42. sz., október 17. BUDAPEST, OKTÓBER 15.
42. sz., október 17.
BUDAPEST, OKTÓBER 15.
BUDAPEST, OKTÓBER 15.
Jövő hét végén együtt lesz már az országgyűlés. – A sajtó szinte melegszik tőle, mint a közelgő napsugártól az emberi test. Persze a mi országgyűlésünk ugyancsak nem napsugár; minden inkább, csak az nem.
Sajátszerű nemzet vagyunk mi, magyarok. Örökké szíjjuk a jóreménység emlőit. Várunk és remélünk! De mit és kitől? A sajtó és országgyűlés valami nagyszerű műveleteket vár a minisztériumtól, a minisztérium felületesen készíti javaslatait. Arra való a sajtó és országgyűlés, hogy felfedezze, ha valami hiba van bennök, hogy kitoldozza, kiegészítse. A minisztérium a sajtótól és országgyűléstől várja a jó tanácsot, mikor pedig már ezek sem győzik, akkor meg olyan kétségbeesett műveletekhez is folyamodik, mint az a területrendezési törvényjavaslattal történt, hogy a nemes vármegyéket kérdezik meg: »mit szólnak hozzá?» (Még azoktól is bölcsességet várunk?)
És ez így megy in infinitum…
Maga az országgyűlés jó gondolat hiányában ahhoz a módhoz nyúl főkérdésnek megoldásánál, hogy kinevez egy bizottságot, hadd oldja meg, ha tudja; az a bizottság megint kinevez egy kisebb bizottságot, mely hosszú főtörés után még egy kisebb bizottság nyakába akasztja a gordiusi csomó kikötözgetését.
No, de végre mégis megakad valahol, ha másutt nem, a legutolsó egy szál embernél.
Azonban mit tartsunk ezen bizottságokról is a történtek után? Erre a kérdésre kész felelet, ha konstatálom, hogy például a pénzügyi bizottság még eddig minden kormány gazdálkodási rendszerét ujjongva helyeselte s ezen általános helyeslés dacára is szépen tönkrejutott anyagilag az ország a kormány helyeselt gazdálkodási rendszere mellett.
Gratulálhatunk a pénzügyi bizottságnak!
Ez az a veszedelmes circulus vitiosus, mely rokon az anarchiával, melyben minden elem odább és odább tolja magától a teendőket és felelősséget, míg végre megállapodik annál a végső pontnál, ahol nem megállapodnia, de honnan kiindulnia kellene – a közvéleménynél.
Mit mond a közvélemény? Halljuk a közvéleményt! A közvéleménynek mindig igaza van.
De hiszen ahol vezéreknél sincs célra vezető és okos vélemény, ott csak bolond lehet a közvélemény.
Nem célom becsmérelni a nagy nemzetösszeget, mert hiszen az a haza, – de az tiszta meggyőződésem, hogy e nagy emberösszeg legnagyobb része gondolkozni sem tud: de ez korántsem volna nagy baj; nagyobb baj, hogy a másik rész tud ugyan gondolkozni, de bolondul, eladják szavazatukat, lelkiismeretüket, meg hagyják vesztegettetni még érzékeiket is, mert minden szív egyformán dobban meg az igazság mellett, de nem minden ajk szól mellette. Ezek ártanak leginkább, innen ered minden hiba. Nem ösmerik sem jogaikat, sem kötelességeiket a honpolgárok, vagy ha ösmerik, nem törődnek velök.
Pedig jaj az olyan országnak, ahol jogaikat nem védik és kötelességeiket nem teljesítik az egyesek. Az nem állam, nem ország, hanem csak eleven embercsoport.
A jövő követválasztások még sokkal messzebb esnek, mintsem hogy időszerű lenne velök még ma foglalkozni, de a helyzetet előkészíteni soha sincs korán. Különben is nemcsak a követválasztás az, ahol a polgár jogait gyakorolni s kötelességeit teljesíteni tartozik. Ott van legelsősorban a községi, aztán a megyei autonómia, ott van a társadalom; mindezek adnak jogokat és kötelességeket, s mindezen habár csekély jelentőségű jogok és kötelességek mikénti gyakorlása együttvéve az a tényező, mely az állam létállapotának küllőit forgatja vagy jobbra vagy balra; s ez az igazi mérték.
Egy minden ízében értelmes és független országgyűlés alkotása az első teendő; a többi csak ebből kifolyó következmény lehet. De ezt nem lehet várni a levegőből, sem égi, sem földi hatalmaktól (ámbár a földi hatalmaknak, különösen nálunk, nagy hatalma van a parlament alkotásában), hanem várjuk azt önmagunktól. Kövesse mindenki meggyőződését, ne engedje jogait semmi áron, s teljesítse kötelességeit minden áron.
