I. BEVEZETÉS
I. BEVEZETÉS
Most, mikor kevesbíteni akarják a vármegyéket, egyszerre csak az a bolondság történik meg, hogy szaporodnak. Az öreg Bécs fogja magát és beáll ötvenharmadik »vármegyének«. Kriszti Gott, Bruder! Az embert szinte fölveti benne, mint a puskapor, a nemzeti szó, a hazafias kurjantás és zamatos magyar káromkodás bűvös, csábító hangja. Minden magyar ott, még az is, ami német. A fiakkeros magyarul mondja az embernek a rotunda nyugati bejárásánál, hogy »tessék kiszállni«, a Great Briteine műkincseit őrző magyar baka nyájasan mosolyog eléd, amint tuhutumi ábrázatodról magyar voltodot kiolvassa, a francia osztályban magyarul szólít meg a bretagne-i parasztleány, hogy végy valamit galanterie-áruiból; és amerre jársz-kelsz az öt világrész romantikus meséinek ragyogó megvalósulása között, az ezer meg ezer idegen – mind nem idegen, hanem vagy kedves ismerős Debrecenből, Abaújból, Hevesből, vagy ha nem ismerős, te mégis annak nézed, és szeretnéd szívedhez ölelni, mert magyarul beszél.
S ha a Páter keleti részét járod, míg távolról füledig hangzik »Ez az utca végig sáros« népszerű nótája, jólesik tetejébe a lelkednek, hogy az egyiptomi khedive pavillonját mutogató jámbor muzulmán is eltanult egy-két szót Árpád nyelvéből és azt mondja: »Madzsar ember jó parát, beeresztenyi billét nélkül szeralyba.«
Az »Aquarium«-ban nemzeti színű amphibiumokat lát a szem, mintha azok a félig mozdulatlan, félig mozgó állatocskák is a bécsi divatnak akarnának hódolni. A művészeti csarnokban Károly Viktor főherceg fogata ácsorog, s míg az udvari lakáj magyarul beszélget a nyuszkaképű kocsissal, addig a főherceg odabenn órákig legelteti szemeit Munkácsy gyönyörű képén, mely azt a magyar jelenetet ábrázolja, midőn a drabantok egy csomó csavargót kísérnek keresztül a piacon. Zsuzsó néni, Panna asszony annyira találva van, hogy még az ötgaras ára pálinka szaga is megérzik rajta, amit kofaerkölcs szerint fölöstökömre fogyasztott el őkegyelme…
…És a kiállítás keleti szélén a legutolsó háznál száz és száz látogató tolong: ha az ember nem is olvasná el kapuján a feliratot: »Béke a belépőkre, áldás a kimenőkre«, – a kukorica- meg a krumpliültetményről nyomban eltalálná, hogy ez a »Székely ház«.
Az eszterhéj alatt kukorica- s dohány-füzérek, máskor oly prózai, mostan oly költői dolgok… amint az osztrák szél nagylomhán lógázza, mintha egy darab lenne idehozva az édes haza testéből. Hát még belöl az ismertes mestergerenda a kimaradhatlan ráccsal, a gazda nagytalpú csizmája a szögön, mely mellett hosszú sorban kevélyen függnek le a virágos kancsók, a gyönyörűséges tepsik, cintányérok, csodálatos madarakkal kifestett tálak, a székely menyecske főbüszkeségei.
Maga a menyecske szíves háziasszony, s ha magyar vetődik házába, váltig marasztalja s köténye sarkával megtörüli neki a tulipános ládát ülőhelynek, éppen mint odahaza.
Az asztalon kinyitva a hosszúkás vendégkönyv, teleírva vagy száz lapja az öt világrészből ideszármazott nevekkel.
– Bizony, Borsodiné asszonyom, nincsen olyan ház az egész székelyföldön, min a kegyelmeteké, egyik sem látott még annyi úri vendéget.
– Meghiszem azt, lelkem – válaszolt begyesen a székely menyecske, és egy félkevély mosolya mutatta, hogy szőre mentén szóltam.
– Volt-e már itt őfelsége?
– Nem is egyszer, de kétszer.
– Beírta nevét a vendégek közé?
– Vagyigen, hogy beírta.
S ezzel elém vágta a vendégkönyv azt a lapját, ahol őfelsége neve áll ismeretes lemes alakú manupropriájával:
»Ferenc József király, Budáról.«
Nagy becsben lehet előtte, mert veres ceruzával körülvonalazta, hogy a többi paraszt-névvel össze ne keveredjék.
Felsóhajtottam magamban, nagy lélegzetet véve:
»Íme, a magyarok bevették Bécset, jobban, mint I. Mátyás alatt.«
Minden fűszál, minden darab kő a nemzetek művelődésének mindenik lapja mutatja, hogy mi is »vagyunk«.
És ez nekünk nagy elégtétel. Tökéletesen jóllaktam lelkesedéssel, ami Bécsben nagy profit, mert minden egyébbel jóllakni – nagy pazarlás.
De a költségeket bőven kárpótolja a szellemi nyeremény és az önbüszkeség, melynek felébredése egy lökés a nagyság felé.
Bizony lesz még belőlünk valami.
Ha nincs is akkora gyémántunk, mint a Lady Dudley-é, annyi kincsünk, mint Abdul Azizé, olyan kultúriparunk, mint Franciaországnak, olyan hadikészletünk, mint a német birodalomé, és annyi gépünk, mint a britteknek – van helyette erőnk, vasunk, fánk és búzánk, amennyi kell.
Erővel, fával, búzával, vassal meg lehet hódítani az egész világot és még azonfölül is egy darabot.
Az az »egy darab« mi »magunk« leszünk: a legnagyobb ellenfél.
Azonban hagyjuk abba hencegést annál is inkább, mert éppen a közkiállítás az, hol alábbhagy az ember a személyes ambícióval és kérkedéssel. A gazdag itt veszi észre, hogy szegény, a művész, hogy kontár, s még maga a koronás fő is megrezzen az emberi ész és tevékenység haladásának gyümölcsei előtt és nem [meri] mellét büszkén megütve elmondani: »l'état c'est moi.«
No, én magam legjobban megbámultam a bécsi Striegel Aloys 1500 akós hordóját. Ennél szebb pavillon nincs az egész kiállításon.
Elmerengve néztem a rajta levő művészi faragványokat, mikor egyszer csak elnevetem magamat torkom szakadtából. A sok faragott alak közül felismertem a közepén a mi Sramko bátyánkat életnagyságban.
…Ő az testestől-lelkestől, minden porcikájában… a nadrágja leeresztve a hasán alul, a gyűrött kalap hátracsúszva fején, és az ismeretes hosszú bajusz, amint »cselőre« és »hajszra« elmeredve, míg az egyik vége a fülét csókolja, addig a másik vége szakállának vizitel. Körülötte a históriai nevezetességű »táncos kollegák« járják a csárdást talpig magyar ruhában.
(Ebadta németje, hol láthatta az Samu bácsit, hogy úgy csúffá tette?…Legalább már a belső oldalára faragtatta volna ki, hogy úgy a portréja rangjához illőn örökkön borban áznék. Legalább meg lehetne hagyni testamentomban, hogy az eredetit a másolat mellé fektessék.)
Eleinte magam is megapprehendáltam Striegel úrra, hogy miért éppen magyar embereket kellett neki a hordójára s pláne berugott állapotban faragtatni, de amennyiben az – mint a hordón olvasható felirat mutatja – némileg a magyar bor dicsősége kedveért s olyan híven történt, hogy sok urambátyám saját tekintetes egyéniségére ösmert – hát csak mégis megbocsátjuk.
A felirat a következő:
| Aus Slavonien mein Holz, |
| Aus Ungarn mein Wein, |
| Doch mein gröszter Stolz |
| In Wiener Rathskeller sein. |
Tudniilik e hordót tulajdonosa Bécs tanácsának ajándékozta, ami igen szép dolog tőle. De még sokkal szebb dolog lenne – ugye, Samu bácsi! –, ha magának ajándékozta volna megtöltve?
Jó lenne – teszem azt – ügyvédi irodának a téli szezonra!?
