I. A »BALASSA«
I. A »BALASSA«
Mióta a kolera uralkodik, azóta egészségesebbek az emberek, rövidebbek az éjszakák és hosszabbak a korcsmárosok ábrázatai – uti Mezei docet. Éjfélkor megjelenik a kolerabizottság és elválasztja az ember szájától az »italt«. A kolera maga még becsületes ember, mert az mindössze csak egyszer öli meg a halandót, de a bizottsága minden áldott héten hatszor öli meg benne az egyéni szabadságot.
Már Zsiga bácsi csak annak a mondója, hogy ez megintelen semmi egyéb, mint a balpárt célbavett mesterséges kipusztítása az átkos »minisztérjom« által. És hol-hol kedve is szottyanna kidobni az ajtón a mulatságot rontó goromba kolera-biztost, csakhogy hát úgysem érhetné el a tovább ott mulatási célt, mivel éppen ő maga az a kolera-biztos, akit kidobna. Bizony furcsa hivatallal vegzálták meg szegényt. Tell szívének, tudom, könnyebb feladat volt lelőni az almát fia fejéről, mint neki hazakergetni tizenkettőkor a mulató kompániát, melynek szétszéledését csak a jó Mezei bácsi nézi nálánál hazafiúi bánattól sötétebb arccal.
Hej, de csak csendesen is megy már a világ »sorja«. A »nagy hecc« olyan ritka már, mint a »kifogástalan zsiráns«. Csendesen mulatnak az asztalok, kifogyott mindenünnen a »szusz«, mit csak az »éjfélután« szokott önteni a nemes fiatalságba. A magyar ember mindig azzal a szándékkal tér be egy »pillanatra« a korcsmába, hogy egy »hétig« lesz ott; mit ér az, ha most odateszik elébe korlátnak a tizenkét órát?! Keserű az itala tőle.
De azért ha csendes is a Balassa, régi ábrázatát mégsem vesztette el.
A két kerek asztal körül most is ott ülnek a szokott törzsvendégek, Mezei bácsi szeretett gyermekei, kik az ő kedveért vannak teremtve az árnyékvilágra; hogy legyenek akiket ő szerethessen és kiszolgálhasson.
Mind az ő nevelése az egytől egyig, már ti. a fiatalabbja.
Amelyik pirospozsgás, az az ő rostélyosaitól lett ilyen, amelyik halavány, beteges, az az ő borától lett olyan, amelyik bele mer kottyanni »az fontos ország dolgaiba«, az is őtőle profitírozta a diplomáciai tapintatot a »jelös« »Ellenőr« révén, a »ki olyan újság«, hogy ha már egyéb nem tanúskodnék is mellette, untig elég »abbó«, hogy Mezei bácsi két éve járatja egy kortyra – akarom mondani egy huzomra.
Ebből szívja ő a sok tudományt s úgy adja odább ingyen salátául a szelet mellé vendégeinek.
Már persze csak a kályha melletti asztalnak, mert az ablaknál ülő kompánia rátartós egy kicsit. Azok a kaszinóból hozzák a bölcsességet és sehogy sem tisztelik a Mezei bácsi politikai kombinációit, ami nagyon fáj neki, de azért nem mutatja, nem érezteti velök… isten neki… hadd járjanak a rossz úton… neki semmi köze hozzá. Szegény elveszett fiatal emberek.
De bezzeg annál hálásabb publikum a másik, ahol Zsiga bácsi a nagy kophta, ahol minden este szorgalmatosan felosztják Európát a »potentátok« között, kinek-kinek a maga érdeme szerint. Az osztrák császárnak aszerint természetesen nem jutna több egy vármegyénél.
Néma áhítattal hallgatják Mezei bátyánkat ilyenkor.
A barna írnok fejbólingatva hajtja fel hetedik halbszajtliját, és azt mondja »Világos!« A szőke joggyakornok még előbb felnéz a Zsiga bácsi ábrázatára, leolvasandó, nincs-e valami kifogása a mondottak ellen, csak azután »zúga« rá egy helyeslő kiáltást, míg Mezei bácsi egyet csendít a zsebében szemtelenkedő Lónyai-hatosokon, s aztán a hatás kedveért, mint a jó professzor, még egyszer röviden összefoglalja értekezésének tartalmát:
– Egyszóval nagy kalefaktor a jobboldal. Utoljára is csak ágyú, puska dönt itt!
A Pista kellner, ki komoly mogorvasággal hallgatja gazdája hátamegett a nagy státuspolitika griffjeit, ijedten kapja hátra fejét az »ágyú« szóra, s miután az Albert gyerek véletlenül arra viszi a citromos teát a »telegrafos úrnak« lehetetlen hogy ne a legrosszabb eset történjék, már ti. hogy a Pista kellner megtaszítja az Albert kellnert, az meg leejti a telegrafos úr bájitalát, mely dallamos torkát hivatva volt nekistimmelni a flótázás idilli művészetének.
Ez a tragikum aztán egészen megindítja Mezei bácsit s mint valami gőzsikló leszállítja a politika mezejéről, úgyhogy nem törődve sem a honboldogítással, sem az örök béke eszméjével, beleponálja magát a statárium jogába, s hadüzenő léptekkel ront neki a kétfelé szaladt »dienerschaft«-nak – s bizony nem tudom én hogy végződnék most mindjárt ez a »keleti kérdés«, ha új vendég, mégpedig falusi »jó firma« nem lépne be az ajtón, kinek látására egyszerre mosolygó nyájasságba megy át a gazda vészes haragja.
Nem lehet az másképp. Idegenek előtt nem lehet a házi tűzhely lángjait élesztgetni. Aztán meg is érdemli, hogy némi figyelemmel viseltessék iránta, mert a vidéki vendég legalább fizet, míg ellenben a törzsvendégek annyira divatba hozták az »aufschreiben«-t, hogy ha néha nagy ritkán akad aztán a sok között egy lázító excentrikus, aki elkiáltja magát, hogy »zahlen«, az egész »Balassa« Mezei bácsival együtt, valódi megbotránkozással tekint a »szentségtörőre«.
Az új cimbora jöttére megélénkül a mulatság, ki-ki megtoldja még egy messzellyel. Károly is megszagolja egy mérföldnyiről az idegen bűzt – s ott terem a banda.
Aztán kezdődik a mulatság. Az embernek eszébe jut a sorsa, a szeretője és a kifizetetlen váltója. Mind a három szomorú dolog. És felhangzik hozzá a »Csiribiri csárda« bánatteljes, viharos áriája. Ezt megint mindenki megtoldja egy iccével.
…Megtelik a szív édes fájó gondolatokkal. A leghazárdabb pasasier elpattantja az első pezsgődugót.
…És megkondul a tizenkét óra.
Megdöbbenve néznek egymásra a cimborák, mintha a világ vége volna. Zsiga bácsi nagy immel-ámmal magára erőlteti a boglyas Ghiczy-szűrt.
Az előkerült Albert gyerek és Pista kellner egyenkint kezdik eloltogatni a gyertyákat; Mezei bácsi még egy pillantást vet a »Turini Jézus« falon függő arcképére, melyhez még egy fohászt látszik küldeni, mielőtt a sötétség végképp elnyelné a mai napra: aztán csendes jó éjszakát kíván a távozó vendégeknek, kik elégedetlenül, tele fejjel és muzsikálás iránti szimpátiák okáért üres zsebbel távoznak, hogy holnap újra kezdjék.
