9. sz., február 26. A JÓKAI-ÜNNEP
9. sz., február 26.
A JÓKAI-ÜNNEP
A JÓKAI-ÜNNEP
Hazánk legnépszerűbb, sőt az egész világ egyik legnagyobb írójának, Jókai Mórnak ma egy hete volt félszázados jubileuma.
Ki ne ismerné Jókait, ki ne olvasta volna műveit, melyek ittassá teszik az embert a gyönyörtől? Mindenki ismeri őt e hazában, a csecsemőkön kívül. Életrajzát tehát nem adjuk, csupán az ünnepély rövid leírására szorítkozunk.
Pénteken egész nap számos táviratok, üdvözlő küldöttségek jöttek hozzá; az előbbiek az ország minden részéből. Egyletek, testületek siettek letenni hódolatukat a lángésznek. Este a Nemzeti Színház díszelőadást tartott, Jókainak »Könyves Kálmán« című művét adva. A közönség tapsolt, tombolt; kedvencét, ki úgy szólva Európának is kedvence, látni akarta. Jókai megjelent a deszkákon, s Szigligeti igazgató egy borostyánkoszorút nyújtott át neki, ezeket mondva: »Törd meg hallgatásodat – és írj nemzeti intézetünknek újra egy művet.«
Másnap az írói és művészeti kör díszlakomát rendezett Jókai tiszteletére a Hungáriában, hol Ráth Károly főpolgármester a főváros üdvözlő iratát nyújtotta át.
Ez ebéden látszott meg csak, mennyire lelkesednek Jókai iránt. Miniszterek, az arisztokrácia, az irodalom, művészet, a törvény emberei rend- és rangkülönbség nélkül foglaltak helyet, s bájos hölgyek adták meg zománcát az egybegyűlt nagy társaságnak. Annyi jelesünk s annyi szépünk volt jelen, hogy a névsort legjobb akarat mellett sem állíthatjuk össze. Bittó István miniszterelnököt az ebéd elején egy Bécsből jött sürgöny elszólította, s így ő már a felköszöntők megindulása előtt távozott.
Az ünnepély fénypontját minden tekintetben Jókainak Szigligeti Ede felköszöntőjére adott válasza képezte, melyet a következőkben szószerint közlünk.
Tisztelt uraim és úrhölgyeim! A barátság és részvét tanújelei, amikkel önök elhalmoznak, oly nagyok, hogy érdemeim egészen eltűnnek alattuk. És mégis engem a fejemen túl halmozott teher nem roskaszt le; hanem fölemel: úgy, hogy midőn önök a viszontszeretet és hála ilyen felfokozott adóját terhelik vállaimra, valósággá látom lenni, amit egy igen tisztelt barátom a képviselőházban paradoxonnak nevezett: – hogy tudniillik az adófelemelés által csak fokozódik az adóképesség és adófizetői kedv. – Én azt most valónak elismerem s a magyar közönség iránti hála és tisztelet adóját a mai napon végtelen sok percenttel felemelt alakjában is tartozásomul elfogadom s azt minden adóbehajtó hivatal nélkül lefizetni törekszem. – Ami pedig nem olyan könnyű dolog, mint amikor a képviselő olyan adót szavaz meg, amit aztán a közönség fizet. – Mert magában abban, hogy én a mai napon ötvenesztendős lettem, még nincs valami nevezetes dolog. Megesik ez más emberen is, és mindenkin akarata nélkül, s bizony úgy esik aztán, hogy ismét egy új paradoxont mondjak, hogy ez esetben ötven nem annyi, mint kétszer huszonöt: egy ötven esztendős ember bizony nem kétszer huszonötesztendős ember. Hanem én egyúttal a mai napon negyvenéves írói pályámnak a végén is állok, s ez a nagy zárszámadás. – Mesének tetszenék, ha két, ezelőtt negyven évvel hírlapokban közölt költeményem nyomtatásban nem tanúskodnék róla, hogy én tízesztendős gyermek arccal be mertem lépni abba a titokteljes szent berekbe, ahol a múzsa lakik, az egyedüli égi arcú istennő; s azt mertem tőle kérni: mutass nekem utat, mely engemet elvezet innen odáig; – aminél magasztosabb, drágább helyet a világ minden fényes polca nekem nem mutat soha. Az istenarcú múzsa azt felelte: »jól van, gyermek: megmutatom az utat; Komáromtól Budapestig tizenhárom mérföld az út: neked azt a tizenhárom mérföldet végig kell írnod apró légyfej nagyságú betűkkel; de olyan betűkkel, amiket mások el is olvasnak. – Végigírtam azt. Negyven év kellett hozzá. S amit végigírtam, azt végig is éreztem. E betűkben, amikre, ha sort sor után raknánk, tizenhárom mérföldön vonulnának át szakadatlan, benne van hazám népének jókedve és bánata, dicsőségének rövid fénynapjai, s szenvedéseinek hosszú esztendei: s én együtt éreztem át ezt vele; azzal a különbséggel, hogy nekem hazám elmúlt örömei felett sírnom, jelenlevő bánatai fölött tréfálnom kellett. – De a hosszú munka nem volt tőlem sem áldozat, sem fáradság. Gyönyör volt az. Az indus fakír nem teljesíti üdvözítőbb buzgalommal azt a feladatot, hogy fogadalma helyétől a Brahma templomáig féllábon szökellve tegye meg ez utat, s eközben folyvást kezében tartsa a cserépbe tett szent fa gallyát, míg az a hosszú útban gyökeret ver, levelet hajt, kivirágzik; – mint amilyen gyönyörrel tettem én meg az én utamat. Ah, az íróasztal istenáldott hely! egyedüli sziget a vízözönben; – tündérkastély, ami a mesevilág örömeit rejti: – tanácsadónk, ha mindenki elhagyott; – oltárunk, ha kedélyünk fel van dúlva, uradalmunk, ha mindent elvesztettünk: még a börtönben is ez a darab papír, amin a toll végigfut, az örökké szabad hely, az egyedüli négyszöglábnyi területe az elidegeníthetetlen szabadságnak. Az íróasztal az »otthon«, az íróasztal az »Én«. – Se ne dicsérjenek, se ne vádoljanak engem ezért, hogy olyan sokat írok: önző vagyok, magamat mulattatom. – S mármost az volna a legnagyobb paradoxon, ha most azt akarnám bebizonyítani, hogy azt a munkát, mely nekem magamnak gyönyört ad, úgy vázoljam, mint hálám adófizetését. Nem ez az, amiben hálámat a magyar közönség iránt leróni ígérkezem. Nem is az, hű maradok kicsiny országunknak nagyon jól megrágalmazott nemzetéhez, hogy nem szegődöm el más, nagyobb, hatalmasabb nemzet írójának: a honszerelem nem pusztán erény, még csak nem is puszta kötelesség; ösztön az, amivel isten megáldott vagy megvert, de nem tehetünk róla, s én cserélni semmi más hazával okot nem találok; aranyat talán másutt többet találnék, de azt az aranyat, ami a szívekben számomra terem, csak itthon, másutt sehol. Tehát a hűséget sem számítom be hálám adójába. – De hálám adójának igenis van valódi tárgya: az műveim iránya, szelleme. Békét eszközölni a hazában ott, ahol a közös hon fiai egymást tépve, a közös anyát tépik; buzdítani ott, ahol a csüggedés zsibbaszt, s megmondani az igazat ott, ahol ez fáj: de gyógyít. Megismertetni magunkat magunkkal és a világgal igaz képünkben, ébreszteni az ismeretvágyat, az önbizalmat, a haladást; ezekben rovom le hazám közönsége iránti hálám nagy adóját. – Önök szeretetének nyilvánítása erőt ad nekem a nehéz küzdelemhez s jó kívánataik – ha meghallgatja isten, s hiszem, hogy meghallgatja – áldást hoznak le rá. De nagyon kérem önöket, ne kívánjanak nekem annyit a jóból, amennyivel már egy újabb tetterős nemzedéket rabolnék meg, – ne kívánjanak nekem esztendők sokaságát. – Miért volna addig élni, amíg az ember saját magának kísértetévé válik; egy csonkig leégett gyertyává, mely csak füstöl már, de nem világít. – Vonjuk össze a sok jó kívánságot oda, hogy engedje nekem az Úr megérnem azt a napot, amelyen Magyarország megerősödve áll fenn, kívül becsülve, idebenn szeretve, békében szomszédaival s békében önfiaival; bírva a szabadságot a szó legmagasztosabb értelmében s megosztva a jóllétet kunyhók és paloták között. Ezt a napot érjem még meg, – s aztán haljak meg abban a hitben, hogy az örökre tart így.
És most emeljünk poharat, úrhölgyeim és uraim, s mondjunk egy átérzett áldomást e boldognak reménylett hazára s akinek az leginkább a lelkén fekszik, Magyarország felséges uralkodó párjára. Őket éltesse a boldog hazával együtt Isten sokáig s utódaikban mindvégig. Éljen a haza és a király és királyné!
Volt még sok beszéd, mint ilyen alkalmakkor rendesen. A jó kedv, fesztelenség, ünnepi hangulat négy óráig tartá össze a díszes közönséget, melynek minden egyes tagja azon óhajjal távozott, hogy Jókait a magyar irodalomnak az isten igen sokáig éltesse!
