34. sz., február 4.
34. sz., február 4.
Az egyszeri diákok és az egyszeri szilva meséje van teljesülőben
Lónyay Menyhért felé fordul a közfigyelem; s az, hogy ő beszélt, s kilépett a nyugalom és tétlenség zugából, hová kárhoztatva lett, mutatja, hogy észrevette a rajta nyugvó tekintetet.
Az, hogy tekintetünk feléje fordult, annak a jele, hogy hajlandók vagyunk neki megbocsátani a múltért: ő is hajlandó, mert kilépett: elfogadta a tetemrehívást.
*
Az, aki Arany János ily című balladájának rövid tartalmát olvasta már előre a lapokból, tudni fogja, hogy ez a hasonlat nem éppen rossz. A tetemhez hívja Lónyai Menyhértet a nemzet szózata. Úgy állott eddig ő, bár távol a tetemtől, mint a vádlottak egyike, mint ahogy Tisza Kálmán áll közelében.
Hadd igazolhassa magát! Hadd lássuk, ha ő áll a haza teste mellé, a fölfakadó sebek vére megered?
Vagy pedig megszűnik bugyogni, és beheged seb seb után s új életerő fog lüktetni az elbágyadt erekben?
*
Tavasz lesz. Tavasz készül lenni. Új remények rügyei kezdenek fakadni a hazafiúi keblekben. És különösen igazi tavasz lehet a Tavaszi András kebelében.
Szegény elfeledett Tavaszi András!
Hány tél, hány nyár múlt el, s a te szép tavaszod csak nem jött, csak nem jött
Elszállott a gólya: vissza sem jött többé
Most végre ott kelepel megint a kéményen: ha ugyan igazi gólya és nem szarka.
Az étvágyad, tudom, megvolt eddig is; most már füstölög a kémény is; fő a vacsora.
