47. sz., november 20. AZ ÍRÓI TULAJDONJOGRÓL
47. sz., november 20.
AZ ÍRÓI TULAJDONJOGRÓL
AZ ÍRÓI TULAJDONJOGRÓL
a kormány törvényjavaslatot dolgozott ki, a mint több lapban olvassuk, e javaslatot a több külföldi állammal az írói tulajdonjog védelmére kötött szerződéssel együtt fogja előterjeszteni.
Nem ismerjük sem a javaslatot, sem a szerződéseket; de idején levőnek tartjuk, ha ez ügyekről vallott nézeteinket már most nyíltan elmondjuk.
Az írói tulajdonjog védelmére szolgáló törvény alkotását már a 40-es években sürgették, létezik erről munkálata Szemerének, s az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság ismételve felszólalt ez ügyben. Kétségkívül a belföldre nézve szükséges törvényt alkotnunk, s csak helyeselhetjük a kormánynak ebbeli szándéklatát.
Egészen más szempont alá esik azonban az a kérdés, hogy e tárgyban köttessék-e szerződés a külfölddel?
Mindenekelőtt arra utalunk, hogy nem minden állam köt ily szerződést. A kérdés fontossággal bír a nagy nemzetek (angol, francia, német) között, melyek egymás szellemi produkcióit kicserélik, adnak és vesznek; de egészen más jelentősége van az ügynek a kis nemzetekre és speciálisan Magyarországra nézve.
Ma nálunk úgy áll a dolog, hogy hírlapok, tudományos testületek (az Akadémiát sem véve ki) s magánkiadók a legtöbb esetben a külföldi műveket az eredeti kiadójának engedélye nélkül, díjtalanul fordítják magyarra. Ha nem így tennék, egyáltalában le kellene mondaniok a jobb és kelendőbb külföldi művek fordításáról.
Tudunk rá esetet, hogy egy német kiadó regényeért 600 tallért, egy hírneves francia író műveért négyezer frankot követelt, hogy annak magyar fordítására engedélyt adott. Ezek oly árak, amelyeket a magyar kiadó nem adhat meg. A magyarra fordított külföldi művekből alig kel el rendszerint 5–600 példány; ha valamely műből ezer példány kel el, az már fényes irodalmi üzlet, mely nálunk összesen azon jelentőséggel bír, hogy megtérült a szerény fordítási költség, bejött a nyomdász díja, s a kiadó, nagyon szerény kamatoztatás mellett, visszakapja tőkéjét. De ez is, mondjuk, a legritkább esetek közé tartozik.
Ha Magyarország az írói tulajdonjogra nézve a külfölddel szerződik, e tekintetben nem állhat fenn semmi viszonosság. A mi magyar műveinket (Jókai regényein kívül) nem keresi a külföld; mi ellenben lemondunk arról, hogy a külföldi műveket magyar nyelvre fordíthassuk, amire nagy szükségünk van.
S kinek előnyére válnék e szerződésünk? Nem az eredeti művek írói- vagy kiadóinak; hanem a német kiadók s a német fordítások terjesztőinek. A mi viszonyainkat tekintve bízvást állíthatjuk, hogy az esetben, ha nem is fordítjuk, mert nem fordíthatjuk le a külföldi műveket magyarra, nem fog elkelni nálunk egy példánnyal se több az angol vagy francia eredetiből. De igenis lényegesen több fog elkelni a német fordításokból, s Magyarország szerződése, magyar írói- és magyar kiadóinak rovására, a németországi kiadóknak válik előnyére, kik meg fogják szerezni a német fordítási jogot az összes Osztrák–Magyar Monarchiára is, s könnyen megszerezhetik, mert nagy közönséggel rendelkeznek. Kérjük a magyar kormányt, vegye figyelembe e szempontokat. S minthogy azt tapasztaljuk, hogy a magyar kormány mindenhez, amit előterjeszt, makacsul ragaszkodik, arra is kérjük, hogy az említett javaslatoknak a képviselőházban való előterjesztése előtt hallgassa meg ez ügyben az Akadémiát, a Kisfaludy-Társulatot a magyar zsurnalisztika és a kiadói testület véleményét.
Tudjuk mi jól, hogy ma is léteznek ilyféle szerződések, különösen Franciaországgal. Az abszolút időből erednek még azok, s léteznek ugyan a papíron, de a gyakorlatban nem alkalmaztatnak. Angliával, tudtunkkal, nincs is ily megállapodás. Ha azonban újabban kötünk szerződéseket, ezzel – meg vagyunk győződve – nagy mérvben megnehezítjük a magyar nyelvű művelődés terjedését, s meglehet, végleg tönkretesszük a ma úgyis csak vegetáló magyar könyvkiadói üzletet.
