A MEGCSÚFOLT FALVAK
A MEGCSÚFOLT FALVAK
De mármost aztán magam is azt mondom, messze mentem kissé s még a maradékom maradéka is érezni fogja azt a gyűlöletet, amit könnyelműen elvetettem magam ellen nagy Magyarországon azzal, hogy nyomtatásban beszélem ki mindazt, amit eddig a legvakmerőbb ember is csak mikor már jól közibe vágott a lovainak, mert kiszalasztani a száján, azt is csak a falu végén.
Mert a magyar ember természete be nem veszi a gúnyt, sem a kisebbítést, s kivált az olyan megcsúfolt faluban mindig oda van támasztva a vasvilla a kapuajtóhoz.
Nem is szólnék tehát a kerek világért, hahogy nem éppen azt akarnám bizonyítani, hogy a magyar népnek még a gúnyolódásában is objektiv humor nyilatkozik: szeretetreméltó, játszi és rosszakarat nélküli még itt is.
Aranyból van itt a rög is, mellyel meghajítjuk egymást.
A nép gúnyolódásában, úgyszólván, soha sincs semmi sértő; valami veleszületett ösztön megóvja a személyeskedéstől, egyéneket ritkán csúfol ki, a szegényeket és a testi fogyatkozásúakat hagyományos tartózkodással kíméli; tréfái legföljebb az egyes népfajok ellen fordulnak, de itt is oly alakban, mely naivságánál fogva elveszi azok élét. Az olyan enyelgések, hogy a német megfordítva húzta föl a magyar nadrágot, hogy a tót nem ember, s hogy a cseh bundadarabnak nézte az oldalszalonnát stb., bizony ártatlan dolgok azokhoz képest, miket már ők fogtak reánk imitt-amott.
Legjellemzőbb e nemben egy népmese, mely a Krisztus holttestére vigyázó, különféle nemzetiségű őrökről szól, kik arról tanakodván, miként kellene a zsidók kezeiből kiszabadítani a szent testet, a szerb ezt tanácsolja:
Használjunk cselt.
A német így szólt:
Nyújtsunk be egy alázatos folyamodványt a felsőséghez, hátha id'adják.
Az orosz ekképp vélekedett:
Lopjuk el, atyafiak!
A magyar közbevágott:
Vegyük el tőlük karddal.
Lassan, cimborák szólott az angol , én azt mondom, vegyük meg a hullát pénzért; hátha még drágábban eladhatjuk.
Hasonló izmos jellemzés nem nyilvánul ugyan a nép egyéb csúfolódásaiban, mint a föntebbi ötletben, mely talán nem is egészen a néptől származik, de gazdag humorából mindenüvé szivárog annyi, hogy a legegyügyűbb gondolatát is bearanyozza.
Különös előszeretettel fordul népünk játszi kedélye némely helységek ellen s azokban előfordult skandalumok vagy elkövetett baklövések adják az anyagot a gúny gyúródeszkájára.
Szegény Rátót, Göcsej és Kóka!
Ezeknek jutott az a szomorú dicsőség, hogy csövestül történjenek bennök és általuk a leghallatlanabb ostobaságok, miknek emléke nemzedékről nemzedékre száll s olyan terhes a bennszülötteknek, mint a kútgém hátulján a bunkó, mely folyton aláhúzza.
Itt esett meg a lencse história, itt húzták föl csigán a község bikáját, hogy a templom tetejéről lelegelje a füvet; rátóti emberek rendelték meg kimerítőbb utasítás hiányában a városi vésnöknél elevenen kimetszeni a Krisztust a helység pecsétjére, mert ha netalán nem jó lenne is így, a költség kárba ne menjen; öregbíró uraimék könnyen agyonüthetik otthon, míg ellenben, ha halva pingáltatnék le, biz azt nem tudná többé föltámasztani még talán maga a pap sem.
E három község egyikében építették túróból a templomot, míg a másikban borsón tolták el egyszer alkalmasabb helyre. Itt harangoztattak a vasúti vonat elé, valamint itt akarták azt megállítani kötéllel; nemkülönben itt lett kirendelve nagy köd idejében a nép, hogy keresse a templom tornyát, amely immár sehol sem látható, minélfogva nyilván átcsalták a kelériek a maguk tornyatlan templomára.
S ki tudná hosszát, végét annak, ami Rátóton, Göcsejen és Kókán megesett.
Ami együgyűséget magyar ember tesz, mond, vagy éppen kigondol, azt rendesen rátóti, göcseji vagy kókai ember cselekedte. Igaz vagy nem igaz, az semmit sem lendít a dolgon, az azért őket terheli és blamírozza a világ előtt. Sőt még a németek turpissága is sokszor lyukad ki őrájuk; a csuszpájznak megfőzött kávé, a nyúltojásnak nézett dinnye és a háromlábú kakas esete, mind csak úgy át van csempészve gonosz nyelvű emberek által az ő auktoritásuk csorbítására.
Ha van valami vigasztaló e rendszeres üldözés mellett, az semmi sem inkább, mint azon tudat, hogy másutt sem ették ám kalánnal a bölcsességet.
Bogdásán például furulyának nézték a puskát. Az egyik atyafi fújta, a másik billegtette. Meg is szólalt az aztán, de csak egyikök tehetett tanúságot a hangjáról.
Az iványiakkal meg az történt, hogy egy jókora szél kerekedtével a búzavetésük szaladni kezdett. Csákánnyal, fejszével utána iramodva, valahogy szerencsésen mégis csak megállították.
Még rútabbul jártak a toponáriak. Szórakozottságból úgy építették meg a templomot, hogy elfeledtek rajta ablakot hagyni. Hát biz ezen most már nem lehetett segíteni másként, mint úgy, hogy a bíró vasárnap kierendelte a falut világosságot fogni zsákokba, melyeket a napfény felé terjesztvén, a nyílásnál villámhirtelen be kellett fogni s bent a templomban kirázni. Hogy aztán lőn-e világosság benn, nem tudni.
Sokkal többet érnek azon ügyes ráfogások, melyek egyes vidékek mostohább természeti fekvését gúnyolják.
Korponán télen fontszámra mérik a bort (s ez nem is áll valami nagyon messze az igazságtól, mert ott csakugyan olyan sajnálatraméltó természete van a bornak, hogy télen megfagy s a borkereskedő bízvást árulhatja jégdarabokra törve is.)
Kemencén kánikulában fagyott meg a birka. A Hont megyeiek szégyenlik is nagyban, ha a szemükre lobbantják.
Igazi szatíra a fokiakra, * hogy amikor egy elhullatott szőlőszemet találtak az úton, az egész község összeszaladt a csodájára, mi legyen ez a különös tárgy: végre is kisütötték, hogy az krokodilus s cséplőkkel verték agyon.
Somogymegye bort nem termelő vidéke.
De mi ez még mind az igaliak szégyenéhez képest, kik a fölvidéken utaztukban tízen a pohánkakása virágos vetését folyúvíznek vélték, s neki feküdve hasmánt emberül megúszták. A vetés túlsó oldalán amint összeolvasták egymást, kisült, hogy kilenc főnyire olvadtak, miből nyilvánvaló, hogy egy igali ember be is fúlt.
Rengeteg ügyefogyottságot fognak rá a csíki székelyekre is.
Itt verték agyon a földesuraság magával hozott szerecsenjét azon indoklással, hogy jó lesz a patikába.
Az úton talált zsebórának is ilyen sorsa lett; kimondták rá a góbék a bölcs szentenciát, hogy az a ketyegő fene; agyon kell ütni, punktum.
Az is nekik számítandó be, hogy mikor a megdagadt folyam elvitte a gyalog-hídjukat, csáklyás emberek a víz mentében fölfelé indultak keresésére. Maig is sopánkodnak rajta, amiért meg nem találhatták.
Ez utóbbi esetet ugyan a történelem a pöttendiek számára is vindikálja; a dolog mindenesetre vitás, de nem tarthatom nagyon lelkiismeretbe vágónak, mert a pöttendiekről úgyis eleget jegyeztek fel az annalék az ilyenekből.
Elég legyen a sokból csak azt említeni, hogy a létrát keresztbe vitték át az erdőn, s negyven ember irtotta előle húsz napig az akadályokat. Nagy fáradságukba, költségükbe került, de keresztül vitték becsületesen.
