11. sz., március 12. ELMEFUTTATÁS AZ IDŐRŐL
11. sz., március 12.
ELMEFUTTATÁS AZ IDŐRŐL
ELMEFUTTATÁS AZ IDŐRŐL
Vannak emberek, kik nem tudnak másról beszélni, mint az időről, s ezek annyira unalmasak gyakorta való ízetlenkedéseik által, hogy bennök a személyben a tárgyat is csak időt-ölőnek tekintjük.
Pedig mi lenne a világból, ha idő nem volna?
Tessék meggondolni!
Újabb bölcsészek állítása szerint: tér és idő csak mérték, s mint ilyen nem lényeges valami. Igen ám, ha a mérték nélkülözhető volna!
Hozna csak a szabó azoknak az uraknak egy frakkot »mérték« nélkül, nem mutatnának-e neki ajtót, hogy soha többé művészetét igénybe ne vegyék.
Avagy ki irigyli a mértéktelen ember életét?
És a mészároslegénnyel kacérkodó »szép Cili« nem 3-szor mondja-e: »már csak jól tessék megmérni!«
Azt mondják: az idő annyi, mint pénz. – Soha igaztalanabb állítás nem veszélyezteté az időt.
Tegyünk egy kis összehasonlítást.
A történelem leghomályosabb emlékezése óta valódi bölcsnek csak azt tartották, aki a pénz csillogó és csábítóan kongó varázsának tudott ellenállni. – Diogenesben két dolgot tanultam bámulni: első, hogy mikor a pásztorfiút marokból látta inni, ő is elvetette fapoharát; másik, hogy Nagy Sándortól csak a nap sugarát kérte.
És e kettő miről tanúskodik?
Arról, hogy míg amott a kényelmet magától elvetette, s itt csak az időt kívánta maga számára megtartani, ebben az időnek utólérhetetlen fölényt adott a pénz felett.
Hogy a napsugár és idő azonos fogalmak, azt itt fejtegetni felesleges volna.
Avagy mit akart a bölcs Solon törvényhozásával elérni? Hogy kinek-kinek egyenlő mennyiségű vagyona legyen.
Vagyonegyenlőségnél gazdagságot nem lehet feltenni; éppúgy nem, mint egyenlő légmérséklet mellett meleget és hideget. Végcélja volt tehát a pénz értéktelenné tenni.
S legújabban is, ha egy-egy halotti dicséret sorain akadnak meg szemeink, mint érdemét az elhunytnak látjuk elsorolva jótékonyságát, adakozását stb., vagyis kiemelését annak: mily elismerést vív ki magának, ki a pénz meg tudja vetni!
Nem úgy áll a dolog az idővel!
Az ember nem az idővel, hanem időben szerzi a pénzt; ez igaz; hanem aki pénzzel, pénzben vagy pénz által szerezte volna idejét, olyat nem ismerek.
Aki boldogtalannak érzi magát, ha egy kis pénzmagra tett szert, ezt értem; de ha valaki anélkül, hogy ifjú és férfi lett volna, egyszerre agg szeretne lenne, ezt nem érteném.
Születésünkkel belénk oltott ösztönnél fogva szeretjük életünket, pedig csak »qui tempus habet, habet vitam«.
És hogy a hatás teljes legyen, a legerősebb argumentumot utolsónak tartám fel; – és kérdem: »miért emlékszünk szánalommal az öngyilkosokra?« Mert idejöktől fosztották meg magukat.
Tehát pénz és idő nem összeillő fogalmak.
A takarékos ember
VERS
»tiszta lélekkel s megelégedéssel
látja csűrében keze míve bérét«
látja csűrében keze míve bérét«
/VERS
azaz örömmel szemlélgeti megtakarított filléreit; s örül, ha valamire vitte; igen, mert a pénzt, kincset és vagyont halomra lehet gyűjteni, ha a »szerencse« istenasszonya rád mosolyog.
De az időt, az elmúlt időt nem adhatja vissza a saját gyermekeivel táplálkozó Kronos.
Minden nappal csak fogyni látod életed kiszabott hosszúságú cérnaszálát.
Pénz és idő össze nem egyeztethető két dolog.
Menjünk tovább.
Pénz és idő, mindkettő mozgató rugója cselekvésünknek; ah, de a különbség olyan, mint egy magnet tű két vége közt.
Aki pénzért fárad, az még keveset markol, mert a pénzt csak munkája után látja. Boldog ország, hol a havidíjakat eleve kézbesítik!
De az idő, az megvan, s mint meglevő tény sarkall a cselekvésre; most a jégre vezet, majd a zöldbe csábít sat.
És ismerje el mindenki, hogy nagy különbség van azon munka között, melyet pénzért teszünk, és a közt, melyet az idő kezének intésére viszünk véghez!
Amint az időből folyik minden, az időben keletkezik minden; tehát szép, jó, nemes és magasztos; éppúgy az időnek vasfoga megemészt mindent: hírt, hatalmat, dicsőséget.
Tempora mutantur et nos mutamur in illis. – Az idő felcseréli ifjúságunkat vénséggel, hitünket meggyőződéssel, meggyőződésünket kétkedéssel, eszméinket habozással.
Érzékeinket ellankasztja, emlékezeteinket eltompítja, kedélyünket elaltatja.
Mert az idő az, ami van és lesz, és az ő fátyolát egy halandó sem lebbenti fel soha. – Így volt az megírva Isis templomának homlokán, ki pedig az Eikton-nak, azaz szellemi világosságnak (tehát idő) istene volt.
S ki a dolog iránt közelebbről érdeklődnék, olvassa meg a Sanchution töredékeit, s akkor meg fogja tudni, hogy minden létezőnek szülőoka az ős-éj és a szellemi lehelet. Éj és szél, e kettő nemzette az ős-iszapot.
Iskolásfiuktól ki nem hallott borzadozva beszélni az öreg Homerosról. Igaz, rettenetes ember is lehetett. Poéta, historikus, filozófus, teológus egyszemélyben. Az ő istene is az idő, mert mindennek ez a kezdete. Ő szülte az ős-elemeket: lég, tűz, víz, föld. S e négy fő elemből származott e földön minden.
Ember, állj meg és gondolkozz, mert »ysa por és chomuv vogmuc!« Ne neheztelj tehát az időre, mely tán éppen most teljesíteni segít korcsolyázó vágyaidat, hanem ha netán én is elraboltam néhány pillanatodat unalmadra, akkor méltó nehezteléssel tégy le és ne olvass tovább!
