I. FŐVÁROSI CSODABOGARAK
I. FŐVÁROSI CSODABOGARAK
Mióta a vastag talpú »Kaffer«-t (szerecsent) elvitték a Kerepesi útról (hol egy hatosért volt látható) a bécsi világkiállításra, s mióta a házasulási szándékot az Ellenőr hirdetési rovatában közlő egyetlenegy fiatalember is beállott kapucinusbarátnak, azóta az iker-fővárosban nincs semmi látnivaló, kivált magamféle embernek, ki az Eszterházy-képtárt a »Neue Welt«-ben, a régiségtárt a »Főrendiházban«, a »Disznófőt« némely tekintélyes vállakon, a »zöldet« pedig, a fővárosi közönség ez ideálját a »Svarcz Gyula országgyűlési beszédeiben« élvezem. –
No, hanem azért megvannak mégis a magam privát passziói.
Délben Besze János anekdotáiban gyönyörködöm a »Sas«-ban. A derék úr, aki mindig »madártávlatból« látja Pestet, mióta az »Életunt betyár« című novellát megírta, protekciós szemekkel tekint az ifjabb írói nemzedékre, melynek semmi reménye ahhoz, hogy valaha elérje ama magasságot, melyen ő áll.
Az »estvéli órákban« Patay bátyánkat nézem a »Szikszay«-ban, amint a tormás virslitől előtörnek elborult szemeiből a »honfiúi« könnyek, az árva honyhaza keserves állapotját siratók: no, de ami a nedv e fogyatkozását illeti, bőven kipótolódik az azon bevett lacrimae Christi-ből, amit Szikszay bácsi hord fel a bánatos kebel fonnyadozó remény-virágainak megöntözésére.
Egyébiránt Patay bátyánk jó egészségnek örvend. S amennyivel Tisza Kálmán naponkint soványabb, ő annyival kövérebb, miből a Magyar Újság azt kombinálja, hogy a középbal kalupirender hektikában van. Pedig annak csak az az oka, hogy Tisza Kálmán nem él oly jó koszttal.
Ha Moličre most fogna hozzá »Fösvény«-e írásához, csak azért nem választaná modellnek Tisza Kálmánt, mert itt van Dobsa Lajos.
Szegény gazdagok!
Múlt napokban Tisza Kálmán, a dúsgazdag arisztokratodemokrata, megvett a Marschal szögletén egy violacsokrot, melynek árából négy krajcárt alkudott le fülem hallatára a szegény ibolyaárus leánytól.
– A Harpagon! – sziszegett fel egy fiatalember a háta mögött.
– Merkwürdig! Az ember nem is hinné, hogy az Ellenőrre ezreket költ! – felelt a fiatalember társa.
– Hja, pajtás – volt a válasz –, az ibolya sehogy sem passzol hozzá, tehát ezért sokallja érte a hatost, a »piros székbe« pedig ő nem passzol, minélfogva te azért sokallod bőkezűségét az Ellenőr iránt.
Az ország legsoványabb emberéről logice át kell ugranom egy másik nevezetességre: a négymázsás, elszászi születésű leányra, kit Budán mutogatnak két hatos entrée- és ugyanannyi borravalóért.
Igazán ékes példány.
A lábikrája megvan akkora, mint odahaza a Sramko bácsi dereka. Barátaim biztatására megtapogattam: nincs-e kitömve – de tapasztaltam hogy egy cseppet sem talmi, hanem valódi láb. Sajnálom, hogy csak franciául tud, különben szerencsét próbáltam volna. Kitűnő parti! Minden nap lehet vele keresni 50 frt-ot. Ajánlom a Béla gyereknek. Ugyan mennyi lehet annak a személy-adója? Megmondom Bakcsinak, hogy interpellálja meg Kerkápolyit. Most úgyis benne van a »tour«-ban. Már tudniillik nem Kerkápolyi, hanem Bakcsi.
Mióta a lóvásár elmúlt, azóta kevesebb nógrádit lehet látni. Megfogyatkoztak. Azonban egy-egy otthoni pofa még mindig meg-megvillan a vendégcilinder alól, mintha hazakéredzkednék tulipirosságával a »Balassá«-ba.
…Az Edos gyerek a »Korsó«-ban magyarázza világhírű kalandjait, mikor önkéntes korában a burkus császár őfelsége ki akarta cserélni a mi királyunktól – de mivel csak két regementet ígért érte, a dolog természetesen abban maradt.
…Mezei bácsi is csak az imént ott hetvenkedett lútudományával a »Beleznay«-ban magyarázva Streisingernek, hogy milyen pompás, hibátlan két állat az az egypár kehes ló, melyet majd arabs ménné változtat át az otthoni levegő.
…Konrád öcsénk pedig, akiben megvan az a jeles nógrádi erkölcs, hogy senkinek sem akar kitérni a Váci utcában, azon hitben, hogy ez is csak olyan, mint a ribai országút, azon töri elméjét, miszerint ha neki a király azt mondaná, hogy kérjen valamit kedve-szíve szerint tőle, minden óhajtása teljesül, ő a világkincseért sem kérne egyebet, mint azt, hogy engedtessék meg neki olyan öv viselése, melyből négy rőfös kések állnának ki körös-körül, hogy őneki nagy helye legyen, mikor sétálni méltóztatik a bulvárokon…
Egyszóval mindnyájunknak megvannak »nemes törekvéseink«.
A képviselőház, akadémia, Kisfaludy társaság gyűlésére s több ily haszontalan helyekre ugyan nem járnak, mert hát okos emberek vagyunk mi anélkül is – hanem aztán bezzeg a »Blau Kacz«-ban, mikor legtöbb a német Stammgast, úgy elhúzatjuk Bunkóval azt a nótát, hogy »jaj, de huncut a német!«, hogy még Mezei bácsinak is feláll a hajaszála s lelkendezve mondja:
– Hej, csak nincsen párja a nógrádi vérnek!
És egy büszke mosollyal köszöni meg ezt a jó eszmémet, mellyel dicsőségre szomjúhozó lelkét megitattam…
