32. sz., augusztus 8. BUDAPEST, AUGUSZTUS 7.
32. sz., augusztus 8.
BUDAPEST, AUGUSZTUS 7.
BUDAPEST, AUGUSZTUS 7.
Az ülésszaknak vége van. A képviselők felvették napidíjukat és hazautaztak, édes megelégedéssel vivén magukkal ama nyári forróságot enyhítő gondolatot, hogy hát mégis csak nobilis szakasz az a »12«-ik. Az elszomorodott szívű baloldali szószólók, most már kikopván elokvenciájukkal a képviselőházból, reményeik horgonyát a felsőházba vetik, s lapokban, privát úton mérlegelik, vitatják, javasolják, proponálják ama módosításokat, miket a főrendiháznak tennie kellene a választási törvényjavaslaton.
Oh, boldog báránykák, kik még azt sem tudjátok, hogy a méltsás főrendiház nem szokott olyan módosítványokat tenni, melyek a ti szájízetekhez van mérve.
Bizonyos foka a könnyű gondolkozásnak és vérmességnek kell ahhoz, hogy valaki ilyesmire támaszkodjék, s az ilyen politikusról mindig az a budai öregúr ismerősöm jut eszembe, ki valahányszor veszély vagy baj fenyegeti az országot: mindig az Ázsiában létező, ezer év előtt ott szakadt magyaroktól várja a segedelmet.
Ha a főrendiház módosít, bizonyára nincs benne köszönet, óhajtjuk hát, hogy módosítás nélkül fogadja el a választási törvényjavaslatot is.
Mert ha a sajtó is azon kezd lovagolni elég botorul, hogy az elveszett fejsze ezen az úton kerüljön vissza nyelébe, könnyen megeshetik, hogy a nyelet is kiütik kezéből: s ha már egyéb bajt nem csinálhatnak is, már magában az is elég, hogy a választási törvényjavaslat ezen ciklus alatt nem válhatik törvénnyé, ha a főrendek csak félannyi ideig komédiáznak vele, mint a ház.
A legombolyított ülésszak végén, ahelyett, hogy a rendes szokás szerint visszapillantást vetnénk a múltba, mi szívesebben foglalkozunk a jövő ülésszakai pillantással, márcsak azért is, mert főleg ettől várjuk azon baj némi orvoslását, mely immáron égetőbbé vált a legsürgősebb reformkérdéseknél, s ez pénzügyi nyomorunk enyhítése.
Sok kurtapolitikus arra a kérdésre: hogy hát hol itt a segítség, azt szokta mondani: »majd beüt egy jó termés«.
Ezen állítás helyessége magától megdől, ha tekintetbe vesszük, hogy nálunk már nemcsak az a baj, hogy az állami adók nem folynak be, hanem az, miszerint a lehetőleg legnagyobb fokra felcsigázott adók sem képesek még távolról sem képezni az állam szükségleteit. Tehát első pillanatra belátjuk, hogy a jó termés legfeljebb az adók pontosabb befizetését eredményezheti, de az ország sanyarú állapotán segítenie lehetetlen.
Itt tehát nem a természettől, nem az istentől kell összetett kezekkel várni a jószerencsét és csodát, hanem magunknak, illetőleg a kormánynak kell tenni valamit.
A Bittó–Ghyczy-kabinetnek lesz ez kötelessége. Ők vállalkoztak e munkára, s e munka: mitől a magyar nemzet »lenni vagy nem lennije« látszik föltételezettnek.
Ez előtt nemcsak szabad, hanem kell is háttérbe szorulnia mindennek. Ez az én véleményem. Polgári házasság, megyekikerekítés s több efféle várhat, s ha a kormány csak ilyeneket akarna megoldani, akkor hazafiúi szent kötelessége a visszalépés: mert ez nem volna egyéb, mint hogy a haldokló betegről úgy gondoskodunk, miszerint orvosság helyett báli ruhát veszünk neki.
Kétségbevonhatlan tény, hogy a kormánynak eddig a folytonos ülésezés és interpellációkkali örökös zaklatás miatt nem volt ideje, hogy gondolkozzék, s előterjessze a módokat, mik a hínárból kihúznak, de íme most már itt az idő: most vagy soha!
