MINT KÉSZÜLNEK A »NÓGRÁDI LAPOK«? – Titkos leleplezések –
MINT KÉSZÜLNEK A »NÓGRÁDI LAPOK«?
– Titkos leleplezések –
– Titkos leleplezések –
Hét napból áll a hét. Az első két napon, ti. hétfőn és kedden békés egyetértésben él az ember a szerkesztővel, kölcsönös szimpátia lágy ölében ringatván egymást. Tea, kávé jóízű. Mezeinél pompásan főznek. Egyszóval minden szuperál. Még a csibuk is jól szelel. Ami különben nem csoda, mert három helyen lyukas.
A harmadik napon, szerdán, a tárcaíró kezd idegenkedni a szerkesztőtől, savanyú mosoly futja el ábrázatát, ha az utcán meglátja, míg ellenben a szerkesztő sokkal forróbb ragaszkodást mutat iránta, mint tegnap, megkérdezi tőle, mint érzi magát, mint szolgál egészsége sat? Aztán a vége rendesen az, hogy kellemetlen náthát okozó időjárás uralkodik… az embernek legokosabb ilyenkor otthon tartózkodni, dolgozni és…
– Richtig! Írod-é már a tárcát?
– Már hogy írnám? Korán volna még.
A szerkesztőnek már erre van egy csomó kész felelete, mit négyhetes pályáján szerzett egybe.
– Hát mért nem írod? Micsoda dolog az? Soha semmi sincs korán. Vagy ne ígérj semmit, vagy ha ígérsz valamit, azt tartsd meg. No, rátok ugyan lehet támaszkodni!
Az ember ilyenkor hebeg valamit a túlságig vitt pedantizmusról, és megígéri szentül, hogy reggelre minden jól lesz, minden meglesz.
Reggel aztán felver legédesebb szendergésedből egy baljóslatú, az éneklésbe átmenő süvítő hang ágyad szélénél.
– Kérek manuscriptumot!
Az ember bosszankodva riad fel s manuscriptum helyett manupropriáját szeretné átszolgáltatni az alkalmatlankodónak, ha az véletlenül nem éppen a Dömötör szedő gyerek lenne, akinek protekcióját nem tanácsos holmi célra nem vezető kifakadásokkal veszélyeztetni: mert ha megharagszik, annyi sajtóhibát hágy, hogy az ember a maga művét is Urosénak nézni.
– Nincs manucriptum. Jöjjön holnap reggel!
Dömötör vidám arcot vág, örül, hogy nem lesz mit szedni, és eltávozik. Elhatározom, hogy dolgozni fogok; hanem tudj' az ördög, ha muszaj dolgozni, mindjárt nem akaródzik. Az igaz hogy akkor sem akaródzik, ha nem muszaj. Egyszóval a tárcaírás unalmas dolog. S miután nem örömest unatkozik senki, én természetesen megint meg nem írom a tárcát.
Egész nap kerülöm a szerkesztőt, s olyan helyen tartózkodom, ahol az ördögnek sem jutna eszébe keresni: ahol még magam sem találok magamra, ti. otthon.
Morfondírozom. Vagy szundikálok. Lelki szemeim előtt ködös jelenetek folynak le a »Nibelungok harcá«-nak meg nem írt folytatásából. Egy nagy zöld mező tele elmosódott, ki nem vehető homályos alakokkal. A nagyorrú Makkfői fiskális és az »anständig« Feri öcsénk éles penicilusokkal rohannak rám. Mindenik azt követeli, hogy Erzsikét őhozzá adjam nőül. No, csak azt lessék! Most már éppen azért sem megy férjhez egyikhez sem!
Majd Sramko, a szőke írnok, Stofi fiskális, Muki cukrász, Ákos bácsi és Mády fenyegető árnyai lebegnek előttem haraggal, kihívólag;…Stofi fiskális egy csomó tobákot tart az orrom alá, Ákos bácsi csiklandoz, Sramko fiskális bort tölt a – fülembe, Muki cukrász fagylalttal tapasztja be szájamat…
Így következik be az este. Éjjel is folytonosan ezekkel álmodom. Megnépesítik villogó szemeikkel a sötétség birodalmát. Belemártják fogyatkozásaik zsírjába tollamat. Attól azután zsíros lesz és nem fog.
Szomorúan virrad fel a szerencsétlen péntek. A szerkesztő már hajnalban hozzám küld, felveret ágyamból, s annyira emlékeztet a szigorú kötelesség érzetére, hogy végre nagy vajudások után megszületik délfelé a tárca. Dömötör diadalmasan lebegteti útközben, mikor a nyomdába szállítja.
Most már leesik szívemről a nagy kő. Szabadabban lélegzem.
És megfordul az események kereke.
A szerkesztő megint kenyeres pajtásommá lesz. Bátran nézek a szeme közé. Vonzódom hozzá. Ott ülök folytonosan a nyakán s most már én kérdezgetem nagy felsőbbség-érzettel, amint dolgozatai közé pillantok: meg van-e már a cicero-cikk: lesz e hímen? Szemtelenül csendes időket élünk, pajtás. Egy valamirevaló botrány a világért nem tud történni.
– Fájdalom, nem. Szörnyű pechben vagyok, mióta a lapot szerkesztem. Mindent teremteni kell.
– Én a kolerának bíztam, hogy legalább a »gyászhírek« rovatát betölti, de az is elmúlt a »Nógrádi Lapok« mutatványszámától. Ez az egy munkatársunk is odavan.
Ezalatt folytonos összeköttetésben áll a szerkesztési iroda a nyomdával. A Dömötör lóhalállal nyargal majd a kézirattal, majd megint kéziratért. A »Nógrádi Lapok« mint valami Moloch hihetetlen gyorsasággal nyelnek el mindent. A szerkesztő esze ezerfelé ágadzik: Makarács küldi a »rendőri híreket«, azokat kell megfésülni, a gabonaárak szellemdús numerusait sem állította még össze a tudós városi előljáróság. Ide is, oda is után kell nézni. Hát a »Nyílt tér«-be mi jön, Nem érkezett be semmi. Fogni kellene megint valami szerencsétlen ábrándos kisasszonyt, aki elvesztett szerelmes leveleit reklamálja. Hahó! Nini, ott megy az ablak alatt Miklós bátyánk. Milyen szomorú, gondolatdús az arca! Ugyan miről gondolkozhatik? Meg kellene kérdezni. Hátha valami »Vegyesek«-be való eszme kínálódzik fejében. Attól bizony könnyen kitelik az az eredetiség, hogy amikor nem fütyörész, akkor alattomban lapot szerkeszt…
E pillanatban egy nagykalapú tót kiáltja el magát az utcán, hogy »ablakot csináltassanak«!
A szerkesztő felugrik örömében s kiderült arccal fogja nyakon a tollat.
– Hüm! Megvan az anyag. Megvan a cikk-matéria! Ez éppen betölti a lap hiányzó részét. De hát micsoda szemtelenség is az, hogy az ablakcsinálást egészen ezek a tótok monopolizálják. És mért éppen az ablakot? Mert mi az ablak? Az ablak a világosság eszközlője. Hát mi joga van ahhoz a tótnak, hogy világosságot eszközöljön? Látunk mi a sötétben is. Aztán mi a világosság? A világosság a szabadság. De hát mi köze a tótnak a szabadsághoz? Nem elég neki, hogy a »közös ügyes kenyeret« együtt eheti velünk, aki zabkenyérhez volt szokva teljes életében. Ezt nem lehet így hagyni. Ezek a pánszláv mozgalmak veszedelme előjelei. Éppen apropó lesz egy dörgedelmes cikk a »nemzetiségek vészes intencióiról«.
A szerkesztő arcát elönti a lelkesedés tüze, mialatt eszméit percegő tollával papírra önti. Érzi és átmelegszik tőlök.
Végre azután elkészül minden, a legkisebb apróságtól kezdve a cicero-cikkig. A szerkesztő édes kedvteléssel pillant vissza a mai fáradalomteljes pénteki napra, dupla rummal issza a teát a kaszinóban és dupla mosollyal kíván jó estét mindenkinek.
De még azért nincs vége a munkának. Másnap jön a »kefelenyomat«. És az iszonyú dolog, tisztelt uraim és dámáim! Látni az embernek a saját elmeszülöttét megcsonkítva, eltört lábbal, bénult tagokkal, megfésületlenül, bicegve, púposan a különféle sajtóhibák által. Oh, az borzasztó érzés! Én nem tartozom a szerény emberek közé, nyájas olvasóközönség, – de ilyenkor mégis kezdek kételkedni magamban s azt tartom, hogy Jules Janin alighanem jobb tárcaíró volt nálamnál.
No, de ez a kishitűség nem háborgat sokáig. Vasárnap reggelre ünnepi köntösében megjelenik a lap.
Persze, hogy tetszik mind a kettőnknek.
Úgy vagyunk vele, mint én a Marcsámmal, hogy még a hibáit is gyönyörűségnek nézem… isten bűnömül ne vegye!
Most aztán nincs egyéb hátra, mint flegmatikus arccal elvegyülni a nyájas olvasóközönség közé és kipuhatolni, meglesni, kigusztálni a tartalom hatását…
Lexi nagyszerűnek találja, hogy »Ninive története« be van hozva a Deutsch-kávéházba: kár volt egészen nem közölni; Ivánka Ödön skandalumnak tartja már a puszta megemlítést is és a szalon nyelvezetet ajánlja figyelmembe.
Természetes, hogy mind a kettőnek »igaza« van.
A szerkesztő azonban oly esetben is egészen megállapodott, tapintatos taktikával rendelkezik.
Ha valaki megdícséri a mai számot, hogy pompás, nagyszerűen sikerült, zicher fitymálva felel rá:
– Eh, bagatell! jelent már meg ennél jobb szám is. Én inkább gyengének találom.
De ha aztán valaki arra vetemedik, hogy ezt gyengébb számnak merje mondani a többieknél, kétségkívül azt a választ nyerné.
– Már bocsánatot kérek! Az én véleményem szerint ez a legsikerültebb az eddigiek közt.
És ez a szerkesztés titka.
