45. sz., november 6. HALOTTAK NAPJÁN
45. sz., november 6.
HALOTTAK NAPJÁN
HALOTTAK NAPJÁN
(Csalomjai fotográfiája – A »nagy« Kálmánról – és a »kis« Kálmánkáról)
Az ember sokszor nem gondolkozhatik arról, amiről akar, hanem ami az eszébe jön. Azt körülbelül tudja mindenki, tehát nem is sokat bizonyítgatom, hanem egyszerűen tárgyamhoz térek, ami ugyan nem vág a halottaknapjába, hanem amennyiben ezen a napon történt velem, nem datálhatom előbbről. No, de kezdjük elölről. – Olvasóim bizonyára ösmerik Csalomjait még a múlt télről, ha nem is személyesen, de legalább szatírái után. A »Leszármazásunk«, »Becsület útja« és »Börtönrendszer« az ő tollából folytak. Ez a Csalomjai mégis valóságos szfinksz, valóságos rejtély és titok. Van, nincs. Senki sem ösmeri. Ezer ember közül egy tudja csak elmondani, hogy neki van olyan ismerőse, akinek van egy komája, ki egyszer valahol a mátrai rengetegekben bolyongva egy agg, nagy ősz szakállú remetére akadt: az a remete Csalomjai. Egy nagy fehér falú kunyhóban lakik: az a fal teliden-tele van írva szatírákkal. Csak egy diurnista kellene, aki a kormány költségén lemásolná onnan.
– Ah, diable! – sipít fel egy fiatal irodalmi nevezetesség –; én ösmerem azt a Csalomjait, múltkor együtt lumpoltunk a »Neue Welt«-ben. Nagy balek. Még a »hölgyekkel« is »parabolákban« beszél.
Egy harmadik ember tagadja ezt a verziót is. – Tévedtek, barátaim. Csalomjai a római pápa őszentségének borbélya. Pozitíve tudom. Hát nem érzik le verseiről a szappan? Szép tőle, hogy édes anyanyelvét nem felejté el a Vatikánban. A pápát ő tanítja magyarul.
Egyszóval, senki sem tudja, hol lakik, kicsoda. Egyik azt állítja, hogy fiatal ember, másik, hogy öreg táblabíró, van aki álnévnek tartja a »Csalomjai« nevet, de az igazsághoz annyira nem jár közel senki, hogy valóságos nap hőse lettem, midőn közbevágtam, hogy: »De én igazán ösmerem ám Csalomjait. Ma küldte éppen az arcképét is. Levelezni is szoktam vele.«
Persze, hogy mindjárt nyakamba csimpészkedett egy képeslap szerkesztője, s kért, adjam oda kölcsön, míg kimetszeti, hogy a jövő vasárnapi számban megjelenjen.
El is küldtem másnap egy üres borítékban. Életrajzi adatokat is ígértem, de nem volt időm: különben is eleget beszél az arc maga: magas, széles boltozatú homlok a szatírák talaja, vastag szemöld elárulja a megyei tisztviselőt, kis spanyol szakálla a lovagot, az udvarias férfit, ki még most is szereti a szépnemet, gondosan ápolt haja mutatja a külcsín szeretetét, mely irodalmi munkáin is elömlik, sovány testalkata kétségbevonhatatlanná teszi a szobatudóst. Summa summarum 40 éves. Divatosan van öltözve. Hiába, nem tartozik a »maradi« emberek közé azért, ha a régi római »Carmeneket« fordítja is. Szinte látszik örök mosolygó ajkairól, hogy bizony még egy-egy olyan verset is megeresztünk néha, melynek címe »Hozzá!« vagy »Ő«.
A második virágzás – a legkellemesebb virágzás.
Vasárnap este kimentem egész famíliámmal a Kerepesi temetőbe. Nekünk is vannak halottaink. Egy rövid év alatt három halott. A nagyszülék és az unoka. Távol alusszák innen örök álmukat, de azt meg kell éreznie a halottnak is, ha hozzátartozóinak fájó emléke szél alakjában besivít a sír és a koporsó hasadékain és azt suttogja az érző csontoknak: »Ti drágák vagytok nekem. Gondolkozom felőletek! Álmodjatok énfelőlem. Álmodjatok szépet és igazat!« Oh, a halottak nevenapja a szív ünnepe: a legnagyobb ünnep.
De Pesten nem az. Itt mulatságból, divatból megy ki az úri rend s potya látványosság iránti hajlamból a buta tömeg. Ki törődik ott a halottakkal, ahol az élők valódi érzéketlen állatokká vannak lealjasodva. Itt nem jönnek a temetőbe érezni, megemlékezni, hanem csevegni, politizálni.
Az ezer meg ezer kivilágított drága sírkő között hullámzó néptömeg most is miről beszél?
Legtöbbje a Ghyczy javaslatait kritizálja. Ghyczy úgy akar segíteni a nép terhén, hogy fölemeli az adót. Lucus a non lucendo. Lächerlich! Muszaj azon nevetni.
– Ne beszéljünk most a javaslatokról. Mit gondolsz, halottak napján!
– Nos, miért ne? Hát hisz ezek a javaslatok is halottak. Halvaszülött halottak. Sicherre lehet fogni. Fogadjunk.
Valaki megszólít engem is hátam mögött.
– Jó estét. Szervusz, öcsém!
Megfordulok. Hát a képeslap szerkesztője áll előttem, kinek Csalomjai fotografiáját küldtem tegnapelőtt.
– Ti is itt vagytok? Ki az ördögöt gyászoltok itt?
– A mi kis Kálmánkánkat.
– Ah, quel naivetät! – kiált fel szerkesztő ismerősöm, ki minden európai nyelvet összezavar. – Egy gyereket gyászolni! Milyen eszmeszegénység! Egy bornyút gyászolni, azt már értem, mert az megér circa 16 frtot, – de egy gyereket!…
– Hagyjuk ezt – mondám. – Richtig! Megkaptad a Csalomjai arcképét?
– Köszönöm, barátom, köszönöm. Megvan, már ki is van metszve, a jövő vasárnap hozom, de csak hátul a szerkesztői mondanivalók előtt, mert egy szemernyi életrajzi adatom sincs.
– Nos, hogy tetszik?
– Brr! hogy lehetsz ilyen maliciózus? Quelle question! Hiszen egyetlenegy foga sincs. Nem szeretnék vele négyszemközt lenni.
– Pedig mondhatom kellemesen töltenéd vele…
– Eredj, kópé! neked rokonod?
– Nem, hanem jó viszonyban vagyunk…
– Viszonyban? Hiszen öreganyád lehetne. Ah, vagy úgy, irodalmi viszonylatban! Mindenesetre érdekes, nagyon érdekes. Egy magyar Sand George. Egy vén boszorka, aki a klasszikusokat fordítja. Ridicule et sublime, édes barátom. Különben nem tagadom, hogy ez a te Csalomjaid valaha mégis szép asszony lehetett. Valaha, nagyon régen… Szervusz. Sietek. Köszönöm a képet, nagy foróre-t csinál vele a lapom, majd meglásd!
Azt hittem, az én szerkesztő barátom megbolondult, s azért beszél úgy összevissza; hanem aztán világos lett előttem, midőn hazaérvén kezembe vettem az albumot, s egy kis vizsgálódás után rájöttem, hogy Csalomjai arcképe helyett egyik nagynénémét küldtem el tévedésből a szerkesztőnek, ki természetesen nem gondolhatott egyebet, mint hogy a Csalomjai név alatt nő lappang: de arra talán mégsem gondolt, hogy olyan nő, kit ha az a csúfság ér, hogy tisztes öreg arcát újságba találjuk pingálni, az egész európai sajtót agyonüti nyelvével bosszújában; mi ketten meg akár mindjárt menekülhettünk volna Amerikába.
Ilyen nagy veszedelemtől mentett meg az a körülmény, hogy halottaknapján találkoztam a szerkesztővel, s idejekorán alkalmam lett megakadályozni a szerencsétlenséget – mely már csak egy paraszthajszál híja, hogy le nem csapott.
