47. sz., november 20. BUDAPEST, NOVEMBER 20.
47. sz., november 20.
BUDAPEST, NOVEMBER 20.
BUDAPEST, NOVEMBER 20.
Van valami a levegőben. Ezalatt természetesen nem háborút értek, mert e tekintetben most, leszámítva Spanyolországot, hol az iruni ütközetben megfutamodott karlisták csatavesztése óta valószínűleg szinte könnyebben fog helyreállani a béke, egészen nyugodtak lehetünk. Európa csendes! S hogy mégis annyira fel van fegyverkezve s oly töméntelen költséges haderőt tart minden monarcha, azt egészen a Bismarck hódításainak köszönhetjük, ha ugyan van köszönet bennök. – A porosz kormány ugyanis kénytelen roppant haderőt tartani, hogy hódítmányait biztosítsa, ennélfogva következésképp azt kellett tenniök a többi uralkodóknak is. Épp ez azon ok, melynél fogva hiúknak és elfogadhatlanoknak tartjuk azok kombinációit, kik a hadsereg létszámának leszállítását sürgetik. Kétségkívül itt lehetne megtakarítani a legtöbbet, ha a kénytelenség nem parancsolná a létszám meghagyását. Sőt mi azon aggodalomban élünk, hogy ez egyre növekedni fog az időkkel, mert a trónok támasza láthatólag a fegyelmezett hadseregekben kezd összpontosulni.
Midőn cikkünket e szavakkal kezdtük, hogy »van valami a levegőben«, nem oly messze céloztunk. Az államok jövendő sorsa isten kezében van letéve, s emberi kombináció csak sántítva cammoghat a jövendők háta mögött. Mi ezúttal csak a jelennel akarunk foglalkozni, mégpedig itt is hazánkkal.
Az pedig, amit a levegőben sejtünk lenni, semmi egyéb, mint egy szomorú változás, mely a Deák-pártot fenyegeti ma, hét évi erélyes és munkálkodással teljes uralma után.
Deák Ferenc visszavonulása óta már észlelhető volt némi lazaság, majd Lónyai bukása után a »vacsorapárt« alakulása, Sennyey föllépte, mind egy-egy tényező volt, mely a párt meggyengítését, a pártfegyelem tágítását lassankint előkészíté. A Szlávy regime vége felé már-már fölbomlással fenyegették a viszonyok a Deák-pártot, kivált miután az előbb alakult középpárt is belejátszani látszott ezen katasztrófába, melyet azonban szerencsére mégis sikerült akkor kikerülnie.
Ghyczy belépte a minisztériumba egészen eltompította a bal- és jobboldal közötti ellentéteket, elannyira, hogy azóta a párttekintet teljesen elveszté régi jelentőségét és élességét.
A választási törvény már majdnem olyannak került ki, aminőnek azt a baloldal álmodta. Ez sokakat elkeserített, kik az eddigi többség rendületlen hívei voltak.
Az ország szomorú, hogy ne mondjuk tönkrejutott anyagi állapota szinte sokakat gondolkozóba ejtett azon kormányzat helyessége felől, mely egy majdnem virágzónak mondható államot rövid idő alatt az elbukás szélére sodort: hátha tévedés volt az eddig agyba-főbe dicsért irány? S kezdtek természetszerűleg elidegenedni a zászlótól – melynek pedig csak az volt a baja, hogy rossz kezek tartották.
Legújabban azután Ghyczy nagymérvű adófelemelése lehangolta még azokat is, kikben post discrimina rerum is megmaradt a lelkesedés és a tevékenységgel párosult ragaszkodása Deák-párt elveihez és programjához.
Ma tehát ott állunk, hogy kihűlt a lelkesedés, tevékenység, ügybuzgalom, meglazult a pártfegyelem, a régi tömör egésznek s épp azért hatalmas, mert összetartó Deák-pártnak csak a nyoma van meg. A többség ugyan még mindig ő – de e többségben nincs meg többé a pezsgő erőteljesség, mely erkölcsi támasza volt s hatalmát kellőleg biztosítá: ehelyett ma egy tehetetlen »tedd ide, tedd oda« testtel van dolgunk, melyben lustán kering a vér, s melynek inai szemlátomást gyengülni kezdenek.
Az okokat elősoroltam; ezekből mindenki láthatja: mi volt oka a Deák-párt gyöngülésének, s ha ezt tudjuk, akkor azt is könnyű kitalálni, mi által nyerheti ismét vissza régi erejét.
Adja isten, hogy a legközelebbi választás újra tömörülve találja: mert ily vékony bőrben, amint ma van, könnyen kirázzák még abból is.
