45. sz., november 6. HALOTTAK NAPJA
45. sz., november 6.
HALOTTAK NAPJA
HALOTTAK NAPJA
Halottak napja halottak emléke…
Mily ellentét a temető csendje a város zajával. Itt az élet eleven lüktetése, mozgás és nyüzsgés mindenütt; tarka tömegek váltakozó kaleidoszkóp foly le szemünk előtt, mintha az élet vérkeringését látnók. – Amott az örökös, egyforma nyugalom, – a hosszú, méla csend, melyet megzavarni a szellő is alig mer, mintha attól félne, hogy fölver valakit. A letarolt mező fölött, hol sírhalmok képezik a levágott rendeket, háborítlanul végzi zajtalan munkáját a néma enyészet.
Megérkezik az ősz. A természet érkező halála előre küldi hideg leheletét.
És megjön a halottak napja.
Mily csodálatos egy ünnep!
Az élő ember mintha csak hadat üzenne a télnek, a halálnak. Saját táborában rohanja meg, s kiköltözteti a tavaszt, az életet a temetőbe. Az enyészet néma mezeje tél kezdetén, mintegy varázsütésre virágoskertté változik, s az élők tízezrei borítják el a halál birodalmát. A város és a temető egyszerre szerepet cserélnek, – amaz kihal, ez megelevenül. Amannak minden élete ebbe költözik.
Egy élő tiltakozássá változik a temető, tiltakozássá minden ellen, ami enyészet. A virág és koszorú a sírhantok fölött – a tavasz tiltakozása a tél ellen, s az estefelé minden sír fölött felgyulladó lángok tiltakozása a fénynek a sötétség, a nappalnak az éjszaka ellen.
Mennyi költészet van e tiltakozásban! Azért a tél mégis megjő, a millió lámpa nem űzi el az éjszakát, mi pedig mindnyájan meg fogunk térni a csendes emberek közé…
De azért jólesik, ha költészet is, s örömmel engedjük át magunkat az illúziónak, bár tudjuk, hogy csak illúzió.
…A Kerepesi út, melyen keresztül a halottakat szállítják örök nyugalomra, egy végtelen temetői kísérettől hullámzik. Tódul a város ki a halottak országába. Idebenn alig marad valaki házőrzőnek. Soha Budapest annyira ki nem ürül, mint halottak napján. Egy elhagyott, csaknem kihalt város képét ölti magára. A város kiment a temetőbe, ott kell azt ma keresni.
A temető bejáratánál a rendőrszolgák egész csapatainak kell felügyelni, hogy a tóduló sokaság össze ne nyomjon valakit. Az egyik kapun csak be, a másikon csak ki lehet jutni. Ha a ki- és betörekvők találkoznának, a legnagyobb szerencsétlenségektől lehetne tartani.
Benn a temető már délután megelevenült. A főbb utak szélén mézesbábos sátrak, virágos bódék, koszorú-árus telepek állanak, s körültök tódul a tömeg, mintha vásár volna. Az utak, a sírok közei mind tele vannak emberekkel, mintha tábort ütöttek volna. A kápolna környéke hozzáférhetetlen, mintha búcsújáróhely volna. Egy népfölkelés az egész temető.
Elhinné az ember vásárnak, tábornak, búcsúnak, fölkelésnek, – ha nem volna valami, ami mindezektől megkülönbözteti. A csend. Ez a főváros, mely ide kiköltözött, mely jár, kél, mozog és nem zajong. Valami komoly ünnepélyesség van mindenkinek arcán. Minden ember önmagával és emlékeivel társalog.
Alkonyatkor tündérkertté válik a temető. A sírhalmokon lángok gyulladnak fel, mint a halottak élő emlékei. Ezer meg ezer különböző színű tűz támad a sötét sírok között, fátyolozottan világítva meg a hantok környékét. Egy óriási kripta a temető, melynek boltozata maga az ég.
A temető rengeteg kerítés-fala mentében, ékes, monumentális sírboltok állanak. Kisded kápolnák, melyeknek öblében egy-egy derengő lámpa ég; márvány és gránit obeliszkek, magasan, egyszerűen, egy-egy megkövült örök emlékezet; magas alapzaton szomorú angyalok, lefelé fordított fáklyákkal kezükben; széles, hosszú kőlapok az alattok fekvők neveivel.
És a síremlékek egytől egyig szebbnél szebb koszorúktól pompáznak, egész üvegházak tropikus virágai borulnak a sírkövek köré, melyeken drága görög és etruszk vázákban illatos lángok lobogtatják kék, vörös, zöld világukat. Minden sírhalom kert közepén álló egy-egy templomoltár, mely letérdelni és imádkozni hív.
…Bérruhás szolgák, ragyogó inasok őrködnek a sírok fölött. Akik itt nyugosznak, nagy urak voltak életükben, s a fény és pompa a temetőbe is elkísérte őket.
Akik nem hagytak magok után annyit, hogy hamvaikat utódaik elkülönítsék más gyarló emberek hamvától, azok ott feküsznek a temető közepén. De itt is meg van tartva az osztálykülönbség következetesen. Még a mindent egyenlősítő halál is nagy arisztokrata.
Drága szobrok, ragyogó sírkövek jelzik az elhunytak nyughelyét, melyet földíszített a kegyelet, vidám virágokkal takarván el, hogy odalenn a sírban szomorú enyészet uralkodik. A sírhalmokon lámpák égnek, melyeknek világán gyászruhás özvegyek, gyermekek, unokák halvány tekintete mereng.
Ez az ország a jómódú polgároké.
Amarra tovább szerény mécsesek vagy magába a sír földébe szúrt vékony viaszgyertyák jelentik, hogy ott is vannak még, akiket túlélt az emlékezet. Az árva leány, lehet, hogy utolsó varrópénzét költötte arra a kis világra, mit édesanyja sírhalmán meggyújtott. Több pompára nem telt, az őszinte fájdalom, a lélek mélyéből előtörő sóhaj, a szív fenekéről fakadó könny pótolja azt.
E sírokban szegény emberek nyugosznak.
Nem szegények! Van, aki megsirassa, van, aki meggyújtsa sírjukon az emlékezet mécsét!
Van azonban a temetőnek egy része, mely lángtengerben úszó sírkertnek sötét, fekete, puszta, elhagyott szigete ma is. Ott nincs élet, ott a halál az úr, ez az ő kizárólagos birodalma, melyet elvitatni nem enged magától, de elvitatni tőle nem is akar senki. Itt a sír nem kert, nem oltár: sírhalom. Temető ez ma is. Nem keresi föl senki a kegyelet adójával. Akik itt feküsznek, kegyelemből feküsznek itt. Úgy adtak nekik nyugvóhelyet ingyen: ez volt az »utolsó alamizsna«. Kórházból, útszélről hozták őket ide s utolsó útjokon nem kísérte el rokon vagy jóbarát. Életük szomorúságát folytatják a halálban is; akkor a társadalom mostohagyermekei voltak, most a halottak közt is száműzöttek. Pedig emberek voltak, éppoly isten képére teremtett emberek, mint azok, akik ama tündöklő szarkofágokban fekszenek.
Oh, a halál nagy arisztokrata – amíg a sírkő áll. Ha ez elporladott, nem lesz különbség a kétféle halott között többé. Egyformán feledik el mind a kettőt.
De vannak sírkövek, melyek nem porladnak el soha. Lélek él bennök, lélek, mely halhatatlan. E kövek alatt egy-egy darab történelem van eltemetve, s ami a történeté, az addig él, ameddig maga az emberiség.
Az ily kövek alatt nyugvók nem közönséges halottak. Az elvesztésök feletti fájdalom nem fér bele egy család szűk keretébe: egy nemzeté, az emberiségé az. S azért, bár a látogatók között tán nincs is rokon, tán ismerős sincsen, – mégis az ily síroknak van a legtöbb látogatója.
Azok ott mindnyájunknak halottai. Egy szál virágot tűzni, egy-egy mécset gyújtani sírjukon mindnyájunknak szabad, – nem! mindnyájunknak kötelesség.
…Az éj haladtával mindinkább tünedezni kezdenek a világító fények és a sötét, bolyongó árnyak. Éjfélkor a temető megint oly kihalt, oly elhagyott, oly csendes, mint egy – temető.
Másnap csak az elhamvadt szövétnekek s a hervadó virágok mutatják, hogy itt tegnap mi lehetett? Virág, mécses és ember nem akadály, tél, éjszaka, halál ellen, – korlátlan úr megint az enyészet.
