A MI BAJUNK
A MI BAJUNK
Kormányférfiaink, országos képviselőink, újságíróink közül utóbbi időben sokan találgatták, hogy tehát voltaképpen mi lehet a mi bajunk, mert az orvos se tud betegén addig segíteni, míg baját ki nem puhatolta. De hiába, hasztalanul tanakodtak, a szeg fejére egyik se tudott ütni, már aztán, hogy a szemük volt-e rossz, vagy a kalapácsuk ingott a nyelen, azt nem tudjuk; az azonban világos, hogy nem találták el, pedig oly közel feküdt hozzájuk bajaink kútforrása, hogy a félig vak is észrevehette volna.
Megválasztották tehát a 21-es (jóléti) bizottságot, melynek az lesz nagy feladata, hogy bajaink kútforrását kipuhatolja, s ha ez megtörtént, orvosolja.
Szép és valóban nagy feladat ez, s megoldásához nem hiányzik egyéb, mint a tisztánlátás.
A mi bajunk kútforrását ugyanis nem a rozsdában, nem a rossz termésben, nem is a pénzemberek hirtelen bekövetkezett bukásában kell keresnünk, hanem kissé mélyebben.
Országos pénzügyünk zilált helyzetének javítására is hiába emelnők föl a meglevő adókat, s hiába hoznánk be újakat, ha az adózókat nem képesítjük egyszersmind a fizetésre.
Íme, rájöttünk, hogy bajunk fő kútforrása nem egyéb, mint az, hogy az adófizetők nincsenek képesítve adójuk pontos befizetésére, mert kormányunk lehet, hogy minden egyebet megtett, de erről az egyről egészen megfeledkezett, valamint megfeledkezett képviselőházunk is, holott, ha ebben az irányban történik valami lendület, nem lettünk volna kénytelenek a drága kölcsönért országról országra házalni, mert az adók pontos befizetése megtöltötte volna állami pénztárainkat, s így nem kellene évről évre a romlást hozó országos hitelműveletekkel megbirkóznunk, hanem mennénk előre szépen, a haladás útján, s teremtenénk oly állapotokat, melyek az országot felvirágoztatják.
Hazánknak három fő jövedelmi forrása van: a búza, a bor és a dohány.
Ezek közül azonban az első ma már nem oly jelentékeny, mint régebben, mert Oroszország s Észak-Amerika hatalmas versenytársakká váltak a búzatermelésben, annyira, hogy nemcsak hanyatlott gabna-kivitelünk, de újabb időben a rossz termés, rozsda sat. miatt jelentékeny behozatalra szorulunk, tehát jövedelmi forrásaink eme ágára többé nem számíthatunk oly mérvben, mint azelőtt.
Hátra van még másik két jövedelmi forrásunk.
Ezekkel azonban nagyon ostobán bántunk el alkotmányos életünk hét évében: eltöröltük a dézsmát s behoztuk a dézsmaváltságot, s mit nyertünk vele? Kevesebbet, mint semmit, mert a szőlősgazda rosszabbul áll most, mint a dézsma korszakában, amennyiben akkor az igaz, dézsmát kellett adni borábúl, de csak akkor, ha termett, most pedig akár terem, akár nem, fizetnie kell a dézsmaváltságot, különben végrehajtás útján veszik meg rajta; ha azonban terem bora több, az igaz, mint akkor volt, midőn dézsmát adott, de mit csináljon vele, hogyan értékesítse, mikor nyakában ül a regálé, melyet törvényhozásunk elfeledett levenni válláról, pedig a dézsmaváltság törvénybe iktatásával egyszerre kellett volna a regálék megszüntetését is kimondani, mert amaz e nélkül csak írott malaszt, sőt rosszabb valamivel, mert fizetnünk is kell érte, akkor, midőn borunkat, ha sok termett, potom áron kell eladnunk az uraságnak vagy bérlőnek, mert külföldi vásárlókra nem számíthatunk; azok előtt hatalmas gát a kiviteli vám, s aki ezt őrzi, a finánc. Magunk pedig a regálé fönnállásánál fogva nem mérhetjük ki, s így egyetlen vevőnk: az uraság vagy a bérlő önkényileg szabja meg boraink árát.
Dohánytermelésünk boszorkánynyomása pedig az önkényuralomtól örökségképp ránk szállt monopólium, melyről képviselőházunk elvben kimondta ugyan, hogy káros, de törvényt azért annak megszüntetésére mégse hozott, mert akkor felbomlanék az egyensúly köztünk s Ausztria közt; pedig nem nagy megerőtetésbe kerülne honatyáinknak, hogy meggyőződést szerezzenek, miképp az egyensúly vagy a kormányzás egyöntetűsége miatt nagyon veszélyes dolog oly intézményeket fönntartanunk, melyek Ausztriában lehetnek ugyan jók és üdvösek, de nálunk károsak.
Pedig a dohánymonopólium éppen ily intézmény. Ausztriában hasznos, mert ott nem termelnek dohányt, tehát amellett, hogy az államnak jövedelmez, a közönségre nézve is jótétemény, mert gondoskodik dohányszükségletének beszerzéséről. Nálunk ellenben, hol a dohánytermelés egyik főága volt mindig mezei gazdálkodásunknak, káros a legnagyobb mérvben, s a monopólium behozatala csak oly kormánytól kerülhetett ki, mely tisztán az ország tönkrejuttatását tűzte ki célul maga elé; ezt pedig nem szeretnénk elmondani a mi kormányunkról, s mégis hétéves fönnállása óta nem gondolt komolyan annak megszüntetésére, s így akarva nem akarva a másik fél kedveért mezei gazdálkodásunk nyilvános megrontására működik, mert a monopólium fenntartása által megnehezíti, sőt majdnem lehetetlenné teszi a dohánytermelést, úgyannyira, hogy ebbeli saját szükségletünk nagy részét külföldről kell beszereznünk ahelyett, hogy mezei gazdálkodásunk eme nagy jelentékenységű tényezőjének előmozdítására törekednénk.
Jövedelemforrásaink tehát erőszakosan betömve lévén, hogyan kívánhassuk az adózótól adójának pontos befizetését, s hogyan várhassuk azt, hogy valamely rendkívüli eszközök alkalmazása, például 2–300 hivatalnok elbocsátása s földönfutóvá tétele által zilált pénzügyeink rendbe jőjenek?
Nem rendkívüli eszközök segélyére van nekünk szükségünk, hanem alapos, gyökeres orvoslatra, ezt pedig nem az ide-oda kapkodás által érhetjük el.
Ha tehát a 21-es bizottság csakugyan jóléti bizottság akar lenni, mutassa meg azzal, hogy elsősorban a regálék s a dohánymonopólium eltörlését hozza javaslatba, mert ha ez megtörténik, meg lesznek nyitva bedugult jövedelmi forrásaink, mezei gazdálkodásunk oly lendületet nyer, mely az azzal foglalkozókat nemcsak adójuk pontos befizetésére fogja képesíteni, hanem előmozdítandja hazai iparunkat s kereskedelmünket is.
Előre tehát a gyökeres orvoslás terén, s az áldás nem fog elmaradni.
