KÜLÖNFÉLÉK
KÜLÖNFÉLÉK
Cogito ergo non sum. Gondolkozom, tehát nem vagyok. Most csak az van még, aki nem gondolkozik. A gondolkozás nagyon szomorú mulatság, amitől belefájdul a közönséges halandó feje. Akinek pedig a feje fáj, az már kolerikus szimptomákban szenved és egy paraszthajszál választja el a koporsótól. Különben most olyan közönséges bútor a koporsó, mint az almárium-fiókom, ahova a váltó-idézéseket szoktam berakni. Az emberi élet pedig megint csak olyan, mint a lejárt váltó, nem tudni, melyik percben egzekválja el a halál. Nem is sokat törődöm vele. Amit azzal bizonyítok be nyomban, hogy egy olyan hatalmas emberbe kötök bele, mint Gáspár Imre. Isten irgalmazzon meg nekem. Ha Gáspár Imréről akarok beszélni mint íróról, akkor az én feladatom az, hogy hallgassak róla. De mivel ha hallgatnék, üres maradna a Nógrádi Lapokból három hasáb, hát mégis szükséges róla írnom.
Azon kezdem, hogy nekem nagyon mulatságos dolog az, mennyire megjuhászkodtak az emberek a kolera óta. Csupa csendes, szerény, istenfélő emberrel lakunk együtt ezen a gyilkos levegőjű földtekén. Engedékenyek vagyunk egymás iránt, nem kívánjuk a mások halálát, megrezzenünk a harangszótól. Mindenki érzi, hogy »por« és egyéb semmi. Szegény Sramko bácsi is így sóhajtott fel a minap: »Dividinda inde, dividinda unde«, vigye a ménkő mind a négy diplomát, aki megvan nekem, ne legyek in sem okos ember, ne legyek in sem fiskális, sem állatdoktor, legyek in csak »eleven ember«; elig nagy titulus az is.
Szomorú idők ezek!
Múltkor Gyarmaton, egy a megyeház mellett lakó asztalos, nyájas előzékeny fizonómiával szaladt utánam. Ösmer már régi időtől, valaha laktam is nála:
– Mi jót akar mondani, bácsi?
– Hát csak azt akarom a téns úrnak megemlíteni, hogy ha talán még szüksége lenne, – tetszik tudni vagy a család vagy a cseléd számára –, van nálam elég kész koporsó. Ne tessék másüve menni: adok én kontóra is.
– Elkésett, bácsi – nincs már nekem kit eltemetni.
Az öreg szomorúan mosolygott:
– Nagyon sajnálom – de mondhatom, bármikor szívesen… ha mégis.
– Köszönöm. Meglehet, hogy még magamnak elkel. De hátha véletlenül azt a koporsót találnám megvenni, amelyikbe a bagót és szemetet hánytam, mikor magánál laktam. No, kein geseft, mert az, lássa, mégiscsak különös, hogy valaki a »tavali köpőládájában« lesse a föltámadás napját.
És ez nem anekdota.
Ilyenek voltunk még egy-két héttel ezelőtt. Mint mikor alágyújtják a méheknek az anschlogot! Ettől az anschlogtól csendes, szelíd ember lett mindenki. Már csak azt vártam, hogy egyszer a törvényszék ilyenformán fogja fogalmazni az idéző végzéseket: »Jelen ügy tárgyalására, ha isten élteti kendteket is, meg bennünket is, kitűzetik ez meg az a nap. Sub clausa: Felek koleracseppekkel ellátva és becsületesen kifüstölve tartoznak megjelenni.«
És ebben a szelíd, melankólikus korban, mikor a hiúság, gőg, hencegés, divat, mulatság, hóbort, talentum, mind elbújt a flanell alá, mondom: ebben az ijesztő időben egyszercsak megszólal az »Ipoly«-ban Gáspár Imre, hogy neki állítsa elő ez a nyomorult felvidék azt a hitvány férget, aki őt töklincnek merte elnevezni a Nógrádi Lapok-ban: ő ezzel meg akar bírkózni.
A jeles férfiú ugyanakkor egyszersmind azt állítja, hogy a Nógrádi Lapok munkatársai, alulesnek azon a nívón, hogy a Szlatkovics költeményeit felfogják gyarló elméikkel. Ki volt az a vakmerő közülök, aki töklincnek merte elnevezni őt, a haza büszkeségét, a múzsák kegyencét, aki előtt egy Gyulai, egy Szász Károly, egy Jókai porba borulva éneklik a hozsannát. Én erre csak azt mondtam, mikor elolvastam: »Schwindl und krach.«
Azt hittem, hogy felszólal valaki, mert semmi sem kívánatosabb, mint az ilyen embereket, minő Gáspár, kigyomlálni az irodalom kertjéből, bármiféle eszközzel: – miután azonban senki sem akadt a Nógrádi Lapok-ba dolgozó barátaim közül, magamnak kell megemlékeznem erről a nagy honfiúról, kit homlokon csókoltak a múzsák.
Vannak azonban olyan forró csókok, amikbe belebolondul a szegény halandó…
A múzsák csókja is valószínűleg forró volt…
Hát tisztelt Gáspár úr, az bizony meglehet, hogy mi sem vagyunk képesek megérteni az ön jeles műveit… Nem e világból valók ezek s nem ennek a világnak…
Erre nézve csak azt a tanácsot adom, hogy ha önnek kicsiny ez a publikum, amelynek ön túlságosan nagy: vagy faragtasson le nagyságából egy csomót – legalább nem lesz faragatlan – vagy pedig menjen új publikumot keresni valahol a világba. Úgyis azt mondja Vámbéry, hogy vannak még valahol magyarok a Kaspi-tenger mellékén – civilizálatlan állapotban is, oda talán bepasszol hegedősnek.
Ami pedig Szász Károly és Jókai dicséretét illeti, arra nézve csak azt jegyzem meg, hogy láttam azt az öt sort, amit Jókai megunva alkalmatlankodásait egy keskeny papírszeletre írt önt érdeklőleg az »Új nemzedék« vajudása alkalmával. Ha ön azt dicséretnek veszi, az nagyon különös és sajátságos ízlés, és én semmiféleképpen nem tehetek róla.
No, most még hátra van akit ön levelében fennhéjazva említ, a harmadik dicsérő.
Hát az a harmadik dicsérő pedig éppen az az ember, aki önt »irodalmi töklincnek« nevezte el.
Lássa, ilyen az érem »másik oldala.«
Különben azért még hálás lehet iránta: mert könnyen megeshetett volna, hogy ha más polemizál és az állatországból vesz hasonlatot… ön jobban érezte volna magát találva.
Minélfogva talán legjobb lesz, ha békét hágy máskor ennek a korrumptált, hitvány országocskának és a rajta mozgó szerény férgeknek, kik az ön mítoszi nagyságát megérteni nem bírják.
Higgye meg, nem méltó ez a nemzet magára!
Ha magának volnék, felkölteném hatalmas szellememmel a vén Szlatkovicsot sírjából, hadd fordítaná le viszonzásul tótra mind a »száz versét«, amit életében kiadott.
Úgy talán lenne »becse«.
Mert lássa, némely emberi teremtmények a desztillált vizet szeretik, némelyek pedig a » moslékot«.
