PROLÓG
PROLÓG
Megcsinálták a második fúziót.
Összekeveredtek a konzervativek, a független szabadelvű párt (amely a volt Deák-párt és a volt balközép elemeinek vegyüléke) és végre az úgynevezett új disszidensekánypárt kebeléből szakadtak ki, mert vagy úgy hitték, hogy nem sikerült nekik eléggé népszerűvé tenni magukat azzal, hogy a szabadelvű pártot annak kebelében, mint a párt tagjai, támadják; vagy azt tartották, hogy ha kilépnek azon kapocsból, amely őket az uralkodó többséghez fűzte, népszerűtleníteni fogják a többséget, mert íme: saját emberei nincsenek vele egy véleményen.
Megcsinálták a második fúziót abban a hitben, hogy az ország tapsolni fog az egészséges pártalakuláshoz, és az ország hallgatott!
Megcsinálták, mert nézetük szerint a szabadelvű párt arra a sorsra jutott, amelyre a boldogult Deák-párt 1875-ben.
Milyen csalódás!
Mióta a második fúzió létrejött, Tisza Kálmán nyert népszerűségében, s az egyesült pártok mindenike külön is együtt is elveszítette összes népszerűségét.
*
Mikor még a fúzió nem jött létre, az ellenzéki árnyalatok így szoktak támadni a kormánypárt ellen:
Az összes programjuk ez a két szó Tisza Kálmán!
Hogy a fúzió létrejött, az egyesült ellenzék megcsinálta programját ebben a három szóban:
Nem Tisza Kálmán!
De hát kicsoda?
Azzal maguk sincsenek tisztában!
Tán éppen azért nevezik őket találóan: habarék pártnak.
*
És a nemzet, amely szidja a kormányt, részint meggyőződésből, részint a magyar ember veleszületett azon tulajdonságánál fogva, hogy akár van oka rá, akár nincs opponál; a nemzet, amely érzi, hogy vállai már-már roskadnak a reá rakott terhek súlya alatt, látja, hogy a kiegyezés Ausztriával félig sem sikerült úgy, ahogy ő azt Tisza Kálmántól politikai múltja után reménylette; a nemzet, amelynek vérét uzsora és adó-egzekúció, rossz termés, ázsiai közigazgatás és az igazságszolgáltatás lassúsága, drágasága tán a végelgyöngülésig szipolják; a nemzet hallgatva fogadja annak a pártnak a megalakulását, amely őt Tisza Kálmántól mentené meg.
*
A néhai Deák-párt idejében oly nagy volt az általános elégületlenség, az anyagi nyomor oly óriási mérveket öltött, a politikai morál és társadalmi erkölcs annyira meg volt hurcolva a sárban, hogy nagyon sokan a Bach-korszakot kívánták vissza maguknak.
És akadt ember a képviselőházban, aki ezt mint a nemzet közóhajtását vágta szemébe az uralkodó kormánynak, és ez az ember a kormánypárthoz tartozott.
Ma, a Tisza Kálmán idejében, egy árva hang nem kívánja vissza magának a régi Deák-párt uralmát.
Ma az új pártalakulás dacára, a nemzet úgy van meggyőződve, hogy Tisza után csak abszolutizmus következhetik; más szóval Tisza után báró Sennyey Pál.
Aprčs moi le déluge.
*
A magyar nemzettől a helyes politikai érzéket elvitatni nem lehet.
Érzelmi politikusok vagyunk, s ösztönszerűleg ragaszkodunk bizonyos elvek-, eszmék-, sőt személyekhez azzal a vak meggyőződéssel, hogy amihez ragaszkodunk, abban üdvösségünket találjuk.
Míg a nemzetnek ez az öntudatlanul nyilvánuló ösztöne legyőzhetlen idegenkedéssel fordul el bizonyos személyek- és elvektől, mert érzi, hogy azok az emberek, vagy azok az eszmék túlsúlyra vergődve romlását okoznák.
Ilyen ösztönszerű idegenkedéssel viseltetik nemcsak a nemzet, de sőt a nemzet képviseletének nagy része is pl. Lónyay Menyhért gróf iránt. Ilyen aggódó tartózkodással emlegeti a nemzet és képviselete báró Sennyey Pál nevét: viszont az ösztönszerű vonzódás fűzi a magyart Tisza Kálmánhoz, még akkor is, mikor azt hiszi róla, hogy föladta elveit, megszegte adott ígéretét, s kiegyezése Ausztriával érzékeny csapás az ország anyagi jólétére. Szidja, tán gyűlöli, és mégis ragaszkodik hozzá.
Ez elvitathatlan tény; mert ha nem így volna, a politikai viszonyok mai állásában az egyesült ellenzék megalakulását minden ellenzéki embernek őszinte örömmel kell vala üdvözölni.
És a nemzet inkább megmarad közönyös visszavonultságában; tartózkodik a politikai élet mozgalmaiba magát belésodorni; hallgat; csak otthon, övéi körében, vagy a kaszinóban szórja szidalmait a kormányelnökre és pártjára. Olvassa az újságokat; egyet-egyet bólint, mikor a Napló, Közvélemény, vagy a Kelet Népe foszlányokra szaggatják Tisza Kálmán becsületét; tán tetszik neki, hogy Tiszát fölfelé alázatos, lefelé gőgös embernek rajzolják; elhiszi, vagy legalább nem mond ellene, hogy aki most a kormány élén áll, az a taktika nagy mestere és mégsem lép föl Tisza ellen azzal a nyíltsággal, amellyel a volt Deák-pártra kimondta kárhoztató ítéletét: mégsem öleli keblére a honmentésre készülő egyesült ellenzéket, mint annak idejében a Tisza Kálmán által megcsinált fúziót ölelte; inkább otthon maga-magának elégedetlenkedik és tűr tovább néma szótlansággal. Ebben nyilatkozik a nemzet józan politikai ösztöne.
*
Várja-e a viszonyok jobbra fordulását?
Kitől várja?
Tiszától?
Vagy mástól? De ki az a más?
Báró Sennyey?
Ez nem kell neki, mert tudja: kicsoda.
Báró Simonyi Lajos?
Ez sem kell neki, mert erről meg nem tudja: kicsoda. Vagy legalább keveset tud róla, és amit tud, az semmiképpen sem ajánlja őt pártvezérnek és honmentőnek.
Kicsoda báró Simonyi Lajos?
Először üres fej, akiben egy egészséges politikai eszme, egy államférfiúi gondolat még meg nem szülemlett; másodszor egy olyan ember, akit vastag hálátlanság bélyegez az iránt, akinek most ellenzéket csinál.
Mikor báró Simonyi Lajos Aradon megbukott, Tisza Kálmán keresett neki kerületet és behozta őt a parlamentbe. A viszonyok változásával pedig megtette őt miniszternek.
Simonyi lekötelezettje Tiszának. Nem azért, mert mandátumot köszönhet neki, hanem azért, mert miniszternek tette meg. Ha Simonyi Lajos nem miniszter, sohasem lesz belőle pártvezér.
Kilépett a minisztériumból, mert nem értett ahhoz a dologhoz semmit, amit reá bíztak. Mikor látta, hogy egy tárca veeztése nem sport, hogy ahhoz tanulmány is szükséges, mikor megunta a Pesti Napló és Kelet Népe viccelődéseit, amely lapok annak idején nagy elismeréssel szóltak a sportsman Simonyi Lajosról, hogy elismerésükben gúnyolják a miniszter Simonyi Lajost, fogta magát és azzal az argumentummal, hogy a Tisza politikájához nem tud simulni, otthagyta a miniszteri tárcát, otthagyta pártját és megtette magát népszerű embernek a Kelet Népe és a Pesti Napló előtt.
Így lett belőle pártvezér.
*
Volt neki adóssága is, mégpedig csinos összeg. Hogy pénzügyi bajaiból megmenekedjék, Tisza Kálmán segített rajta.
Megvett tőle jó áron 3000 holdat a vadászi birtokából, amely a Tisza Kálmán bihari birtokaival határos. És Simonyi Lajos nem tudja Tisza Kálmánnak megbocsátani, hogy nem ő vett meg a Tisza birtokból 3000 holdat, amelyik az ő vadászi uradalmával határos.
Ez a második ok, hogy Simonyi Lajos pártvezér lett. De az, hogy Simonyi Lajos pártvezér, nem ok arra, hogy Simonyi Lajos megint miniszterré legyen.
Kár, hogy mindezt csak későn fogja belátni.
*
Honnan van hát a nemzetben ez a rémes, ez az ijesztő némaság? Csakugyan elaléltunk volna már, csakugyan oda jutottunk, hogy elfásult bennünk még az önfenntartási ösztön is? Oda jutottunk, hogy megszűntünk magunkkal törődni és bűnös nyugalommal várjuk, hogy lesz ami lesz!
Nem!
A nemzet félti, a nemzet szereti magát ma is csak úgy, mint ezelőtt. A nemzet testében forr az elégületlenség, mint ahogy a tűzhányó hegy gyomrában olvad az anyag. De a nemzetet tartózkodóvá teszi józan politikai ösztöne, az az ösztön, amely még eddig a magyar történet minden egyes lapján nyilatkozott.
*
Mi érzelmi politikát is csinálunk: mi hiszünk vakon és gyanúsítjuk azokat vakon, akiknek hiszünk. Mert a mi lelkünk olyan, mint a tengerszem. Bizalmunk a feneketlen mélység, könnyen támadó gyanúnk a tó viharos háborgása, amely azután elcsendesül és sima lesz a víz tüköre és mélysége újra beláthatatlan.
Mi a nemzet jogainak, alkotmányának, szabadságának megsértett haragjával jövünk össze a pozsonyi országgyűlésen, hogy elmondjuk sérelmeinket annak a királynőnek, aki bennünket még magyarságunkból is ki akart vetkőztetni; és ez a királynő közénk hozza tehetlen kisdedét, könnyekre fakad és mi elfelejtjük sérelmeinket, tiprott jogainkat és lelkesedve kiáltunk föl: moriamur pro rege nostro!
Mi gr. Széchenyi István nagy eszméit hidegen fogadjuk és a hazaszeretet odaadó lelkesedésével rohanunk Kossuth után a vészbe. És azt az embert, akinek eszméire alig ügyeltünk, egypár év múlva megtettük: legnagyobb magyar-nak.
Arra a másikra pedig, akinek egy szava elég volt, hogy vagyont és életet áldozzunk érette, mert az ő személyében láttuk a hazát és a hazában csak az ő személyét: arra a másikra egypár év múlva ráfogtuk, hogy elvitte kincseinket, nyomorba taszította az országot, csakhogy önmagát megmentse, csakhogy ő gondtalan éljen idegen hazában.
Ma a rágalom hullámai elsimultak; a tengerszem újra tiszta. Kossuthhoz nem fér aljas gyanú; Széchenyi agyonhallgatott eszméi pedig lassanként a vérünkbe szivárogtak át.
Mert ez a sorsa minden érzelmi politikának. Hamar elhagyja magát ragadtatni: sokszor egy frázis elég arra, hogy vészbe, viharba sodorjon, és egy odavetett szó elég, hogy azt, akit szívünk egész melegével követtünk, megkövezzük és méltatlan gyanúval szennyezzük be.
Igaz, hogy idő múlva elalszik a gyanú, visszatér a régi bizalom, s aki a gyanúban hitt, még csak nem is pirul el, mert rádisputálja magára, hogy csak azt mondta tovább, amit mástól hallott, anélkül, hogy amit mondott, elhitte volna. De azért az érzelmi politikusoknál a legnemtelenebb gyanú magvát is mindig hálás talajba lehet elvetni.
Szerencse, hogy az érzelmi politikával a politikai ösztön is mindig karöltve jár; ha pedig néha egyik a másik nélkül jelentkezik, előbb-utóbb kiegészíti egymást, mint éppen Széchenyi István eszméinek önkéntelen elfogadásával történt.
*
Aki a nemzet idegenkedését Tisza Kálmán iránt, és ez idegenkedés mellett a néma hallgatást másként, mint ezen szempontokból ítéli meg, az ítéletében vagy igazságtalan lesz, vagy nem ismeri a magyar nemzetet.
II-ik Kákay Aranyos és az egyesült ellenzék hírlapjainak kórusa bánthatják, gyanúsíthatják Tisza Kálmánt; elmondhatják róla, hogy politikai svindler; hogy a taktika nagymestere; hogy rosszat tesz egyéni hajlamokból; hogy zsarnok; hogy kormányzása az erkölcstelenségek egész láncolata; a nemzet olvasni fogja véleményüket, a gyanú elhintett magva sok helyütt hálás talajra lel, mert hiszen, mondom, akadtak akik Kossuthra is ráfogták, hogy a nemzetet megcsalta: de azért se II-ik Kákay Aranyos, se a hírlapok összes kórusa nem dobja ki Tiszát a nemzet szívéből, mint ahogy ő nem dobja ki szívéből a nemzetet soha.
Azért a Tisza Kálmán politikája mégis csak a magyar nemzet politikája, s ha vannak akik nem tudnának vele haladni egy úton, azok nem tudnának a létező ellenzékek egyikéhez sem csatlakozni, mert a magyar nemzet politikájának ellenzéket csak a magyar nemzet politikája képezhet. Az egyenesen Tisza ellen Nem Tisza Kálmán programmal megalakult habarék-párt pedig politikai svindlerek, erkölcsi halottak és nagyravágyó üresfejek zagyvaléka, nem pedig a magyar nemzet politikáját a magyar nemzet politikájával ellenőrző oppozíció!
*
II-ik Kákay Aranyos, úgy fogja fel Tiszát, mint aki természeténél, vele született hajlamainál, szóval egyéniségénél fogva tesz rosszat.
Én úgy fogom fel Tiszát, mint akinek minden lépése azonosítható a nemzet gondolkozásmódjával, jellemével.
Tisza Kálmán egyénisége a magyar nemzet politikája; Tisza Kálmán politikája a magyar nemzet egyénisége.
*
Qui bene distinguit, bene docet.
E könyv nem akar rendszeres politikai tanulmány lenni. Fény- és árnyképek, odavetett gondolatok mozaikja ez csupán. Egészben véve: korrajz; részeiben: igyekszik megfejteni azt a sajátságos helyzetet, hogy a nemzetnek ez a része, amelyik elfordul Tiszától, miért nem fordul ellene? Hogy a nemzet, mely elégedetlen a kormánypárttal, miért nem leli otthonát sem az újonnan fúzionált ellenzékben, sem a függetlenek táborában? Miért nincs a nemzetnek pártja és a pártok mellett miért nincs ott a nemzet?
Igyekszik megfejteni annak az ellenszenvnek okát, amellyel a pártok (tehát nem a nemzet) Tisza ellen viseltetnek, s igyekszik elfogulatlanul ítélni úgy a kormányelnök, mint azok fölött, akik a kormányelnököt ítélik el.
*
A nemzet politikai ösztönére és érzelmi politikájára történt hivatkozásban megvan tán fölvetett kérdéseimnek megfejtése is.
Ami ezután következik, az csak indokolás.
És erős meggyőződésem, hogy én, aki ismerem a magyar embert lelke legmélyében, józan elfogulatlansággal fogom tudni meghozni ítéletemet Tiszáról is, azokról is, akik Tiszának ellenségei.
És ha erőmben nem vagyok túlbízott, akkor könyvemet nem a nemzet kisebbségének, mint II-ik Kákay Aranyos; nem is a nemzet többségének, de az egész nemzetnek írtam.
