MI, MEG A SÓGOR ÚRÉK • (Tűz és víz, Patay Están és a kalucsni, Debrecen és Bécs)
MI, MEG A SÓGOR ÚRÉK •
(Tűz és víz, Patay Están és a kalucsni, Debrecen és Bécs)
(Tűz és víz, Patay Están és a kalucsni, Debrecen és Bécs)
Húsvét hétfőjén bál volt Debrecenben. Megnéztem és jól mulattam. Az egyszerű cívisek bálja volt az. A francia négyest persze csak híréből ösmerték a leányasszonyok. Csupa csárdás járta reggelig.
Egy nógrádi barátommal néztem a nőket, kikben ő lelkesedve mutogatta az ősmagyar típust.
Megengedtem neki, hogy az a lapos, szegletes, formátlan arc ősmagyar típus – de nem teszi széppé a nőket.
Annyi csúnya nőt, mint a cívisek bálján, soha életemben nem láttam egy rakáson. Conférence par Mlle Satan. Azt hittem, hogy a Szent Gellért hegyen vagyok, a boszorkányok zártkörű bálján. Már csak azon törtem a fejem, hogy hát ugyan miképpen is juthattam meghívóhoz.
Sehol egy meglehetős arc, sehol egy hibátlan termet.
– No, Józsi pajtás – mondám ismerősömnek – magyar hölgynek születni nagy és szép gondolat, azt mondja a poéta; hanem debreceni cívislánynak születni isten úgyse – engedd meg – mégis kissé elhamarkodott lépés. Ez már skandalum. Egy ócska csizmaszárat teszek fel egy ócska cilinder ellenében, ha egy tűrhető fizonómiát mutatsz.
Az én barátom fanyar arcot vágott, és ekképpen szólott:
– Borzasztó igazságod van, bátyám!
(Jóllehet én vagyok a fiatalabb, mindig bátyjának szokott nevezni. Talán azért amiért én jobb-, ő pedig baloldali.)
Ilyen érdekes diskurzussal jól töltvén az időt, észre sem vettük, hogy a hátam mögött egy abaposztóba öltözött öreg cívis hallgatja, amint nyakra-főre mocskolom a szépnemet, melynek soraiban, hihetőleg ott virít az ő menye, lánya is.
– Egy szóra kérném, fiatalúr, ha meg nem sérteném.
Hátrapillantottam, hogy lássam a megszólítót. Becsületes, okos magyar arca volt. Mindig mosolygott, mikor beszélt.
– Lássák az urak. Tökéletesen igazuk van, hogy itt rútabb az asszony, mint a felföldön. Adott az isten gazdag termőföldet, szép eget, délibábot, két marékkal hintett ránk mindent, ami jó, de az asszonyok arcára elfelejtett rózsákat ültetni.
– Bagatelle… Tudta, hogy anélkül is festenek magoknak.
– Már egy szó mint száz, rút biz itt a nő mind, értve az alsóbb osztályokat. magunk közt idehaza miért ne vallanánk meg, hanem egyre mégis nagyon kérném az urakat.
– Előre is megígérjük.
– Látom a ruházatjokról, hogy az urak…már engedjék meg, ott laknak valahol, megkövetem alássan… Bécs felé. Hát az volna az én kérésem, hogy ott azt kell ám aztán mondani, hogy a magyar nő mind szép egytől egyig. Mert lássa, uram, ez a dolog sorja, mikor a némettel szóbaállunk.
Szerettem volna megcsókolni az öreg cívist, aki ebben az egy mondatban jelképezé azt az örökös, nagy küzdelmet, melyet az egyetértés háta mögött vív az osztrák és magyar nép géniusza, bármerre terelik is vezérei.
A sors úgy akarta, hogy reá nehány napra Bécsbe menjek, a gőgös, cifra Bécsbe, mely most úgy tűnik fel, mint egy hirtelen meggazdagodott rüpők zsidó, ki a dölyfös úrhatnámkodást majmolja. A főhercegnő esküvője és a (legyen hát) világtárlat egyszerre szokatlan fényes ponttá emelte. Tulajdonképpen én is azért mentem fel, hogy az esküvőt és a ceremóniát lássam. No, és beszéltem is olyan emberrel, akinek a sógora meghívót kapott az udvari hangversenyre és színről színre láthatta az udvart. Hanem olyannal, aki a bálra is hivatalos lett volna, már annak az én emberemnek a hangversenybe hivatalos sógora sem beszélt.
Az esküvő pompáját a menetet és a templomi szertartást azonban láttam, mikor hazaértem Pestre a »Hon«-ban leírva.
Különben ez nem tartozik a dologra. Ha az esküvőt nem is, de láttam helyette a »Goldene Ring« kávéházban egy csomó kárörvendő arcot, azon hirtelenében elterjedt hír felett, hogy a magyar miniszterekkel mily megalázólag bántak az utólag nyomatott meghívókkal.
(Ami véleményem szerint annál bosszantóbb, mivel egyesek, mint pl. Ágay, Németh, kik nem a magyar államot képviselték, legelőzékenyebb kitüntetésben részesültek.)
(Ami véleményem szerint annál bosszantóbb, mivel egyesek, mint pl. Ágay, Németh, kik nem a magyar államot képviselték, legelőzékenyebb kitüntetésben részesültek.)
A nyárspolgárias öröm olyanféle volt, mintha nálunk – teszem – a delegáció német tagját per zsup kísértetné haza Theisz. Tudom, népszerű lenne érte.
Mindjárt eszembe jutott a debreceni cívis, s meggyőződéssé vált bennem, hogy maga a meghozott közösügyi törvény nem elég arra, hogy miszerint összekapcsolja, testvérré tegye e két, alapjában egymásra agyarkodó népet.
Nagy szerencsétlenség ez ránk nézve.
Meglehet, hogy a népek szívében gyökerező ellentétek szerencsésen elsimulnának, ha a bal-párt – felfogván hivatását – kölcsönös gyűlölet szítása helyett a magyar nemzetet szépen szoktatná a kénytelen atyafisághoz.
Igaz, hogy az osztrákok sem különbek. Videant consules. Ám feleljenek ott is a vezetők, ha a közös veszedelem úgy talál egymás mellett, mikor éppen egymás arcul ütésére emeljük kezeinket.
Engem is felháborított, mint minden parányi tagját a nemzetnek, azon méltatlanság, mely kormányunkat érte.
De ezt mégiscsak elszenvedtem volna, mert egyrészt magok a miniszterek okai. Minek mennek olyan lakadalomba, ahová nem hívják? Hacsak azért mennek Bécsbe, hogy ott gorombaságot nyeljenek, akkor bátran maradhattak volna itthon; eleget nyelhetnek itt is az ellenzéki sajtóból, mely – úgy látszik – abban keresi »miniszterfaló Csernátony« nyomdokain a virtust, miszerint ellene fordul az egyes személyeknek, hogy az elvnek árthasson.
Nemes csatározási mód, de negative. Ezek is tanulhatnának mórest a debreceni cívistől.
Mint fennebb mondottam, ez nem bosszantott még meg annyira, mint az, hogy a Schullerstrasszén egy frivol, magyar tárgyú humorisztikus képet láttam számtalan csodálótól körülvéve.
Egy magyar ruhába öltözött nőt ábrázol az, amint este gyertyáját a székre helyezvén, térdig meztelenül hagyott piskóta-vékonyságú lábairól pikáns passzióval vagdossa ki »tyúkszemeit«.
Alatta pedig német szövegben, azután zárjelben magyar fordításban, a következő hochdeutsch ötlet.
»Du hast die schönste Augen.«
…Sajnálom, hogy nem volt velem az én vitéz cimborám, a magyar hölgyek nagy pártolója, a Béla gyerek: tudom, mindjárt háborút üzent volna Bécs vármegyének, amiért a minisztereket meg nem invitálja egy ital borra, a magyar hölgyeket pedig mezítláb produkálja a bámész világnak.
…Hej csak nem tud emberséget a német!
Lám, a jó Nógrád megye ezt előre megérezte s nem küldött a világtárlatra semmit. Hadd süljön fel a német!
