október 7. 277. sz.,
október 7.
277. sz.,
277. sz.,
Ráth Károly megint nyilatkozik…
A tegnapi lapok mint valami nagy eseményt tárgyalták (némelyik ritkítva), hogy a miniszterelnök úr hidegen méltóztatott fogadni a Ráth Károly vezetése alatti küldöttséget, mely őfelsége névnapja alkalmából fölkereste, sőt horribile dictu, – még csak kezet sem szorított a polgármester úrral.
Hát ez bizony nagy gorombaság, szomorú jele az időknek, s vastag mellőzése a Sasku Károly által a »Pesti művelt társalkodó«-ban előírt tanoknak. Hova lesz a világ, ha már magában a »Tisztelt Ház«-ban is, a jó öreg Zsedényi abbeli szavaira: »Eltekintve attól, ha van-e a bizottság elnökét a háznak felelősségre vonni joga« – ilyen udvariatlanul kiált közbe valaki: «Hogy a fenébe ne lenne!«
De mindez semmi! A finomság hanyatlása a miniszterelnök úr tegnapi modorával nyert szentesítést. Nagy, mély jelentőségű esemény az, egy olyan kezet meg nem szorítani, mint őméltóságáé, a Ráth úré. Tisza úr haragos volt. Az idők méhében nagy események vajúdnak…
Ma bizonyára az egész világ azon töri fejét, mi származhatik ezen tényből Európa jövendő átalakítására?
De Ráth Károly úr maga csak azon törte a fejét, vajon miért haragszik őexcellenciája? Honnan e nem érdemelt csapás?
– Azért mert nem illumináltál – világosíták fel a bánkódót részvétteljes barátai.
– Oh, nem, nem – mondá Ráth úr siránkozó hangon –, hiszen az ő, egyedül az ő kedvéért tettem.
– Akkor hát másutt van a baj. Alkalmasint barátodnak, testvérednek, nődnek vagy fiadnak levelet írtál, s bizalmasan eljárt benne a szájad… Tudod, hogy most »cabinet noir« működik itt, s a leveleket Tisza úr felbontatja a postán.
– Csitt az isten szerelméért… elfognak. Meghallja valaki… Spiclik hallgatóznak az utca szögletén. Ösmerem Lexit. Aztán különben is mélyen kell erről hallgatni, – mert az auktoritás mindenekelőtt.
De a dolog, mint fennebb mondtuk, nem maradt titokban, a lapok írtak felőle s »a nagy nyilatkozó«, amint olvasta, mélyen elpirult, – de csak egy percre…
A másik pillanatban már vígan sodorgatta meg hosszú bajszát s kiderült arccal dünnyögé:
– Sapristi! Megint egy pompás alkalom nyilatkozni!
És úgy cselekvék, amint mondá:
Ráth Károly úr a következőleg nyilatkozik ma, mégpedig külön kitüntetésből ez egyszer magyar lapban:
»A küldöttséget őexcellenciája olyképpen fogadta, amint általában hatósági küldöttségeket ily ünnepélyes alkalommal fogadni szokás. Az általam mondott beszédre meleg, nyájas szavakban azt méltóztatott válaszolni: “kedves kötelességemnek ösmerem a főváros legjobb kívánatait legott őfelsége tudomására juttatni…” E meleg szavak – így nyilatkozik Ráth úr tovább – magok is megcáfolják a hírlapok közleményeit stb.«
Mi nem tudjuk, melegek voltak-e a miniszter úr szavai, vagy sem, hanem azt biztosan állíthatjuk, hogy a főpolgármester úr nyilatkozatának szavai szinte melegek, már tudniillik a megsértett hiúság tüzétől, mely azokat a naivság bögréjében (ez kérem nem célzás a Ráth úr fejére, csupán ügyetlen hasonlat) nyilatkozattá forralta.
Aztán még különben sem rontják le azon állítást, hogy Tisza nem szorított vele kezet. Ez az, amiért ő szégyenkezik, ezt pedig sem a melegség, sem a nyájasság, sem égmosoly, sem napfény nem képes pótolni »a nem illumináló« Ráth úrnak.
Mert hát őneki ez a baja.
Nekünk pedig, többi embereknek, az a bajunk, nem hogy nem szorít, de túlságosan is nagyon szorít a Tisza keze.
A Ráth Károly a múltkori bécsi és a mai nyilatkozata között egyébiránt az a különbség, hogy akkor azon latin mondattal kezdtük »Apróságainkat«, amivel most végezzük:
»si tacuisses philosophus mansisses.«
Nem jó ómen, hogy ez a polgármester úrra elöl-hátul ráillik.
