31. sz., augusztus 1. BUDAPEST, JÚLIUS 31.
31. sz., augusztus 1.
BUDAPEST, JÚLIUS 31.
BUDAPEST, JÚLIUS 31.
Valahára!
A képviselőház, íme csodák csodája! a választási törvényjavaslat tárgyalásának befejezéséhez közelít: sőt többségről még egy olyan cselekedetet is írhatunk, mi keresztényi jámborságot és békülékenységet tanúsítana, ha a tisztes engedékenységi talár alól ki nem látszódnék a ravaszkodó rókaláb. Ezen látszólagos engedmény az, hogy elállt a 99-ig § tárgyalásától, melyről mint arról szólóról, hogy a képviselőjelöltnek választáskor a fennálló törvény ellen izgatnia nem szabad, már múlt számunkban is szólottunk, mégpedig rosszallólag; látszólagos pedig ezen engedmény azért, mert a többség korán észrevette, hogy az agyonbeszélés veszélye fenyegeti javaslatukat, minélfogva két rossz közül a kisebbet választván elengedte a 99-ik paragrafust a többi 119-ért.
Tehát a fegyver, értem az agyonbeszélés fegyvere, mely ellen a múlt számban annyira kifakadtunk, megint elsült és használt. Bebizonyult, hogy az mégis praktikus. De mi azért most sem vehetjük védelmünkbe, habár nincs szándékunk elhallgatni azon szomorító érzést sem, mely minden szabadelvű ember lelkébe utat talál, látván, hogy egy alkotmányos párt csak erőszakkal hagyja kezéből kicsavarni azon eszközöket miket a hazafiság és honszeretet háta mögött kovácsolt önzésből saját hatalma öregbítésére.
Odajutottunk, hogy megfordíthatjuk nagy Széchenyink biztató jelmondatát s kétségbeesetten gondolunk rá, amit még kimondani borzadunk: »Magyarország volt, de nem lesz«. És mégsem szállunk magunkba, hanem mint az öngyilkosságra elszánt kártyás, még az utolsó tételeket is megdöbbentő könnyelműséggel hányjuk arra kártyára, mely majd mindenünket elvitte.
Igen, most már világosan véljük látni, hol volt a hiba. A kormány mindent alárendelt önmagának. Nem arra volt számítva törvény és újítás, hogy a nemzet anyagi és szellemi erejét, hanem hogy a kormány erejét gyarapítsa az ellenzék ellen s hogy a 67-es egyességet megmentse. Hiszen a feladat jó volt és nemes eredetű is lehetett, de a gyakorlat megmutatta hogy azért, miszerint a 67-iki egyezményt megmentse, elvesztette a hazát.
Nagyon élhetetlen politika volt. Most már minek az eltört fazéknak a cifra fedő?
De hagyjuk ezt, s ne hagyjuk el még a reményt. Ahol már ezt is megszűnni engedik, ott a halál van. Ha a becsületesség és igazságossá politikája visszatér, erős meggyőződésem, még megélhetünk, mint magyarok e lábunk alul süllyedő földön, melyet apáink pora szentel.
Bár volna a nemzet egyetlen fül és szív. S én lennék az a hang, mely e fülbe és szívbe lopódzik, gyökeret ver; akkor én azt a tanácsot adnám: Itt van nem messze az új követválasztás, ne legyetek se jobb-, se balpártiak, válasszatok becsületes embereket, bármilyen elvekkel.
Más országok, ha tönkrejutnak, szomorúan sóhajtanak fel: pénz, pénz!
Mi még alább süllyedtünk, rajtunk nem segít már a pénz: nekünk becsületesség kell és igazságosság.
Csak ez a két dolog képes naggyá alkotni még Magyarországot, melynek utolsó haldokló szusszanását úgy lesik bizonyos »érdekrokonaink«, mint hektikus beteg halálát az osztályos atyafiak.
