szeptember 24. 264. sz.,
szeptember 24.
264. sz.,
264. sz.,
Senkin sem teljesedett be annyira a »si tacuisses philosophus mansisses« közmondás, mint Ráth Károly »budapesti« főpolgármester úron.
Azért teszem jelzők közé a budapesti szót, mert különben még aki tudja, az is könnyen kételkedhetnék az illetőségi helyen, lévén az felette különös dolog, hogy valaki otthon töri el az ablaküveget és mégis a szomszédba fut mentegetőzni.
Ráth Károly úr ugyanis olyan volt eddig, mint aminőnek a jó erkölcsű hajadont szeretnék a bölcsek; nem volt semmi híre. És mi meg voltunk vele elégedve.
Azonban az idők jönnek-mennek és az emberek változnak…
A plevnai diadal örömére rendezett kivilágításhoz maga a főváros is hozzájárult; amennyiben épületeinek ablakait kivilágította, sőt maga a főpolgármester úr is illuminált, midőn este a Frohnerből hazahajtatott; tudniillik gyertyát gyújtatott a kocsilámpákba.
A tüntetés után, hogy muszka stílusban szóljunk, minden csendes volt, s az emberek kezdtek a dologról nem beszélni; az egy halott, Herman úr dikciója is feledésbe ment hamar, de mégis valamivel későbben, mintha elmondta volna.
De mi nem történt! Nem tudom, tett-e róla Patrubány főorvos jelentést a főpolgármesternek, hogy egy idő óta egy veszedelmes ragadós betegség kórtünetei észlelhetők nagy mérvben a kaputos osztálynál: a hiúság és a feltűnési viszketeg.
Ráth Károly úr is e betegségbe esett. A keleti járvány (minden járvány keletről jő most) őt is megfogta. Kezdett nem férni a bőrében, pedig ő nem olyan kövér ember, mint Thaisz Elek úr.
Fájt neki, hogy nélküle döntik el Európa sorsát Bismarck és Gorcsakoff s ő nem visz semminő szerepet, pedig akkora ember ő is csak megvan, mint Szűcs Gyula.
Ezt ő meg fogja mutatni.
De minthogy már Szűcs Gyula rajta van az érem egyik oldalán, ő majd az érem másik oldalára kerül, oda, ahol a sas van.
És oda is került.
Fogta magát és a bécsi »N. Fr. Pressébe« (mért nem már a »Csongh Hi-hó« című, Pekingben megjelenő hivatalos lapban?) ekképpen nyilatkozik:
»Én nemcsak hogy el nem rendeltem a fővárosi épületek kivilágítását, sőt még, amint megtudtam, hogy a polgármesterhez vagy tanácshoz ily kívánság intéztetik, a polgármesterrel és felsőbb tisztviselőkkel szemben azonnal kifejeztem azon véleményemet, hogy közhatóságok feladatával és állásával megférhetőnek nem tartom, ha az Osztrák–Magyar Monarchiának leghivatalosabban proklamált semlegességével és a két hadviselő államhoz való szomszédbaráti viszonyával szemben, részt vesznek nyilvános manifesztációkban, a hadviselő felek bármelyikének szólnak is e rokonszenv-nyilvánítások. Ha nehány városi középület mégis kivilágíttatott, ez nem történt akaratommal és hozzájárulásommal.«
Karl von Ráth tehát proklamálja urbi et orbi, hogy ő semleges.
De hát mi szüksége volt erre? És miért éppen Bécsben? Ki az ördög lehetett kíváncsi arra Bécsben, hogy semleges-e Ráth Károly úr, vagy nem – a hadakozó monarchiákkal szemben?
Hosszabb hivataloskodása óta ez a török melletti tüntetés volt a legszebb tette.
És azt sem ő maga csinálta: mert hát ő muszkabarát, vagy használjuk a saját szavait: ő semleges.
Inkább talán felesleges.
Karl von Ráth egyébiránt meg lehet elégedve a pillanatnyi dicsőséggel.
Albrecht főherceg őfensége ezen nyilatkozat hallatára kimondhatatlan örömet érezve azonnal Budapestre jött Aradról és első dolga volt ma délután Ráth urat elfogadni.
Ráth úr megjelent, s a főherceg így szólt hozzá:
»Ich gratuliere…«
Aminek pedig Albrecht főherceg gratulál, az – tudják már –, hogy Plevna.
