FALUSI CSENDÉLET • (Szomorú elmélkedések – magamról. Kvitt! Még egyszer a bécsi afférről. Klotűr és egyéb haszontalanságok.)
FALUSI CSENDÉLET •
(Szomorú elmélkedések – magamról. Kvitt! Még egyszer a bécsi afférről. Klotűr és egyéb haszontalanságok.)
(Szomorú elmélkedések – magamról. Kvitt! Még egyszer a bécsi afférről. Klotűr és egyéb haszontalanságok.)
Borongós áprilisi idő. Mintha meg lenne választva kedélyhangulatomhoz. A pesti kirakatok helyett szemem el-eltéved a temetőre. A nagy adószedő, a halál kirakatára. Most már kétszerte unalmasabb a falu. Szegény jó apám nem kel fel többé, hogy disputáljunk az állampolitikáról, királyok tetteiről, miniszterek viselt dolgairól, akiket rendesen összeszidott mindennap, mert mindig eszében volt az az elvi differencia, az a nagy tenger, mely a királyok és népek között fekszik, melynek neve adókönyvecske. Hanem azért ha gyűlölte is a királyokat, mégis büszke volt rá, hogy egy évben született III. Napóleonnal, arra már szegénynek nem jutott ideje büszkének lenni, hogy egy évben is halt meg vele. Legyen neki könnyű a föld! Áldás azokra a hamvakra, melyek összevegyülnek azzal a meseszerű szeretettel, mellyel utolsó leheletéig viseltetett irántam. Még mikor meg nem érdemeltem is. Oh, a szeretet csodálatos valami! Egy darab az istenből! mely nem költözhet el az elröppenő lélekkel, nem zárulhat be a megmerevült testbe, hanem kitör s még a halál után is kísér mindenütt: virágok illatában, arcunkhoz csapott, fölvert por alakjában, szél zúgásában, mindenütt beszél hozzánk az ő ékesszóló némaságával.
Ez vigasztal a nagy veszteségben. De a baj nem jár egyedül. Az öreg közmondásoknak igaza van. A sors olyan nagy paraszt, hogy ha már beleköt valakibe, teljesen semmivé akarja tenni. Igazi burkus-természete van a sorsnak! Bizony nagy megpróbáltatásoknak tett ki. A többi között állított ellenem olyan ellenséget, mely ellen csak ritkán győznek az ármádiák is. Hát még egy ember! Volt már ezelőtt is elég ellenségem. Írtam, polemizáltam, vagdalkoztam ellenök. Hol én győztem, hol engem győztek le. Nem esett tőle semmi bajom. De most meg vagyok hökkenve, mert még ilyen nagy hatalommal nem álltam szemközt soha, olyan hatalommal, mely mint Antheus, ha földhöz vágom is, csak új erőt nyer. Ez az Antheus, ez a nagy hatalom a – pletyka. Olyan, mint a veszekedő feleség, mindig neki van igaza. De én azért mégis felvettem a kesztyűt, s ha legyőzni nem lehet, legalább lássa, hogy engem sem lehet. Kvitt!
A kvitt-ről jut eszembe az elégtétel-vevés. A bécsi deputáció feni is nagyon a fogát s lesznek a képviselőházban olyan szcénák, mint mikor Holdváryné asszonyság őnagysága panaszolja el, hogy a Pityókiék szoaréján szaccos kávéval traktálták. Ez már gyalázatos skandalum, aztán az inas csak a félajtó szárnyát nyitotta ki előtte; és csak félig hajolt meg az akasztófáravaló. Ezt már nem hagyhatja így Holdváryné asszonyság. Elégtételt kér és szánó mosolygással felvilágosíttatik, hogy az inas részeg volt, a szakács pedig szerelmes, azért öntött szaccot a kávéba.
Nincs rosszabb politika, mint nagyítóüveget állítani a saját kudarcaink elé.
Az igaz, hogy az egy kissé kellemetlen, miszerint a deputátusok újdonatúj kabátjukat meg sem mutathatták a kakasülőrül a világnak (Dobsa Lajost, tudom, láz törné mérgében), de ez mindenesetre még nem olyan dolog, hogy az országgyűlés – mint nagy sérelem miatt – elégtételt kérjen. Majd nekünk is nyílik revanche! Most csak nevetségessé tenné magát a ház. Mert hogy a magyar nemzet háborút viseljen valami tiborkafejű udvarmester vagy a bécsi Burgermeister ellen, – az kissé rossz élc. Fel sem kell venni, mert az semmivel sem nagyobb dehonesztáció, mint hogy valami pajkos suszterinas odaírta a Sándor utcai országházra veres ceruzával a maig is ott látható feliratot:
»Itt nyugszik Mátyás király – halva«.
De azért abszurdum lenne nyomozási bizottságot küldeni utána. Aztán van elég elégtételünk a bécsi affér miatt. Wenckheim egészen helyreütötte a vámon, amit a réven elmulasztott. Szakadt a rendjel-eső. A jó Sramko bácsit is csak az isten őrzötte, hogy a harmadik rendjelt is meg nem kapta. Minden harmadik ember nagyságos úr lett. S ha imitt-amott ki-kitarkállik egy-egy tekintetes úr, az ember szinte megbámulja, hogy hát ez hol lehetett, mikor a jót osztogatták? Jól tudják Bécsben, hogy mi kell a magyarnak? Úgy ösmerik a természetünket, mintha a tenyerükön hordanák. És az nagyon szép tőlük. Igyekezzünk hálásak lenni érte.
A mai hét a csapások hete.
Jó Csanády Sándor, ékes szájú Madarász, s fájdalomra, búra hazatért Simonyi Ernő és még sokan a bőbeszédű honatyákból meghökkenve néznek az égre; már az isten is pecspovics! hogy ezt meg engedi érni. Magyarok istene, ne hagyj el, jön a klotűr.
Irtóztató lesz! Hát mi lesz az elavult honyhazából, ha tekintetes Csanágyi úr el nem mondhatja ezután azt a sok szép igét, amit húsvéti szent ünnepek alatt odahaza Vály-on kifundált a hony boldogítására, vagy ha Simonyi Ernő el nem beszélheti három órán tartó beszédben, hogy milyen méregdrágák a nápolyi vendéglők. Azok az átkozott czálkellnerek! Hanem a nápolyi nők, tisztelt ház, azok igen szépek, s eltekintve azt, hogy nem festik magokat más színűre, mint aminők, eltekintve attól, hogy odakacsintanak ahova vágynak, eltekintve, hogy azt beszélik, amit éreznek, s azt szeretik, akivel csókolódznak – hasonlítanak hozzám.
Bizony szomorú időket élünk. Mióta Herczeg kiírta a polkájára, hogy »ismerlek, szép maszk«, azóta ijedtökben kezdik sokan leszedni az álarcukat. Értem alatta szász leleplezéseket és a Risztics viselt dolgait. nagy társadalmi epocha szélén állunk. Hol vagy, Madarász, hogy vezess a nagy maszkenbálba. Vagy a nagy mannheimi és frankfurti sörforradalmakon mereng harci lángtól szikrázó lelked?
Ezer bocsánat! Most veszem észre, hogy a »Nógrádi Lapok«-ba írok, és kiléptem az országos keretbe. No, de nem is csoda! Nagyon csendes most a megyei élet, s ha az ember nem hallaná Samu bácsit a »Zichy«-ben sopánkodni arról a régi témáról, hogy nincs pénz, megdöglött pénz, és nem látná az öreg Holecz hajdút amint nagy ásítozva piszkálja konzervált fogait a megyeháza előtt, még azt is könnyen elhihetné, hogy a zajos tekintetes vármegyét elsanzsírozták innen valahova.
Hanem hát ez csak azért lehetetlen, mert hiszen akkor vele ment volna Holecz hajdú is.
