EGY KRITIKUS-PALÁNTA
EGY KRITIKUS-PALÁNTA
Ha ebben a gyilkos, esős időjárásban rávinne valakit a lelkiismerete, hogy az »Ipoly« nevű b.-gyarmati újság legutóbbi számát végigolvasná, az ott megtalálná a többi között valami »Garaboncás« című embernek irály-gyakorlatát is, melyben a többi között rossz néven veszi Vekszás (mily megragadó élc!) Kálmánnak, hogy az a b.-gyarmati békés polgárokat gúnyolja ki a Nógrádi Lapok-ban, s ezáltal a családok nyugalmát háborítja meg.
Ha aztán az a valaki, aki az »Ipoly«-ban ezt megolvasta, találná kérdezni, hogy ugyan mit válaszolnék én Garaboncásnak, ha lenne annyi időm, hogy az ilyen beszédre még feleljek is, azt mondanám annak a valakinek, miszerint ilyen apológiával állanék elő.
…Hát legelőször lássa, kedves »Garaboncás« úr, én csak olyan tárgyakról szoktam írni, amilyenekről tudok és amilyenek magukat érdeklik. Mert én őszintén megvallom, hogy amikor maguknak írok, én akkor igazán maguknak írok; nem úgy, mint ön, ki olyan magas tónusból beszél a parányi Ipolyka hasábjain, mintha primitív »próbacalami«-át egyenesen a »Times« számára írta volna. Aztán lássa, tisztelt nagy ember, mi nagyon kis emberek vagyunk ahhoz, hogy nagy eseményeket mozgassunk, hogy nagy társadalmi eszmék szikráját elsők dobjuk a közvélemény puskaporába; sőt én még a minisztertől is félek –, az sem nekem való ember; – de meg sajnálom is szegényt megbuktatni, mert attól borzadok, hogy nyomban ön ül a székébe. Aztán nem is akarom magam kinevettetni olyanféle ízetlenséggel, mint az önök pártja, mikor »Franciaország földarabolásának meggátlásáról« tanácskozott egész komolyan. Hát írok kis lapban ki körnek apró dolgokról és parányi emberekről, mint pl. most önről. Ez az én kötelességem.
Eszerint köztünk csak az a különbség, hogy míg én olyan tárgyakról írok jól, amikhez értek, addig ön olyan tárgyakról ír rosszul, amikhez nem ért.
Ami pedig azt illeti, hogy én a gyarmati famíliák nyugalmát dúlom fel a Nógrádi Lapok-ban, erre nézve csak azzal a tudós válasszal szolgálhatok, hogy mért nem mennek hát Kővárra lakni?… Különben pedig komolyan véve ezt a nevettető állítást, azt proponálom önnek, hogy ha nekem mutat vagy megnevez egy ilyen feldúlt nyugalmú famíliát, akkor én ünnepélyesen beismerem, hogy önben nincs ugyan tehetség arra, miszerint a publikum elé kiálljon professzoroskodni, de amennyiben igazat ír, mégis méltánylatot érdemel, mint olyan együgyű ember, aki nem bír fogalommal arról, hogy a sajtó és író nem azért van, hogy kedves egészségére kívánja az embereknek az éjszakai nyugodalmat.
Hja, barátom, nehéz dolog ám az nagyon, valamit megbírálni, de nehezebb megírni azt a valamit, amit megbírálnak, minélfogva hagyja ön csak az irodalmat és sajtót úgy amint van, s nézzen inkább utána otthon, hogy a tengeri kikeljen.
De még egyet nem hagyhatok szó nélkül. Ön azt mondja, hogy V. Kálmán boldogult atyja gyengeségeit is kigúnyolja. Ez már nem is együgyűség, nem is impertinencia, hanem bornírtság, s annyira sértve érzem magamat, hogy nem találok szavakat magam, hanem idézem t. atyám halálának alkalmából hozzám intézett részvétsoroknak remek záradékát, mellyel az önök pletykái ellenében vigasztal:
»Azon embereknek pedig, kik nem tisztelik a gyászoló gyermek fájdalmát, bocsásson meg az ég és adjon mindenkor oly tapintatlanságot, aminővel hitték, hogy a gyermek fájdalmát nevelni lehet oly eszközökkel, melyek a férfit támadják meg önérzetében.«
Ez önnek is szól.
Bizony csak furcsa dolog lenne, ha az ember nekiindulna az emberek helyreigazító tanácsának és követné azt pontról pontra.
Midőn éppen Garaboncás ellen méltatlankodom, aki szid, hogy minek írok egyszerű, békés polgárokról, akkor kapom ellentétnek egy általam igen tisztelt és szeretett humoros régi írónk következő sorait:
»Te, Kálmán! Ugyancsak élesen nekiestél egy jeles embernek, aki nemcsak pap, de a ki a szó valódi értelmében költő is. (Érti alatta Szász Károlyt.) Cikked elmés és jóízűen hömpölyög, mint többnyire, de a viccek közt sem szabad megfeledkezni a jogosult kegyeletekről és sárba rántani az érdemet. Fenntartom magamnak, hogy ha találkozunk, azért szapulási képességem erejéig megmossalak stb.«
És ebből az lenne a tanúság, hogy Garabonciás szerint a gyarmati polgárok hibáiról azért nem kell írni, mert azok csak békés polgárok, hanem neki kell esni a nagy embereknek, a híres talentumoknak, míg ellenben P. szerint a nagy emberek hibáit a kegyeletből nem szabad humorizálni, hanem neki kell esni az obscurus personáknak.
Most már kíváncsi vagyok, hogy miről írjak, ha mind a kettőnek kedvét akarom tölteni?
Erről jut eszembe az a humoros kázusom, hogy mikor legelőször találkoztam Ágaival, rámnéz, és megütődve mondja:
– Bizony sosem hittem volna, hogy önnek, aki azokat a kedélyes alakokat megteremtette beszélyeiben, ilyen bús arca legyen.
Nemrégiben pedig midőn a »N. L.« [Nógrádi Lapok] s »Magyarország s Nagyvilág«-ban most folyó, szomorú hangulatú novellámat felolvasták: a felolvasás után bemutat egy ismerősöm Kiss Miklós képviselőnek, aki szinte csodálkozva jegyzi meg.
– Ejnye, nem képzeltem, hogy a felolvasás írójának ilyen víg arca legyen!
Ebből pedig megint az a tanúság, hogy ha én mások szava után indulok, nemcsak azt nem fogom megtudni, hogy miről írjak, melyik a helyes irány, hanem még azt sem, milyen fizonómiám van. Utoljára még össze találom magam téveszteni a Garaboncással. Azt pedig nem szeretném.
Hanem van nekem, tisztelt Garaboncás úr, egy olyan tükröm, mely megmutatja az én arcomat jól, híven, igazán: én tudom ön nélkül is, mit kell írni és hogy kell írni. Azt is tudom, hogy mennyit ér az. Meg vagyok róla győződve, hogy műveim nem ugyan valami nagy bankó az irodalom piacán, hanem azért mégsem akarom olyan nagyon aprópénzre felváltani – aminővel megérdemelné, hogy önt kifizessem.
…Maradjon ön csak fizetetlen prókátora az írói morálnak. Adieu!
