39. sz., szeptember 26.
39. sz., szeptember 26.
Nagy kalefaktorok mégis azok a burkusok! Mindig előbbre vannak nálunknál egy arasszal.
Óriási arasz lehet az!
Mi csak most manövrírozunk, mikor már ők tettel is bebizonyították hadi képességüket s hadsoraik tanulékonyságát. Három év múlva oda jutunk, hogy nekünk is lesznek Krupp-ágyúink; csakhogy akkor már a jó isten tudja, ők meg micsoda ágyúkat fundálnak ki.
Hanem ha nagy kalefaktorok, van nekik elég eszök is hozzá.
Most, hogy megalkotta kopasz fejű Vilhelmus a nagy német birodalmat kardjával (már tudniillik úgy értem az ő kardját, mint ahogy az a bizonyos tót atyánkfia képzelte a török császár pipázási kényelmét, hogy ti. két rabszolga viszi mellette a félvéka dohánnyal megtöltött óriási pipát, egy harmadik muzulmán szíja… őfelsége maga pedig csak ballag mellette és köpköd kényelmesen jobbra-balra…), úgy pihen meg a hadi dicsőség után, hogy most irodalmilag emeli fel nemzetét elsőragúvá: mert tudja, hogy nem a vas és vér, nem a széles határok és a milliónyi rabszolga, nem kormányzási vasvessző, hanem a szellem fensősége képes csak egy nemzetnek maradandón biztosítani a vezérszerepet.
Nemsokára az összes németországi költők gyűlése lesz Weimarban a királyi herceg elnöklete alatt, mint az a hajdankorban volt. A legnagyobb költőt e napon a császár meg fogja koronázni, a német birodalmi gyűlés pedig fölkéretett, hogy e koronázási világünnepélynél engedélyezze a szükséges összeget, miszerint a legjobb hősköltemény, a legjobb színmű és a legjobb történeti regény a birodalom nagyságához méltó módon jutalmaztassék.
Ily ünnepélyek minden 10 évben tartatnak, s így minden tíz évben lesz egy megkoronázott író-királya a nagy német birodalomnak, ki hivatva van az egész világ fölött uralkodni.
Bezzeg az osztrák–magyar monarchiában nem bajlódnak az ilyen bolondságokkal, legfeljebb egy-egy kiévült fináncot vagy ócska generálist jutalmaznak meg néha-néha egy-egy – ordóval.
*
Az esküdtszéki intézmény célszerűtlensége ellen már több alkalommal emlegetett szó. Hangsúlyozták, hogy az a mi viszonyaink között s jelen szervezetében nemhogy hivatásának megfelelne, de élhetetlen semmivé törpül, s csak arra való, hogy botrányos ítéleteivel, társadalmi és politikai életünk »chronique scandaleuse«-ét szaporítsa. A példák egész sora igazolta ez állításokat. Most még egy újabb adatot szolgáltatott ezen állítások igazolásához a debreceni esküdtszék, midőn a napokban tartott tárgyalásában azon 13 vádlottat, kik vádló Novákot egy röpiratban lopással, jegyzőkönyvhamisítással s az elnöksége alatti pénzintézet szándékos megkárosításával vádolták, – 8 szavazattal 3 ellenében fölmentette, noha mindenik vádlott elismerte, hogy a röpiratot ők írták. Érdekes, hogy az eziránt föltett kérdésre az esküdtek közül 9 azt felelte, hogy ők nem tudják, ki írta az inkriminált cikket. Azt meg mind a tizenkét esküdt kijelentette, hogy a röpiratban rágalom foglaltatik, – de azért a vádlottakat, mint nem vétkest, fölmentették.
