Szegény Odry Lehelnek is kijutott!
Azt mondja a »Virágasszony leánya« című darabjának egyik alakja:
»A lánc ha letesszük is sír, ha felvesszük is sír.«
Szegény Odry Lehelt, ha szidjuk is ír, ha dicsérjük is ír.
Aztán nem is igazságos dolog, hogy mert Odry jeles művész, a darabjától is azt akarjuk, hogy a művészete nagyságához legyen szabva. Egészen külön kell azt választani.
Ha a »Piros Pannát« vagy a »Virágasszony leányát« egy kezdő írta volna, bizonyára méltánylattal emlékeznék meg a sajtó a szép helyeiről, aminők bőven vannak, az imitt-amott felcsillanó humorról, amiből bizony édeskevés van még elismert írók műveiben is.
Azonban a kritika úgy tesz Odryval, mint a macska a kicsinyével, melyet csupa merő szeretetből agyonfojtogat, és meghömpölyget a porban.
Azaz, hogy csak a kritika egy része, élén a »Fővárosi Lapok«-kal, melynek nagyon fáj a szíve azért, hogy a »Bihar« »Piros Panná«-t, Odrynak a kolozsvári pályabírák által legelső helyre emelt szíművét lerántja. Krokodilus könnyek! Hiszen, ha olyan nagyon fáj a szíve, ne Odryn üssön, hanem a »Bihar«-on – melyre mint tekintélyre támaszkodni, a »Fővárosi Lapok«-nak – egy kicsit derogálna máskor.
A kritika másik része kegyeletteljesen elhallgatta a »Virágasszony leányát«. Ez új szokás, s nem tudom, mint tartsak felőle. Kedvezés ez, vagy szántszándékos bosszantás? Mindenesetre szomorúan jellemzi az irodalmi állapotokat.
Odry esetéből megtanulhatja mindenki – hogy aki semminő irodalmi pajtáskodó-kompániához nem tartozik, – arra nem mosolyog a múzsa.
Szegény Odry Lehel, neked csak énekelni szabad tudnod. A te tollad csak arra való, hogy ezt a néhány sort írd le vele magadnak emlékül: “Nagy író csak az lehet, aki annak születik: születni pedig csak a »Kávéforrás«-ban lehetett.”