II. A DEUTSCH-KÁVÉHÁZ
II. A DEUTSCH-KÁVÉHÁZ
Az ember körülnéz előbb az utcán, ha nem látja-e valami becsületes ember bemenni, s aztán félve surran be a Deutsch-kávéházba, hol az elválasztott sziámi ikrek hímnemű fele, az elhízott Deutsch papa székel bekerített trónusán, mely körül van rakva anizett, maraszkinó, rum-, szilvórium- és vaníliával, mik megalapítják Deutsch papa királyi tekintélyét, lévén mindeniknek egyenkint annyi rabszolgája, hogy Deutsch papa sohasem kénytelen szenvedni a magány unalmasságát, hanem az éjszakán által is folytonosan gubernálhat környezetén.
A különféle nemzetek bőven vannak képviselve az örömek e birodalmában.
Ott van Izrael »szétszórt« népe »összegyűjtve«. A miniatűr »ich gebe«, »ich nehme« hangzavar csendes harmóniába olvad a »posztócsillagos« hadfiak magyaros káromkodásába, kik a hátulsó asztalnál disznómódon ütik, – nem a burkust, – hanem a filkót egészen addig a stúdiumig, míg összes pénzkészletük belevándorol a kártyapénzt gyűjtő pohárba. A legvégén mindig azzal a tapasztalattal kelnek fel, hogy mindenikök vesztett. Ostobaság biz a kártya kevés pénzzel! Hanem azért másnap megint csak kártyán adatik át a közforgalomnak a »lénung«. Faraó hírhedt nemzetsége is azt a vallást követi, amit a vitéz urak. A kimuzsikált bankót ők sem adják »interesre«. Az embernek nem az a hivatása hogy »takarékpénztárrá« váljék. Ha az úr azért muzsikáltat, hogy mulasson, a cigány is azért muzsikál, hogy mulasson utána. Elég baj már az is, hogy mikor az urak mulatnak, ők muzsikálnak nekik, mikor meg már ők mulatnának, akkorra egy úr sem látható, hogy hadd ő muzsikálna nekik. Hej, de csak ebben is megrövidítette őket »azs a aranyhajú csigányra fondorkodó Úristen«! De ők azért nem irigyelnek a világtól semmit. Hadd bomoljon, ha kedve tartja, s néha-néha megcsillanik is szemökben valami elfojtott epedő vágy, az sem vonatkozik ötemeletes házra, elegáns fogatra, ezer holdas pusztára, akkor is csak az jár eszökben, hogy ezeken a fránya honvédeken milyen »delikátus«, milyen fölséges szép a »verezs nadrág«…
Persze hogy a tekintetes vármegye is képviselve van a különféle válfajok közt. A hosszú »szőke írnokról« lerí a megyeházi szag. Ő itt az arisztokráciát képviseli, s Deutsch papa sokat helyez bele. Már tudniillik bizalmat is, szilvóriumot is. No, de az rendén is van. A szőke írnok elvégre is olyan perszóna, aki már többször közelről beszélt a vicispánnal, aki ott jár-kél a megyeház méltóságos folyosóin, olyan biztonsággal, mint más emberfia otthon, aki életet, kifejezést és »alakot« ad azoknak a hatalmas rendeleteknek, mikre Deutsch papát előfogja néha-néha a »holnap nekem« spuriusza. Mert hát Deutsch papa két dologtul fél a világon legjobban: a Deutsch mamától és a törvény »bírságos« kezétől. A Deutsch mamától már sikerült megszabadulnia, de a törvény pallosa még ott lebeg feje felett minden pillanatban lecsapni kész élével a kisvárosi rulett közé.
A szőke írnok rangjához méltó, vármegyei stílusban természetesen a »zöld aszalnál« van elemében, hol a biliárd sima mezején lelegel minden babért, becsületet szerez és emlékeztet »mopszaival« a »permopsz« keletkezett tisztikarra, »dupla buzeró«-ival megmagyarázza a községrendezés kérdésének megindulását, »karambol«-jaival bebizonyítja, mint gátoltatik meg egyenes haladásában az egyik golyó – a jobboldal, ha beleütközik a másik golyó – a baloldal. Az isten bűnül ne vegye neki! Már ti. a golyónak. –
Mikor aztán jóllakott dicsőséggel, diadallal, példának okáért ő is megereszt egy kis nemzeti »ferblit«, hol egészen »anstndig« viseli magát s hova szinte átviszi az ékes megyei stílust. Három nyolcas ellen »három szolgabírót« vág ki, »vótumra« kívánja bocsáttatni, ha felmerül a kérdések kérdése, hogy szabad e az utolsónak is »besszerelni«, a »tourmaclit« nem fogadja el, mert az korlátozza a viziadás »autonómiáját«, s ha valaki »bicska« helyett »kirikárit« talál neki osztani, vagy a »kasszát« bezárja mikor »flusz« mosolyog tollmozgató kezében, elveszti előtte minden népszerűségét s addig-addig keresi holmi diplomáciai jegyzékváltogatással az okot, míg elkiálthatja, hogy »akciót neki!«
Az akció reakciót szül. A szőke írnok csurgóra lelógó kalapját még beljebb húzza piros ábrázatjába. Egyet káromkodik. Az osztó kezéből kiesik a kártya. Mindenki odanéz. A két ellenséges fél összeütközik. Kezdődik a mohácsi csata. A küzdők körül pártok képződnek. Mígnem Deutsch papa leszállván jupiteri székhelyéről szét nem húzgálja a haragvó hősöket.
Újra elcsendesül minden, s újra megindul a ferbli. A többi asztaloknál megélénkül a »diskurzus«. A kis patikárius műértő arccal kérődzi el még egyszer a verekedés lefolyását. Sajnálja rettentőn, hogy vége lett. Az igaz, hogy nem rajta múlt a folytatása. Ő eleget heccelte őket. A méregkeverő.
De már azt megint Muki cukrász nem hagyhatja úgy, hogy a patikáriusnak ne kontradikáljon, ő már különben is született ellensége minden patikáriusnak. Tűz és víz. Az ő fakkja az »édes«, az övék a »keserű«. S ha Király utcai Török János, hogy rá célozzon, hirdette szanaszét a lapokban, hogy »nincs többé kopaszfej«, ő is fogta magát s a kánikulában, mikor Török János uram legjobban izzadott a balassagyarmati »Times« hasábján úgy hirdette a gefrorenest hogy: »nincs többé melegség«.
Képzelem mennyire megijedhetett ettől valami pesti prémárus.
A többi asztaloknál együtt és szerteszét Bernáth Gazsi haláláról beszél a tudós publikum. Dávid doktor jól ismerte a híres »Bhernáth« bácsit és restelli, hogy izraelita létére a lipótvárosi katolische templomra hagyta összes követeléseit és nem az izraelit anyaszentegyházra.
A fekete végrehajtó kihörpenti limonádéját és huszonharmadikszor kel fel, hogy – úgymond – hazamenjen erről a »snasz hely«-ről, hová minden este véletlenül kerül be. Most is egy hitelező elől akart felszökni a kaszinóba, de eltévesztette az emeletet. Meg aztán… mi tagadás benne … egy kis sporthajlam… a szép felszolgálóné, a melegkezű fr. Betty… Olyan a szeme, mint a tinta… olyan korall ajka van, mint a spanyolviasz, az arca olyan fehér, mint a velinpapiros… Egyszóval a végrehajtó úr szeretné ma este felvenni az »előleges biztosítási jegyzőkönyvet«, csakhogy még egy kicsit félénk, bátortalan hozzá, mert hát hiába »béka van a gyomrában«. Aztán az is könnyen megeshetnék, hogy a kis Betty, amilyen gonosz teremtés, egyszerűen azt kérdezné válaszul ömlengő szerelmi nyilatkozatára: – Hallotta már ön a »Ninive történetét?«
Bezzeg jobban értené ezt a mesterséget az a torzonborz barna alak, aki a leghátulsó asztalnál szoktatja magát a »magányhoz«, ti. a mi Stofi bátyánk, amint a tizenharmadik csésze gyászkávé szürcsölése közben nagyot hunyorgatva néz, hol a piruló végrehajtóra, hol a kokettírozó nimfára, hol arra a fekete rámájú képre, melynek következő feliratán tűnődik nagy hümmögve: »Wenn die Jugend wüsste, wenn das Alte könnte«.
A másik képről a jó Petőfi Sándor néz le némán, hidegen az éjszakát átdorbézoló csemetéire az új korszaknak. A pislogó lámpák rezgő világa kísérteties fényt vet a költő szilaj arcára, mely megelevenedni látszik… a toll megmozdul kezében… Lelkem előtt mint egy vízió, mint egy megmagyarázhatlan fantom domborodik ki élő alakká,… és felmennydörög ajkán a haza szent földjét megmozgató nagy szemrehányás.
| Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága, |
| Avagy virág vagy te, hazám ifjusága? |
…Már az igaz, hogy furcsa dolgokat írt az a Petőfi. Ugye Deutsch papa?
