augusztus 25. 235. sz.,
augusztus 25.
235. sz.,
235. sz.,
[……]
A lengyelek mozognak.
A keleti kérdés megoldásának esélyeinél mindinkább előtérbe lép azon remény, melyet a fantázia ragyogó alakban színez ki, hogy a lengyelek is előkeresik kettétört kardjuk éles felét és a gyilkos mellének fordítják.
A »tizenkettedik« órájuk az! az utolsó óra,… most vagy soha. Hadd legyen abból a széttört kardból még egyszer villám…
És valóban, már látszik a nyüzsgés, sürgés, forgás. A galíciai tartomány-gyűlés úgy nézett ki, mint a nyugalmas háztájék, ha keresztelőre készülnek.
Vérkeresztelőre!
A diplomaták is kezdik észrevenni e mozgalomban a gyülemlő felhőt, mely árnyat von az orosz kilátásokra, s mely könnyen rejthet villámokat méhében…
Maguk a török államférfiak pedig egyenesen számítanak arra a kicsi meglepetésre, mikor a lengyel elő fog állni és azt mondja a nagy cárnak: »Én is élek.«
Ez az egyedüli eshetőség, mely még kedvező »alakot« adhat a keleti kérdésnek.
Midhat pasa jó tudja forgatni a kártyákat, midőn egy lengyel mozgalmat igyekszik provokálni az eddig is erős hatalmasságok elleni hadviselésre gyöngének bizonyult orosz ellen.
A cár máris fázik ettől, s múltkor így sóhajtott fel a »Temps« szerint:
Ezek a lengyelek… ezek a makacs lengyelek. De hát mit is akarnak?
Hát biz az nagyon könnyen megesik, hogy: nemsokára megmondják.
Persze nem »petició« alakjában.
Bizony csak nagy istentelenség az, mikor a jámbor alattvalók kezdik levetkőzni az engedelmességet. No, de azért jól megy minden.
