szeptember 27. 267. sz.,
szeptember 27.
267. sz.,
267. sz.,
Éljen Andrássy Gyula! Nagy diadal, rettenetes diadal! Ausztria bosszút állott a hencegő Szerbián.
És milyen bámulatos, furfangos módon történt ez!
No, de mondjuk el illő egymásutánban.
Tegnap a Tisza Kálmán úr stílusáról szóltunk, ma az Andrássy úr észjárásáról fogunk beszélni, nem azért, mintha különbség volna a kettő között, hanem azért, mert lehetetlen, hogy kedélyes embert mosolyra ne derítsen.
Márpedig e szomorú időkben a mosoly is ér valamit.
A sajtó és közvélemény erősen sürgette a szószegő Szerbia a törökök elleni újabb fellázadásának meggátlását, mert azt követeli először is a becsületünk, miután a mi közvetítésünkkel kunyoráltatott ki neki a diadalmas szultántól a béke, másodszor mert területünk s az annyiszor emlegetett érdekek közelében fognak a harcok folyni; s harmadszor, mert kimondtuk, hogy ezt »érdekeink megsértésének« fogjuk tekinteni.
Mikor a mi közvéleményünk tehát az okkupációt követelte, Andrássy úr egyszerre olyan lett, mint a siket ember, – nem hallott egy hangot sem, – most azonban, ahogy már senki se beszél róla, látván a gyáván veszteglő Ausztriát, bekövetkezik Plevna s Andrássy úr kiadja a következő hivatalos vezércikk-matériát:
Bezzeg hogy örülne most Milán király, ha Ausztria beleavatkoznék az akcióba, s azt mondhatná az orosz szövetségesnek: »látod, nem engedik«.
De ám, Ausztria nem evett bolondgombát, hogy most beavatkozzék s a halál torkából mentse ki Milánt… Csak hadd menjen sorsa elé, hiszen a törökök bizonyosan leverik. Milyen szép spektákulum lesz, s annak köszönhető, hogy Ausztria óvatos volt.
Ebből az a tanulság, hogy némely ember nemhiába tanulja az álokoskodást a logikában, s hogy vannak olyanok, akik a fűzfából is aranyat sajtolnak.
Csakhogy aztán nem is mind arany az, ami fénylik.
Andrássy Gyula úr ezen argumentumai olyanok, mint a zempléni híres verebek közé eregetett puskatöltések: nem nagyon találnak.
Egyébiránt ő hű a politikájához, hogy »nem csinálni semmi ostobaságot«.
Ha sose csinál semmit, – az a legbiztosabb mód rá, hogy nem csinál ostobaságot.
Sőt uti figura docet, Szerbiát is tönkreteszi – persze elméletben. Ez aztán olyan dolog, aminek szívünkből tudnánk örülni, ha a mi elvünk meg az nem lenne, hogy nem hinni semmi ostobaságot.
*
A cár tökéletesen elült.
Szegény drága szövetségesünk, bizony súlyos napok nehezedtek fejére.
Plevna után is folytonosan vesztett csaták… Most meg már a lengyelek is háborognak… s a szerb is habozik, s mindehhez hozzájárul még tetejébe az a malőr, hogy odajött nyakára – a felesége.
Mit előre megírtunk, csakugyan bekövetkezett, a cár köté magát, mint az elkényeztetett gyerek, hogy ugyan haza nem megy, nincs arra eset, hanem – reszkess Bizancfum! – maga áll a hadsereg »homlokára«.
[……]
*
Azt írják ugyan egész komolyan, hogy ottmarad a csatatéren, – bár ottmaradna örökre… de mi azért egész helyesen kombináltunk, mikor megírtuk, hogy abban lyukad ki a dolog a legvégén, miszerint megszökik szépszerével, mert hát hiába, nem messze van még a sedani katasztrófa intő példája. Jobb félni, mint aztán bánkódni.
És minden mutatja, hogy jól okoskodtunk.
Oroszországban aláírásokat gyűjtenek az alattvalók közt egy kérvény alá, melyben hű jobbágyai arra kérik a cárt, hogy kímélje meg drága életét, s jöjjön haza.
Az egerek könyörögnek a macskának, hogy jöjjön vissza.
Nos, a macska nem azért macska, hogy vissza ne menjen.
*
A bécsi lapokból olvasták a pestiek (valószínűleg Ráth Károly úr szívességéből), hogy a Szontágh Pál által Marschallnál rendezett banketten Tisza úr serleget emelt – s a következő toasztot mondotta:
»Aggódnunk lehet; de ne féljünk. Ha a hazát veszély fenyegeti, én és fiam is ott leszünk, ahol karddal kell védeni a hazát.«
Tisza úr e nagyhangú toasztja éppen nem oszlatta el a hazafiúi aggodalmakat itt Budapesten.
– Én azt találom, mondja egy maliciózus ember, hogy az igen szép, ha ő is kiáll a síkra a fiával együtt, de az osztrák armádiát ez csak igen kis mérvben erősíti meg.
– Valóban igen, Tisza úr gyenge embernek látszik. De talán a fia?…
– Ejh, hiszen az csak nyolc éves.
– Ez esetben csakugyan nem értem, hát miért ne féljünk?
– Azért, bolond, mert Andrássy Bismarckkal kicsinálta Salzburgban, hogy az oroszok bevárják, míg megnövekszik.
