III. A »ZICHY«
III. A »ZICHY«
A Zichy fogadóról mindig eszembe jut a Zsedényi Eduárd inggallérja, a Zsedényi inggallérjáról eszembe jut a Csernátony stílusa, a Csernátony stílusáról pedig a szuezi kanális. A szuezi kanális felőli elmélkedésemben meg lehetetlen meg nem emlékeznem a Sramko bácsi torkáról. Míg Lindley meg nem csinálta a pesti vízvezetéket, addig ez volt a tekintetben a legjelesebb species. Sok borral vegyített víz vezettetett le e derék alkotványon keresztül egy félszázad óta.
A Zichy fogadónak leírásában ő olyan alapkő, olyan kiindulási »alfa«, mint a Napóleon elhanyatlásának történetében annak kedves felesége.
Sramko bácsinak is valódi hitestársa a Zichy. Megesküdött és hű hozzá. Túlhajtott erényesség. De a Zichy már azt úgy érdemli meg. Mert a Zichy híres és nevezetes hely. Nem azért jár pedig oda Sramko bácsi, mert nevezetes hely, hanem azért nevezetes hely, mert odajár. És az nagy különbség.
Azután – én istenem! – csak kell az embernek járni valahova enni. Nem élhet levegőből, kivált ha a levegő tele van vesztett pörök hírével. S ha már egyszer eszik, innia is dukál, mert meg van írva a régi tudós könyvekben, hogy »Trencsiny országban« egyszer a ludak ettek és nem ittak, hát mind kidöglöttek. Hiába, az ember fut a szomorú sors elől. Ez már az önfenntartási ösztönhöz tartozik.
És ha néha-néha – teszem azt – szórakozottságból túlságosan talál bevenni a »jóból«, neki az mind megjárja, mert Kinek három van diplomája, háromszer tőbet ihatja, mint holmi közönségezs ember.
És ilyen értelemben hasznát veszi diplomáinak.
Egyszóval szolid ember, minélfogva a Zichy is szolid hely. Az öreg urak és az átutazók vendéglője.
A nagyvilági politika ritkán képezi a beszélgetés tárgyát. Az a néhány »burger«, aki néha-néha betéved egy »jó napot« csinálni magának »esténkint«, nyugodtan issza meg »feketéjét« vagy a megrendelt »drapákot«, s még a vén Napóleon halálára is csak annyit mond:… isten nyugossza meg szegényt!… hanem bezzeg annál többet beszél a Sramko bíróvá választásáról… ami Sramko bácsinak olyan érzékeny szívlágyító téma, miszerint sokszor arra a csúfságra vetemedik tőle, hogy egy cilinder bort ereszt meg a szépen megszaporodott jóakaróknak. Mert hát a népszerűség sem jön ingyen. Így is sokkal olcsóbb, mint ha Teller árulná a »speisz-cetlin« és a Géza kellner számítaná fel az árát.
Hanem aztán hetivásárkor megélénkül az élet a szolid pecsovics-jellegű Zichyben. Nemzetes Hont vármegye »nagyságos« közönségétől hemzsegnek az asztalok. S ha itt-ott hegyesre kifent bajuszával kitarkallik közülök egy-egy Nógrád megyei atyafi, kilyukasztja lelkét a tengernyi büszkeség, melyet liberális volta miatt az ügyefogyottabbakkal szemben érez, s belevágja bölcsességének bicsakját a politika cipójába, s olyan karajokat szeldel a szegény jámbor hontiaknak, hogy egészen belepirulnak ettől a megromlott rebellis nógrádi levegőtől.
Jól esik lelkünknek (már mint nekünk pecsovicsoknak), hogy mi is elmondhatjuk valakinek azokat a mérges epithetonokat, mikkel a baloldal minket prezentel meg; mert hát hiába a csizmánál is sárosabb a »kalucsni«, ha az van felül, – és a felső kabátot is jobban éri az eső, mint a »lajbit«, ha be van gombolva.
Hanem erre a hasonlatra nyomban meg is mozdul a másik asztalnál Hecks, aki oly elválhatlan kísérője Sramkónak, mint Minervának a bagoly, s ki a fél vármegyét ruházza kontóra.
Isten után neki köszönhetjük leginkább formánkat.
Némán ül ott, mintha azon gondolkoznék: milyen lesz a jövő század divatja, pedig azon gondolkozik, hogy mivel hibázta el tegnap a »kalábriászt«, mikor »tercbélára« bukott, aztán nagyot hajlongva köszön egy-egy bejövő vagy távozó vendégnek, áhítatos arccal nézve utána, mintha az járna eszében, hogy milyen érdemes derék férfiú az, mennyire tiszteli, becsüli ő azt, eddig az jár eszében, hogy ugyan miből fizeti ki a felszaporodott ruhaadósságot? Aztán megissza félmesszelyét, felhúzza riska kabátját, melyért úgy fáj a szíve, hogy önmagának kell elnyúzni…, és elindul a »körbe«, hogy ott is bevégezze »nyilvántartási szemléjét« hitelezői felett.
A hetivásárokat leszámítva a Zichy csak akkor veszti el monoton jellegét, ha az »Edos gyerek« vetődik ide falujából.
És az elég gyakran megesik.
Híres paripáján, mely a brazíliai császár istállójába került ki s útközben átúszta a Földközi-tengert, ezelőtt tíz perccel indult el otthonról, ami közönséges lónak és embernek félnapi járóföld. No, de jó is, hogy ily sebesen jött, mert már annyira száraz volt a torka, hogy amint a Zichy kapujában kicsaholt kováján egy szikra torkára pattant, egyszerre lánggal kezdett égni – hanem, jó szerencse… éppen akkor vitték arra a város vizipuskáját s úgy agyonlőtték vízzel Edos pajtásunkat, hogy zicher belehalt volna – már amennyire tudniillik egy huszár meghalhat –, ha a hauszknecht hamarjába be nem tesz szájába egy csomó bagót, amitől a huszár halottaiból is egyszerre feltámad…
Siet is magáról lehányni a felsőruhát, mely az említett kaland következtében persze lucskos volna, ha a folyosón véletlenül nem néz rá olyan tüzesen a szőke szobalány, hogy nyomban megszáradt.
Hanem most azután kárpótolja is magát a kiállott viszontagságokért: egész armádia palackot állíttat maga elé, s amint Muki cukrász elmésen megjegyzi: huszárosan egy egy kortyra issza ki a bort minden a Zichyben található üvegből: kivevén a Flóris bácsi szemén levő szemüvegből. De ebből is csak azért nem, mert nincs benne.
Búsulva vigadoz mellette a jó Béla gyerek is: kifogyhatatlan leleményessége éppen most szüli meg az »Ötvenedik indítványt«, hogy »igyunk meg még egy messzely vöröset« – s ha restellni látszik is szégyenítő súlyát annak a gondolatnak, hogy ő csak baka volt önkéntes korában, mégis jólesik elbeszélnie, hogy mikor egy ízben őfelsége előtt glédába kiállott, a felséges király elbámulva mondá:
»Ilyen szép domború mellkast még nem láttam«.
Isznak is aztán király őfelsége egészségeért nagyokat a bajtársak, kik a komisz cibil ruhában is érzik katonás voltukat.
A Béla gyerek belekezd egy »ezer rőfös toasztba«, mit Edos öcsénk vigyorgva hallgat, fejét jobb kezére támasztván, mintha Sennyeyt akarná utánozni, hol-hol egy nagyot bólintva, mintha Están bácsi parlamentáris modorát venné fel, és közbe pipaszárával üti velős szavaihoz taktust, mintha Deák Ferenc örökmozgású plajbászát vette volna tanulmánya tárgyául…
Egyszerre lehanyatlik a kéz és fej, a nagybojtú taj pipa, melyet mint »guter Reiter« kapott generálisától emlékbe, kifordul kezéből, a huszár lelke lerészegedik a nagy tengernyi dicsőségtől, mely múltját terheli, mert a bor az bagatell csak… mely meg sem kottyan vasfejének, melyet pusztán a nagy tettek ólomsúlya nyom le – és felhangzik ajkán egy-egy regurális kortyantás, melyre tihanyi echóként felel vissza a másik asztalnál elaludt Géza kellner elfojtott mély szuszogása.
…A toasztírozó szónok körülnéz. A teremben nincs egyetlen lélek sem… csak az üres palackok, a tövig égett gyertyák és a méla csend. Egyet sóhajt és azután – folytatja toasztját ott, ahol elhagyta, hatalmas borízű hangon fenyegetve a nemzetet… mely sehogy sem akar jobb útra térni…
