5. sz., január 5.
5. sz., január 5.
Volt egyszer egy ismerősöm, az öreg Kubik János, akinek az volt a szenvedélye, hogy (ökörhajcsár lévén) midőn hazakerült a vásárokról, örökké a pénzét olvasta; s mikor a végére került, kezdte elül, de mindig olvasta.
Végre aztán mostoha idők érkezvén, annyira kifogyott nemcsak a bankóból, de a garasokból is, hogy igazán fizikai lehetetlenséggé vált a pénzolvasás.
Mindegy volt neki, a szenvedélyen nem fogott ki a lehetetlenség sem: volt még a házatáján egy szakajtónyi lécszög, azt olvasgatta tehát reggeltől kezdve estig, hihetőleg abban az édes csalálomban ringatva magát, legalább az olvasási dühroham lázas perceiben, mintha valódi pénzt olvasna
És ő boldog volt így.
Az Ellenőr-nek is annyira második természetévé vált a szemfényvesztés, a görbe logika, hogy nem lehet el nélküle.
Napról napra elrecitálja, hogy milyen derék ember Tisza, milyen nagy diplomata Andrássy, milyen dicsőségesen menti meg ez a két úri ember a monarchiát és a hazát stb Mikor kifogy, az elejéről kezdi, és örökké tart ez, mint egy végtelen gyűrű.
És ő boldog így
Pedig nagyon jól tudja, hogy ellentétbe helyezi magát a közvéleménnyel, hogy nincs igaza, hogy üres szalmát csépel, és hogy senki sem hisz neki.
De ő boldog így is
Mai számában bebizonyítja, hogy az osztrákmagyar kormány keleti politikája remek politika. Mi egyebet is kívánhassunk? Hiszen éppen olyan bölcs, mint az angoloké. Magyarország úgy cselekszik, mint a nagy Albion! Mein Herz, was willst du noch mehr! Ott is, itt is tartózkodnak akcióba lépni a török mellett. (Ott a nép itt az Ellenőr.) Mert úgymond nem akarja a polgárok vérét és vagyonát háborúba vinni, minélfogva az angol kabinet is egy húron pendül a magyarral és külügyérünkkel.
Hát ez bizony mind igaz lenne, csak az a kis különbség, hogy Angliában a közvélemény nem kívánja egyhangúlag a beavatkozást.
Meg az a kis különbség, hogy Angliát és érdekeit nem fenyegeti oly közvetlenül és oly nagy mérvben a keleti kérdésből kibontakozható veszély.
Az éles kard, mely a mi fejünk fölött függ egy hajszálon nem az ő torkukat metszi először, ha nem mozdulnak
Ha hát a mi kabinetünk annyira egy húron pendüól az angollal bizony nem cselekszik valami nagyon dicséretes dolgot.
S az Ellenőr is úgy járt a Tiszáék védelmezésével most is, mint az egyszeri ember, ki addig bizonyítgatta udvarán a lopott csikót keresőknek, hogy rossz nyomon vannak, míg egyszer maga a lopott csikó dugta ki hóka fejét a nádtető rongyos ablakán és belenyerített az argumentumaiba.
Hiszen éppen mi is azt beszéljük örökké, hogy Tisza úr valódi flegmatikus anglus, a nemzet akaratával szemben; míg az anglus hevesvérű magyarrá válnék ilyen esetben.
De hát az Ellenőrnek nagy szenvedélye mindig lécszögeket olvasni ki a publikum markába igaz pénz helyett.
Pedig nem látszik meg rajta, mintha nem ösmerné a pénz becsét.
