32. sz., február 1.
32. sz., február 1.
A mamelukok halála
A kiegyezési törvény meg lesz szavazva.
Hát már most még mi következhetik?
Van-e még valami elveszteni valónk, van-e még valami kívánni valója tőlünk az osztráknak, mikor már levetettük az utolsó ingünket is?
Mikor már odadobtuk a múltat és a jövőt is?
És mindent azért, hogy megtarthassuk Tisza Kálmánt.
Szegény Tisza Kálmán, most már nem fogsz megbukni, lelkedet eladtad a pokol ördögének, híven teljesítetted átkos kívánságát, most már megmaradsz miniszterelnöknek, de milyen szomorú tartományban!
*
Van egy orosz népdal, mely ezt a mi állapotunkat szórul szóra lefordítva ekként dicsőíti:
Jó annak, akinek nincsen semmije,
Nyugodtan fekszik, nyugodtan kél,
Nem aggódik, mijét, hogy hova rejtse el,
Senki sem lophatja el semmijét.
Nyugodtan fekszik, nyugodtan kél,
Nem aggódik, mijét, hogy hova rejtse el,
Senki sem lophatja el semmijét.
Tisza Kálmánnak ezután egész mulatság lesz kormányozni
Még Kossuth sem fogja bosszanthatni többé a nemzethez intézett óva intő leveleivel!
Mi az ördögtől óvja meg ezek után a Tisza?
*
Vesznünk kellett. Így volt ez megírva a csillagokban. A gondviselés csak ezer évet szánt a magyarnak. Szűken mérte ki az időt, s bőven az életerőt. Ezer év irtó háborúi, melyeket ránk küldött, nem viseltek meg, csak megedzettek. A végzet gondolkozóba esett. Nagyon erősnek alkottam ezt a népet; nem vész ki akkorra, midőn már nem fogja megérdemelni az életet.
És óriásokat támasztott ellenünk, de ezek sem ártottak a nemzet erős életfájának.
Ekkor fogta magát és leküldött egy hitvány férget, s ez beleette magát a fa legközepébe s megőrölte azt belülről
A fa már recseg, roskadozik: a féreg rágcsálása megtette azt, amit az óriások fejszecsapásai nem.
Tisza Kálmán büszke lehet az erejére.
*
De gondolhatna a jövőre is.
Arra, hogy valamikor megmozdul a lelkiismerete s keserűen fogja marni?
Nem; a Tisza lelkiismerete álló tó: posvány, mely nyugodtan, mozdulatlanul fedi el az alján összegyűlt piszkot. Az nem fog megmozdulni.
Vagy arra gondoljon, hogy ez föld, mely iránt háladatlan volt, fog tudni lenni bosszúálló s kiveti csontjait kebléből a kárhozatnak?
Nem; miért gondoljon Tisza erre? Nem babonás, hisz kálvinista. Nem érzékeny, mert politikus. Aztán, ha kiveti is csontjait a hazai föld, nem lesz baj belőle. Legfeljebb összegyűjti valaki s suvixot gyárt belőlük: s a késő kor osztrák miniszterei (ha ugyan lesz még osztrák birodalom) a csizmájukat fényesíthetik vele. Halva is az lesz, ami élve volt.
Nem, ez nem! Hanem arra kellene gondolnia Tiszának, hogy ha most már mindent felad, amit feladhat, mi lesz a mamelukokból?
Ezekből a szegény teremtésekből, akiknek szenvedélye mindég minden áron pusztítani valamit.
Mit pusztítnak majd el ezután?
Ezek a boldogtalanok egymást fogják megenni.
És az az idő már nincsen messze.
A mai ülésről
Még az öreg Plachy Tamás is kiszorított ma egy zöngelmes dikciót a kiegyezési javaslatok védelmére.
Úgy gerálta magát a szegény öreg, mintha értene hozzá. Csak sajnáljuk, hogy vén napjaira ő is ilyen csúnya mesterségre adta fejét.
Szontagh Pali az oka, hogy ide jutott. Mert Plachy Tamás csak a Szontagh mamelukja s ennek a járszalagát fogja vakon.
S bizonyára már nagy szükségnek kellett lenni emberekben, hogy a jó Plachy Tamást posztirozták oda ódiumnak s egyszersmind faltörő kosnak.
Hát Somssichot, Szlávyt, Kerkápolyt miért nem remekeltetik ilyenkor?
Miért? Hát csak azért mondaná erre Tisza Kálmán Együddel titokzatosan.
*
No, de arra való maga Tisza. A nagy Jupiter. Csak meg kell szólalnia, s lecsendesülnek a vizek, csak meg kell mutatnia a festett falukat, s hasra borulnak a rutének.
Ő szólott, s egy nagy plajbász volt a kezében. A la Bismarck. Hosszú, kiaszott kezei hadonázva csapkodták a levegőt. Mikor a plajbászt leeresztette, az annyit jelentett, hogy figyelem!, és a rutének figyelmeztek, mikor balra fordította a végét, az annyit jelentett, hogy derültség, és a rutének jóízűen nevetének, mikor fölfelé emelte a magasba a kormányzó ceruzát, az annak a jele volt, hogy tetszés, és a rutének lelkesedett tapsban törtek ki.
Ezt nevezem én aztán politikai sikk-nek.
Ez volt aztán az igazi nagy diadal.
Mint az examenjét jól letett fiúcska, nyugodt kebellel utazott el ma este Bécsbe.
Most, midőn e sorokat írom, éppen útban van: az édes papát bizonyosan meg fogják dicsérni.
Mikszáth Kálmán
