III. A SPEERL
III. A SPEERL
Takarjátok el szemeteket, szemérmetes szűzek, és ne nézzetek ezekre a sorokra.
A nőkről írok, de nem a nőknek.
Csak nekünk, pogány férfiembereknek való látvány az, amit a Speerl 1 fr 20 kr-ért megnyíló kapui fednek.
Egész életemben szégyenlős ember voltam, s most is elpirulok azon gondolatra, hogy Fr. Babette és Fr. Susette kánkán táncát kell megörökítenem, megbotránkozására minden hanyatló erkölcsnek, mert a hanyatló erkölcs a szűzesség mantillájába szeret takaródzni mások előtt. Ajánlom tehát, hogy ezt a históriát akkor olvassa mindenki, mikor egyedül van, és nem fog megbotránkozni rajta.
Különben is kap az ilyeneken a világ!
Lám, mióta Sramko fiskális egy meztelen nőt ábrázoló nagy olajfestményt függesztett ki az irodájába, azóta »még egyszer annyi« kliens jár a kíváncsiságtól vonzatva bürójába. Ugyanis a tavali évben egy darab, az idén pedig már két darab »ködmön«, mely ugyan a kliens tagját fedi, de azért mégis a Sramko bácsi hasát melegíti.
Nincs tehát egyéb hátra, mint hogy még a múzsáktól kérjek bocsánatot, hogy a frivolságot az ő paraplijuk alatt tálalom fel a közönségnek. No, és a múzsák meg is bocsátanak, kivált mert bebizonyult, hogy ők sem sokat törődnek a szeméremmel, mióta meztelen lábukat az »Ipoly«-ban áztatják.
Innen van az »Ipoly«-ban az a sok piszok.
Aztán elvégre is, ha a bécsi közkiállításról írok, lehetetlen annak a kiállításon kívüli kiegészítő részét, a nő-kiállítást mellőzni.
Azt hiszi az ember, hogy a paradicsomban van, mikor a Speerlbe lép. Ezer meg ezer mosolygó alak, miknek ragyogó arcát tündéri színűre világítják meg a három terem gázcsillárai.
Mintha egy örömünnepély lenne a mennyben, pedig hát egy bál a pokolban… Az angyalarcú démonok ott ugrálnak körülötted, ott rumoznak, boroznak közeledben, a tüzes szem reád kacsint, az élvet ígérő, pirosra festett ajk csókot hány feléd, bent a táncteremben megharsan egy-egy frivol zenedarab, a hölgyek felugrálnak helyeikről és rohannak a lelket-szemet szédítő táncba. hajrá! Éljen a kéjmámor és a kárhozat!…Táncosnéd odatapad hozzád, úgy forogtok szédítőn, sebesen… a nagy forgásban felvágódik a szoknya válladra, és a táncosnéd lábszárai sokat ígérően beszélnek azokról a titokzatos örömökről, melyeknek rabszolgájává szegődtél.
Még egy szorítás, aztán lankadtan ereszted el akárhol, anélkül, hogy helyére vezetnéd. Neki nincs helye sehol.
– Gib mir ein Sechserl, du hipsche Kerl!
Kikutorászod az egy hatost, s azzal otthagyod a faképnél; ő még egy ideig tartóztatni akar, s lágy hangon suttogja:
– Noch zwei Sechserl, mein Herz!
Persze ezt már megtagadod, okul adva a »krach«-os időt. Aztán aprópénzed sincs. Táncosnéd gúnyos, megvető mosollyal fordul el tőled. Úgy néz ki, mint egy megsértett királyné.
– Tu balek, tu Mistvieh!
Hazai hang szólal meg hátad mögött:
– Szervusz, nógrádi palóc! Szabad kérnem egy polkára?
Meglepetve fordulsz meg. Szép szőke magyar leány áll előtted, kit a könnyelműség vagy talán a nyomor idekergetett otthonról, a birodalmi fővárosba.
– Nem táncolok, lelkem. El vagyok fáradva.
– Gyere haza hozzám, kis gerlice. Majd megpihensz az ölemben. Szinte dobog szívem az örömtől, hogy egy magyart látok. Isten hozott Bécsbe!
És az embernek olyan nagyon jólesik, hogy a honszeretet virága még ebben a romlott talajban sem bírt kiveszni, ahol elhervadott, porrá száradott minden nemes érzés, ahol nem öntözte, nem ápolta senki.
– Nos, jössz-e? – türelmetlenkedik a szőke. – Drága az idő, barátom. Az ember nem él meg a konverzációból.
– Nem megyek.
– No, hát akkor vigyen az ördög – dörmög bosszúsan a szőke, s ugrándozva és trágár dalt dúdolva fut végig a termen, melynek egyik szögletében valami vén német karjába szegődik, s ugyanazzal a mosollyal társalog vele, mind édes honfitársával.
A vénember meg van elégedve zsákmányával. Ez jó fogás volt neki, ki már csak a csontokhoz bír hozzáférni. Kiveszi tubákpikszisét, egyet szippant belőle, aztán megkínálja a dulcineáját is és karonfogva elhagyják a termet.
Egypár ismerős tapsol »Fatter« kivonulásához, de csakhamar elcsendesül minden, új párok jönnek a kimenők helyére, és harsog a zene, a kacaj a termekben, mintha az egész világ egy megőrült kéjenc lenne, aki nevenapját ünnepli.
Egyszerre elszelídül a lárma: valahonnan a föld alul mintha magyar cigány magyaros nótája lopná be magát a maga elaltató édes bűbájával a fülekbe. Mi lehet az?
Többen elhagyják helyüket és felhangzik az általános jelszó:
– Gehen wir zum »magyar emper«.
A negyedik teremben, melybe öt-hat garádicson kell lemenni, kíváncsian lépsz be, és elcsodálkozol, hogy haza vagy varázsolva.
Ott ülnek sorban a barna rajkók ismerős magyaros ábrázatukkal: a prímás bajusza hegyesre kifenve, talán még azzal a maradék suviksszal, amit az anekdota cigánya a kefe csuszpajz előtt elfelejtett meginni. A falak befestve nemzeti színűre, a terem közepén Magyar- és Erdélyország címere, mely mellé a Kossuth, másik oldalon Deák arcképe van függesztve; az utóbbié talán azért, hogy ebben a szerencsésen keresztülvitt dualizmusban gyönyörködjék. Az asztaloknál magyar kellnerek szolgálnak fel magyar ételekkel.
Én a terem félreeső részében foglaltam helyet egy szabadelvű alsóausztriai pappal.
– Büszke vagyok rá – mondám –, hogy az isten meghagyta élnem azt az örömet, miszerint a Rákóczi-nótát Bécsben hallom húzatni. Tüneményes időket élünk, doktor úr!
– Meghiszem azt! Önök életrevaló nemzet, uram! Szép nemzet, gyönyörű, isten jó kedvében teremtette nép… Nézze ön ezeket a lányokat, amelyik valamirevaló, az mind magyar…
– Ezt a dicsőséget – szóltam nevetve –, szívesen átengedném önöknek. – Hadd lenne ez a lány mind német!
– Nem úgy, fiatal barátom, nem úgy… Meg kell gondolni a dolgot és nem becsmérelni semmit. Himmel Krucifix! Ez is csak olyan jó és fontos kiviteli cikkök, mint bármi más, mint a fa, búza, kőszén, gyapjú s a többi. Mi hálások vagyunk ezért is. Valóban, uram, igen… ez is azon nyerstermények közé tartozik, melyeket az önök országa nyújt, s melyek itt, a külföldön dolgoztatnak fel.
