II. AZ ALVÓ VILÁGTÖRTÉNET
II. AZ ALVÓ VILÁGTÖRTÉNET
Aki Bécsbe megy, az természetesen megnézi a »Burg«-ot is, és szinte meghosszabbodik az ábrázatja a csodálkozástól, hogy a magyar király egy olyan ócska »kúrián« lakik, aminőt itthon Kospallaghy Demeter urambátyám is megszégyenelne.
Nagy indolencia őfelségeiktől, hogy »durchgang«-nak engedik használtatni házukat, s az udvaron almát áruló kofák veszekedő rikácsolását bele hagyják vegyülni a lépcsőkön sürgő-forgó udvaroncok diplomáciai suttogásába.
Már azt Kospallaghy urambátyám nem engedné a Herko Páternek sem, hogy az ő portájára idegen emberfia tegye a lábát, aki árgyilusa van! Megesnék, ha alszik, hogy az ő udvarán ne lábujjhegyen járjon minden élő lélek: még a községi bikának sem szabad elbődülnie, mert ha oktalan állat is, azt mégis szükséges tudnia, hogy nagyságos Tuhutum urnak vicispán volt az öregapja.
Hát még minő tűzbe jönne a tekintetes úr, ha valaki idetolakodnék a kocsiszínbe megnézni a családi csézát, az istállóba a lassú haladású pegazusokat, a padlásra végigbámulni a vén nyeregszerszámot, melyen valamelyik ősapja lovagolt, s most a búbos tyúknak szolgál ülőhelyül, – míg ellenben őfelségének meg kell mutatnia mindenét, kocsiját, fegyvereit, lovait, bútorait, mintha azok nem is az övéi volnának, hanem a t. c. közönségé.
Tárva állanak az Arsenál, Schatzkammer, Naturalien Cabinet stb. ajtai a betóduló látogatóknak, mintha az a demokratikus principium jutott volna érvényre: a császárnak nincsen semmije: mindene a népé.
Még ő maga is a »mienk«. Születésétől haláláig, a pólyától a szemfödőig.
És még azontúl is örökké.
Gyönyörködünk első gyermeki dadogásán, lessük lelkének első ébredését, együtt ábrándozunk vele, mint ifjúval, megboncoljuk, bíráljuk minden tekintetét, minden szavát, minden tettét, megkötjük karjait a törvény láncaival, ezerfelé hasítjuk szívét a kötelesség elveivel, koronát teszünk fejére, hogy ő viselje, de »nekünk« ragyogjon, fénnyel körítjük, de az a fény nekünk világít.
A mi hiúságunk a gyertya, az ő hiúsága az, hogy a mi gyertyánkat tartja. – Aranyos gyertyatartó!
Szegény hatalmas királyok!
Mindenütt mindenüvé elkísér, még a halál után is hozzátok tolakodik a ti uratok, a közönség, aki azt hiszi, hogy ti vagytok az urai.
A bécsi kapucinusok temploma alatti hosszú, boltozatos pincébe egy barát eresztgeti az embereket a legnagyobb fejedelmi kongresszusra a világon…
…Egy néma királyi összejövetel. – Százöt koporsó egymás mellett. Egy alvó világtörténet. Századok elnémult zivatara.
A kapucinus barát, mielőtt a húszával-harmincával bebocsátott látogatóknak elmagyarázná: ki fekszik itt, amott, – odavilágít mécsével sorba a koporsókra.
…Az utolsó fénysugár ez, amit most a trónok urainak a vén barát kölcsönöz – nem a halottak, de az élők kedveért…
Ők is csak emberek voltak nagy erényekkel, nagy hibákkal…
…A kripta közepén remekművű ezüst meuzóleum alatt Mária Terézia alussza örök álmát.
Mellette egyszerű érckoporsóban fia, II. József pihen.
Mennyi terv, mennyi lángeszme, milyen szív! Most négy érclap között hamvadozó por…
Por, de amely beszél az élőkhöz: »Ne nyúljatok a népek alkotmányához: szent örökség az; az isten keze nyugszik rajta; ne építsetek új oltárakat új isteneknek a régi istenek földén, mert megzsibbad lelketek, eltörpül szellemetek, és ledől a hamis oltár szétmálló köveivel fejetekre.«
A vén barát szolgai készséggel viszi a kíváncsiak előtt mindig odább a lobogó mécsest, s csak ott áll meg, ahol megvillan egy-egy királyi koporsó.
Holmi főhercegekkel már nem is törődik; szót sem érdemelnek, s csak nagynéha mondja úgy odavetve egy-egy főhercegnő holttesténél: »Szép leány volt és mégis megholt.«
Azután nagy, bortól pirosló orrára teszi ujjait s fontos hangon morogja:
– A halál felségsértő. Ehe! Itt nyugszik II. Mátyás, jeles hadvezér: legyen neki könnyű a föld, ami pedig nehéz dolog, mert egy csepp föld sincs rajta. Hihihehe!
A barát kész volna megesküdni, hogy ő nagyon szellemdús ember, aki most kapitális viccet mondott.
– Ez meg itt II. Lipót, rövid ideig uralkodott, nagyon szeretett kártyázni. De bezzeg annál tovább regnált a mellette levő I. Ferenc… tréfás, kedélyes ember… hadjárata volt a törökkel, de azért nagyon szerette a magyarokat. A talpa meg volt kenve a hétfejű sárkány hájával, minélfogva sérthetetlen volt s holta napjáig örvendett az életnek…
A barát egy kissé illuminálva volt s emiatt imitt-amott a történelem magyarázatával elvetette a sulykot, s saját, a bortól feltüzesedett fantáziáját is beeresztette legelni a világhistória paskumára.
Végre odalépett az utolsó koporsóhoz is.
Egy hervadt koszorú volt a tetejére helyezve. A koszorúról fehér szalag folyt le, melyen arany betűkkel van kiírva:
»Maximillian Kaiser von Mexico.«
A vén barát nagy lélegzetet vett, azután elkezdte dúdolgatni a »mexikói marsot«, mintha azzal akarná kezdeni a szerencsétlen fejedelem életrajzát.
Én elmélyedve álltam ott, míg a barát nagy enthusiasmussal szidta Juarez urat, azt az akasztófáravaló gyilkost, aki neki azt a kellemetlenséget szerezte, hogy száznégy koporsó helyett most már százötöt kell mutogatnia s egy életrajzot újonnan megtanulni, ami öreg embernek már nagy kellemetlenség.
– Sapperlot! Az ember sohasem tudhatja eléggé a történelmet. Mindig történik valami bolondság.
Azzal tántorogva ballagott fel mécsesével a lépcsőkön, hogy a látogatókat kivezesse.
Én pedig még egy pillantást vetettem a szegletben levő koporsóra és azt gondoltam magamban:
A történelem mégis okos ember és igazságos bíró. Ez a százöt koporsó meg nagy oskola, hol meg lehet tanulni azt a szomorú, súlyos feladatot: »uralkodni«…
Hanem a pater reverendissime ugyan ennek dacára sem tanulta meg, mint kell uralkodni lábain, melyek sehogy sem akarták felvinni tisztes tagjait a lépcsőkön, minélfogva ha azok átallottak őhozzá alkalmazkodni, az »okosabb enged« princípiumnál fogva ő alkalmazkodék hozzájok, ama diplomatai fogással élvén, miszerint a hátát hítta segítségül ellenök, s azzal nekitámaszkodott a szűk folyosóban a falnak, miután előbb egyik kezét kinyújtotta a kimenők felé, kik abba a történelmi magyarázatért hatosokat csúsztatának, melyeket ő természetesen szent céljai érdekében lesz felhasználandó, amennyiben tudniillik a reverendissime pater már évek óta az igazságot keresi, mégpedig a – borban.
Keresi, de ki tehet róla, hogy sohasem bírja megtalálni.
– Van-e sok látogató, domine reverende? – kérdeztem tőle.
– Bizony vagy kétezer naponkint.
– Az szép jövedelem. Csak hatosával is kétszáz forint.
– Jövedelem csak van, de meg is érdemli az ember. Az öt ujjamban van a Weltgeschichte, világi uram.
– Bach! Az ön eleven történelme jobban jövedelmez, mint a Horváth Mihályé nálunk.
– Az úr ugye magyar? – kérdé a páter, kinek őszinte, tréfás fizionómiáját nagyon megszerettem. – Lesz-e sok bor az idén önöknél? Hej, az csak a jó ország!
– Meghiszem azt. Tudja mit, reverende, hagyja itt ezt az unalmas hivatalt és jöjjön el velem a vármegyénkbe szécsényi barátnak. Az aztán a pompás élet!
A vén barát sóhajtott:
– Hm. Az igaz, hogy itt is pincében lakom, de… ezek a koporsók…
– Nálunk másféle a pince-bútorzat: elég a pénze, kibérelhet egyet, aztán van nekem egy pompás emberem odahaza, az beáll kompanyistának. Úgy híjják, hogy Sramko fiskális. Tudományos ember és az is maga csinálja a históriát, mint ezek a halottak itt: azután háborút is visel, de csak a kliensek ellen, és elpáholják ezt is, de csak – a periratokban.
A barát félrehúzta a száját egy erőtetett mosolyra, azután odavonta a fejemet egészen a szájához.
– Magam is gondoltam már egy kis uras életre. De hát, én istenem, ha az öreg Alfonzo nem lenne, ki szolgálna ő néhai felségeiknek. Az öreg Alfonzo nagyon szereti a holt császárokat. A holt császárok talpig jó emberek. Én tudok a holtakkal beszélni. Én ismerem őket. Ők is engem. Mi értjük egymást. Aztán nem olyan rideg élet ez, mint gondolná…
Azzal titokteljesen mutatott jobb kezével egy az ajtó mögött lévő fülkére, hol egy csikóbőrös kulacs gömbölyű alakja kandikált.
– Hüm! az okos ember segít az unalom ellen. Lássa, világi uram, ez az én legkedvesebb jószágom; és csak annyit mondok, hogy a trónnál sokkal többet érne, ha ennek is nem volna meg az a hibája, hogy »megürül«. Mert mi lesz egy királyból? Por. Mi lesz a borból? Vér. A bor, világi uram, a legnagyobb hatalom, ki legtöbb embert ütött földhöz s kinek legtöbb a rabszolgája. Illő tehát, hogy hódoljunk előtte… Üdvözlöm jeles honfitársát, Pater Sramkót. Au revoir!
