs elintézésére.
A nagy korinthi oszlop alatt, hol Ilonka délceg alakja gyönyörködhetett, amint tánctól kigyulladt arcát legyezgeti, valami vaskos ó-módi táblabíró fog fészkelődni szörnyen turbálva öreg fejét egy-egy elmondani való perióduson arról a témáról, hogy az ő csűre végében is olyan kutyavásár van, miszerint »minapában« is három »ló« fulladt bele: ha ezt tovább is így hagyja a tettes vármegye, kivesz a falujokból lassankint minden »ember«…
Milyen metamorfózis!
Ahol eddig azért gyűltek össze az emberek, hogy bókokat mondjanak, ma »sotizok«-kal fognak szolgálni egymásnak.
Mert hát az »udvarlás« és hazafiság között az a különbség, hogy az egyik olyan tettetés, amiről mindenki tudja, hogy az, míg ellenben a másik olyan tettetés, amiről a tettető azt hiszi, miszerint senki sem tudja, hogy az.
Ez ugyan Kerkápolyi-féle definíció, de azért mégis olyan világos, mint amilyen sötét a kép, mit az olvasónak mutogatok.
Látom annak a képnek minden vonását.
A nagyszakállú ellenzéki vezér – egyik a sok közül –, kinek a honfibú marja vészes körmeivel bánatos kebelét, az »átkos minisztériom« borzadályt gerjesztendett iszonytató intencióinak tudata érzetében fog állani görbe botján támaszkodva, és keresni fogja azt a bizonyos csomót a kákán, amire pedig leghamarabb úgy akadna rá, ha magát találná valahogy megtapogatni, már ti. ha volna tapintata.
A két »itthon maradt úr« szintén felkeresi a Sándor utcai palota fiókintézetét, s ha már ott nem lehettek »utolsók«, jól esik hinniök, hogy itt »elsők«. Meg is látszik az a fájdalmas tudat mindkettőn. Szinte belehalványul az arcuk. Lesoványodtak.
De hát nem is csoda az. Étvágya sincs az embernek, ha látja, hogy Nagy György meg Bakcsi Feri mint leckézi odafenn jóízűn a budget-vitánál Tóth Vilmost… Ők pedig idehaza legfellebb a »rossz utakról« diskurálhatnak, dacára annak, hogy nekik minden út jó, ha mandátumhoz vezet.
Sir itur ad astra!
Egyébiránt beszéd lesz elég. Pro és contra. Miska bácsi opponálni fog az ellen, hogy a vármegye kölcsönt vegyen fel az utakra.
Aztán nem is lehetséges az. Ha váltóra veszi, ki az ördög fogja zsirálni. Egy vármegyeért csak más megye állható jót. Hont megyét vón' muszaj megfogni forgatónak.
Ha az egyáltalában forgató lehetne, ki maga is csak úgy forgatódik egy ember ujja körül!
Csakhogy az az egy ujj beillik tengelynek.
Egyszóval nem szeretnék lenni a főmérnök füle. Annak szegénynek hivatalosan kell végighallgatni a különböző okos indítványokat, jeles eszméket és körmönfont kifejezéseket, mikkel a nógrádi utak lesznek kijavítandók, mégpedig mivel a hallgatás aranya, a beszéd ezüst, biztos reményünk van, hogy útaink ezüstből fognak készülni.
A jövő gyűlésről írva, eszembe jut a múlt gyűlés.
Ami annyira nem következetlenség, miszerint meg vagyok róla győződve, hogy ha a múlt gyűlést írnám, az a jövő gyűlés rajza lenne.
Pars pro toto. Egyik olyan, mint a másik.
Azok az emberek, azok a szavak, azok az eszmék, azok a gyarlóságok, amik a múltkor.
Egy csomó gavallér bizottmányi tag, aki szeretné mutatni, hogy agarászat közben is ragadt rá annyi státusbölcsesség, amennyi elég egy úrnak. Aztán az úr mindjárt beleszületik minden tudományba. Annak csak akarni kell.
Vág is ahhoz az önérzethez egynémelyik olyan önelégült fizonómiát, hogy szinte hajlandó volna rá megesküdni az ember, hogy ez együtt szerkesztette Humboldt-tal a »Kosmos«-t.
Még nagyobb csomó öregúr a régi tekintetes karok és rendek közül. Ócska Alvinczy-puskák, mikből már régen kirakétázódott az a lőpor, melynek most már csak a füstje maradt meg, az is talán csak azért, hogy elhomályosítsa előttök a látkört, amelyhez különben is háttal vannak fordulva.
Még csak néhány szó a pártokról. A mindenféleség tarkasága jellemzi a személyes elveket, miknek éppen az a hibája, hogy nem elvek.
Vannak jámbor jobboldaliak, kiket csak a hivatalhajhászat enyve tart odaragasztva a Deák-köpenyeghez, és viszont rendületlen balpártiak, kik csak azért vannak ellene a közügynek, mert a kormánypárt még mellette van.
Tisztelet a vas-meggyőződésnek!
Az áhítatos katolikus párt mint töredék játssza gyermekjátékait, a jobboldal szárnya alatt. A türelmes jobboldal mosolyogva nézi abban a tudatban, hogy úgyis a bölcsőben fog meghalni az idétlen gyermek. Hadd mulasson szegényke!
De ha van pártolója a jezsuitáknak, van ám hatalmas lutheránus árnyalat is, s a »lutherani comburantur«-féle relikviára ejtett célzás olyan inparlamentáris lármát idéz fel, hogy az ember azt hinné, miszerint a »tisztelt ház«-ban van.
És minde pártokon felül mint legnagyobb unikum magaslik ki azon különben igen derék férfiú, ki maga képez egy pártot, kinek mindig extra-elvei vannak valami csudálatos vegyülék a szélső- és középbalból, az arianizmusból, a protestántizmusból, a pecsovics hitvallásbul és a commune eszméiből.
Nem feladatom bírálni pártállásának, elveinek helyességét.
Ő maga bírálja azt meg. Cicero contra domo sua.
Amit ma vall, azt holnap elítéli, eldobja – mint haszontalan limlomot.
Mindennap ezzel az új szóval köszönti az embert:
– No, öcsém, én kiábrándultam…
Ez az ő jelmondata.
Pedig olyan meggyőzően, melegen beszél elveiről, mintha gránit-szívbe volnának vésve eltörülhetetlenül, örökre…
…És azután jön a többi…Jellemzőbbnél jellemzőbb felfogások, eredeti kikerekedett alakok, aminek mindenike egy kiveszni indult típust ábrázol, a szövevényes hálózatok, mik összetartják a sok, egymáshoz össze nem illő elemet, a párt-intrikák, a kutyabagosi filozófiától kezdve fel egész a Bismarck politikai rafinírozottságáig: amint azt majd egyszer megírom e lapokban.
Különben emiatt ne essen kétségbe senki. Így van az minden alkotmányos nemzetnél.
Ahol pártok nincsenek, ott nincsenek eszmék sem.
Mi még annyival vagyunk különbek, hogy nálunk nincsenek ugyan eszmék, de mégis vannak pártok.
…Jó, de azért van egy dolog mégis a megyegyűlések repertoárjában, ahol minden különböző vélemény barátságos harmóniába olvad – a főispáni ebédek.
Ezek ellen nincs kifogása senkinek.
Legfellebb Pista bátyánkat feszélyezheti egy kicsit, hogy néha egy-egy ilyen pezsgővel bővelkedő ebéd után svihákság volna elmondani, hogy:
Kiábrándultam.
