A SÍRIRATOK HUMORA
A SÍRIRATOK HUMORA
Nem nekem jutott föladatul hála istennek, elsőnek állítani, hogy a nemzeteket egyes adomáik jobban jellemzik néha, mint egész értekezések. Minden nép nagy szorgalommal igyekszik azokat összegyűjteni, s alig van irodalmi genre, melynek szélesebb és hálásabb közönsége lehetne, mint az adomának. Mindenütt szívesen látott jelenség, a kunyhóban, a szalonban, az egyetemi tanár száraz előadásában éppúgy, mint a parlamenti beszédekben. A legnagyobb államférfiak nem restellik egy-egy ártatlan adomával erősíteni meg argumentumaikat, vagy megingatni ellenfeleiket, sokszor nem is minden siker nélkül. Jól alkalmazott adoma jobban hódít némelykor, mint a műgonddal készített szónoklati remek.
Mi magyarok nem panaszkodhatunk; egész könyvtárt tesznek ki az efféle gyűjtemények, ami nem is csoda a par excellence adomázó nemzetnél, melynek úgyszólván legrégibb őse, már Attila humorral felel Róma könyörgő püspökének: Ha te az isten szolgájának mondod magad, én akkor az isten ostora vagyok.
A német és francia erősebb lehet élc dolgában, de adomákban s illetve a bennök nyilatkozó humorban bízvást vetekedhetünk az angollal. Nem merem állítani, hogy mindazon adomák, mik gyűjteményeinkben foglaltatnak, kizárólag magyarok; kétségtelen, hogy sokat kölcsönöztünk a szomszédoktól is; de azt bátran lehet állítani, hogy leszámítva az átidomított és becsúszott adomákat, még mindig gazdagok maradunk a saját eredeti, minden más nemzetéitől élesen különböző adomáinkkal.
Az angol adoma nehézkes és elburkolt, a francia finom, könnyed, a magyaré meg, hogy úgy mondjam, paprikás és zsíros. A francia adomán mosolyogni lehet, az angolén nevetni, a mienken röhögni kell, mert nem is jó, ha a bunkója * olyat nem csattan, hogy szinte hátba üti az embert figyelmeztetőleg: itt nevess!
Már maga az eléggé illusztrálja ízlésünket, hogy az adoma epigrammai élét bunkónak nevezzük.
De nem célom a magyar adomáról mint ilyenről írni; sokan tették ezt már előttem teljes sikerrel, s különben is nem tulajdonítok az adomának oly közvetlenséget, hogy belőle tisztán lehozhassam a népben nyilatkozó humort, mert bizony sok kézen megy az át, míg aztán ügyes toll valamely gyűjteménybe megfésülve, kicsinosítva leteremti. Ember legyen, aki rájöjjön: honnan keze, honnan lába.
Érdekesebb, mert szokatlanabb téren kívánom bemutatni a magyar nép szellemét és humorát, sírirataiban.
Nagyon természetesnek látszik előttem, hogy nem azon síriratokról lehet itt szó, miket nagy emberek márvány emlékeire nagy költők készítettek; nem az olyan síriratokról szólok, minő például a Hugo tábornoké, kit huszonötévi háború megkímélt s két évi béke ölt meg az emlékkő szavai szerint, sem az olyan síriratokról, minő a Pákh Alberté, vagy a Tóth Józsefé, ki az álmot játssza a kerepesi köztemetőben. Még kevésbé kívánom összehalmozni azon együgyű ostobaságokat, helyesírási és rossz kádenciákat, miktől a világ minden temetője hemzseg, s mik legföljebb azt bizonyítják, hogy a helyesíráshoz és a verscsináláshoz nem mindenki ért.
De még azokhoz a síriratokhoz sincs semmi közöm, mik adoma-gyűjteményekben vagy közszájon keringnek, de miknek mesterkéltsége azon gyanúra ad okot, hogy csak alkalmi megnevettetésre szánt pasquillok, s az adomák országába tartoznak, minő pl. Nagy János uram sírirata, ki született Debrecenben, meghalt hasrágásban. Vagy a híres miskolci csizmadiáé, Kiss Jánosé, hol a mesterségesen összekeresett rímekben van a nevetni való.
Ha az előbbieket akarnám összegyűjteni, tenném azt a temetők költészete címén s kétségkívül érdekes cikk lehetne; az utóbbiaknak azonban alig adhatnék találóbb gyűjtőnevet, mint a halál papírkosarából.
De kizárólag a síriratok humoráról kívánván szólani, csak annak egyszerű elsorolására szorítkozom, ami tárgyunkkal legszorosabb kapcsolatban kíván lenni.
A sírkövek architekturája a vallások általánosságánál fogva az egész világon majdnem egyforma, kivévén a törököknél, hol a kő vízszintesen van a sírüregre fektetve s szegletein egy-egy mélyedés hagyatik, hogy az abban összegyűlt víz a temető éneklő madarainak italul szolgáljon; továbbá a kövön egy nyílás, amin az Úr angyala és bejárhasson a boldogultakhoz. A katolikusoknál kereszt jő az emlék fölé. A többi felekezet, ami még a múlt században is nagy mérvben folyó vallási villongások utónyoma, nemcsak nem használja a keresztet, hanem meg sem tűri. *
Jelen sorok írójának egy nővére van eltemetve a szi katolikus temetőben, kinek 1867-ben emlékkövet állítottak, de az odavaló plébános ezt a lutheránus halottnak csak azon esetre vélte megengedhetőnek, ha kereszt lesz rajta. De már ezt meg a család nem engedhette semmi áron, s a dolog pörre került. A bíró az eklézsia javára döntött azon indokból, hogy a felekezeti temetőben joga van a plébánosnak a felekezeti jelleg kitüntetését követelni. Nem volt egyéb tehát hátra, mint akarva nem akarva: föltenni a keresztet. Hanem hát nem volt benne köszönet. A pervesztett család egy lyukat fúratott a másfél öl magas gránitkő tetejébe s minthogy a szimbólum nagysága nem volt az ítéletben meghatározva, akkora keresztet tétetett a lyukba, mint két egymásra fektetett varrótű. Nagyító üveggel is bajosan láthatta emberi szem.
Keleti természeténél fogva a magyar is szereti a képeket és illusztrációkat. A falusi temetők egyszerű fakeresztjei tele vannak ragasztva szentképekkel s magukról az ízlésesebb márványkövekről sem maradhat el némi szokásos cifraság, szomorúfűz, síró angyal, letört rózsa, mit az illető művésznek úgy oda kell vésnie nagyobb világosság okáért, hogy az angyal szemeiből akkora könnyek potyognak, mint a lencseszem, a letört rózsa pedig mintegy félarasznyira tőjétől leesőben, útközben örökíttetik meg.
Sok nép angyalnak hiszi a halált, mely pallosával vagdossa le az emberiséget; mások ismét sárkánynak tartják; néhol szétszórt hajú hölgynek látjuk lefestve, sötét palástban, csontos kezekkel, valami seprőféle eszközt tartva kezében. No, nekünk magyaroknak nincsenek semmi egzaltált fogalmaink Halál őkigyelméről. Egyszerűen sovány öreg embernek tartjuk, kinek a nép-fantázia egy igazi spanyol pengéjű kaszát nyom markába, hogy azzal vegye ki közülünk a maga adó-ját. A meghalt hajadont a Halál menyasszonyának nevezzük, miből szintén az tűnik ki, hogy a halál sem nem vészangyal, sem nem hölgy, hanem hímnemű, öreg fickó, kinek egy régi népmese szerint a már említett kaszán kívül még egy előtte ugrándozó és farkcsóváló kutya (a betegség) is szolgálatára áll. Talán innen az a közmondás a köhögő emberről, hogy a halál kutyája ugat belőle.
Azon majdnem tréfás enyelgő modort, melyet a mindent fölemésztő legnagyobb hatalommal szemben használunk, kiválóan jellemzi ama népmeséinkben sűrűn előforduló, de különben is szokásos megszólítás: halál koma! A komaságban és sógorságban élő nemzet még a halált is komájának fogadja. Szó ami szó, de van is benne valami atyafiság velünk!
Mint született lovasok, nehogy derogáljon: a halál utáni egyetlen utunkat sem tesszük másként, mint lóháton: a Szent Mihály lován, s a falusi rektornak, ki nótárius és tanítói minőségben eddig is eszünk köszörűse vala, hogy utoljára még kedvünk szerint kibeszélhessük magunkat, kötelessége bennünket megszólaltatva, mindennemű érdemes ismerősünktől szívreható versekben elbúcsúztatni.
Ha még ezután is kimaradna valami, azt majd az utódok szépen kivésetik az emlékkőre összes titulusainkkal egyetemben.
A régibb síriratok latin nyelven lévén szerkesztve, nem a nép esze szerint készültek, s e korból csak a Cras mihi, hodie tibi maradt reánk és a városligeti sírkő cinikus föliratával: Fuit.
Ma azonban már egy sereg magyar humoros sírirattal találkozhatunk, melyekből a jellemzőbbeket válogatjuk ki.
Tornyos Ferenc váci lakos Pestre jövén bevásárolni, itt a lóvonatú vaspálya által elgázoltatott s a Kerepesi-úti temetőben adták át az anyaföldnek. Fejfájára a következő fölirat került:
Itt nyugszik Tornyos Ferencz váczi lakos,
| meghalt Pesten. |
| Kár volt Pestre jönni! |
A férji gyöngédség különös nyilatkozása egy másik, majdnem közvetlen mellette fekvő márványkő irata:
Itt pihen nőm H. Terézia.
Meghalt 24 éves korában.
Ne búsuljunk Tercsim! Hiszen találkozunk!
Meghalt 24 éves korában.
Ne búsuljunk Tercsim! Hiszen találkozunk!
(A Tercsi nem is búsul már. A férj pedig valószínűleg szintén nem tartja sürgősnek a találkozást.)
Mennyivel poétikusabb a r.-szombati utazóügynök sírverse:
Itt pihen Kutlik Pál, az én kedves férjem.
Honnan foglak várni ezentúl mindennap?
Honnan foglak várni ezentúl mindennap?
A házastársi búbánat egyébiránt sok különböző alakban fordul meg gyűjteményünkben, melyből azonban elégnek tartunk kettőt közölni. Az ebecki temetőben
| Itt nyugszik az úrban Rigócz Katalin feleségem, ki |
el itt helyben. Egyik szemére megvakult a bajmóczi tűznél.
Tegnapelőtt megest behunyta a másikat is.
| Fényeskedjék neki az örök világosság! |
A másik a pribeli kántos versezete, mellyel néhai hitvese emlékkövét megszólaltatá:
Mondjátok föltámad,
De bizony nem támad,
Neki az árkangyal
Bízvást trombitálhat.
De bizony nem támad,
Neki az árkangyal
Bízvást trombitálhat.
(Tudniillik siket volt a megboldogult nemzetes asszony.)
Dicséretünkre szolgál, hogy nálunk sehol sem akadhatni hasonló frivolitásokra, minő a németeknél a trombitás sírirata s a Hans Frankfurteré. Ehelyett azonban jellemző a naiv együgyűség:
Nyugodjék békével öreg Tomasek Gergely
Meghalt az idén.
Meghalt az idén.
A debreceni Klió is elszólta magát:
Itt fekszik Nagy Pál négy élő gyermekével.
A következő is együgyűség, ha ugyan nem malicia, a b.-jenői erdőben rablók által agyonvert három utas fejfáján:
E sírban két ember szendereg, meg egy tót.
(Az agyonvert utasok egyike ugyanis üveges tót volt.)
De e naivságok néha csak látszólagosak, mint azt a tarcsai temetőben látjuk:
Itt nyugszik Halina Márton
Ki azért hólt el itt minálunk
Mivelhogy Lestén született.
Akkor ragadta el a nyavolya,
Mikor az otthonvalókat.
Ki azért hólt el itt minálunk
Mivelhogy Lestén született.
Akkor ragadta el a nyavolya,
Mikor az otthonvalókat.
(Hát biz az úgy esett, hogy H. Márton cséplő 1873-ban kolerában halt meg Tarcsán, hol a járvány különben nem is mutatkozott; másnap újra két ott dolgozó lestei egyén került ravatalra. Ez annál is inkább föltűnt, mert július 25-ike és 28-ika közt, midőn e három haláleset történt, a szomszéd községekben dolgozó lestei munkásokban szintén kegyetlenül pusztított a rémes betegség. Némi utánjárással kisűlt, hogy Lestén e fönti napokban dühöngött a kolera, miből azon következtetést vonta le a nemes tanács, hogy a veszélyes miazmát, a halál magvát még télen szívja magába az ember, mikor a nyáron világba széledő lestei tót mind együtt van falujában, s e tapasztalatának kívánt kifejezést adni a H. Márton fejfáján.)
Van néhány sírirat, melyben eredeti fölfogással egészen helyesen gondolkozik népünk a mulandóságról és a halál hatalmát keresztényi jámborsággal beösmeri:
Itt fekszik Telekes Imre mészáros
ki az erős Toldit földhöz vágta Egerben, a vásárkor,
de a halál erősebb vala nálánál.
ki az erős Toldit földhöz vágta Egerben, a vásárkor,
de a halál erősebb vala nálánál.
Jellemzőbb, mégpedig egyéb tekintetben is következő:
Kukla kántor mester itt nyugszik az úrban
Nem vala ő német, sem pediglen Hurbán
Mindétig bíróval volt tusakodásban
Mostan szépen megfér az koporsójában.
Emeltetett ezen kövecske az restanciában
levő párbérből, mert adassék meg a
rektornak ami a rektoré.
Nem vala ő német, sem pediglen Hurbán
Mindétig bíróval volt tusakodásban
Mostan szépen megfér az koporsójában.
Emeltetett ezen kövecske az restanciában
levő párbérből, mert adassék meg a
rektornak ami a rektoré.
A magasabb filozófia és okoskodás nyomaira csupán egyetlen kövön akadunk a marcali temetőben:
Ráth Ferencz fekszik itt. Jó kőfaragó vólt
Hogy miért fekszik itt? Csak azért mert meghólt.
Ezt a követ is még ő maga faragta
Miért? Mert nem tudta, hogy ő lesz alatta.
Hogy miért fekszik itt? Csak azért mert meghólt.
Ezt a követ is még ő maga faragta
Miért? Mert nem tudta, hogy ő lesz alatta.
Sok humor van az alábbiban:
Itt porlad Pál Vincze
Császári királyi
Őrmester és mégsem
Tudott reterálni
A halál előtt.
Vala ő később a
Falu kis bírója
Ha meg nem hal, holtig
Az lehetett vóna.
Császári királyi
Őrmester és mégsem
Tudott reterálni
A halál előtt.
Vala ő később a
Falu kis bírója
Ha meg nem hal, holtig
Az lehetett vóna.
| Béke poraira! |
Ott, hol a humor, a fönségesbe megy át, legjobban hat a lélekre. A kerepesi temetőben a 15 éves L. Sarolta pompás márvány obeliszkjén e megindító sorok olvashatók:
Mamácska sietni fog utánad.
Leglakonikusabb azonban mégis a Bürök Marci híres cigányprimás a mohoráni komposszesszorok által emelt veresmárvány-emlékének ezen egyetlen szóból álló fölirata:
Ácsi!
Csinos ez is a várkonyi sírkertben:
Vándor, állj meg itt!
Akárhová indultál ide érsz.
Akárhová indultál ide érsz.
Az sem utolsó dolog egyébiránt, hogy a varbóki nemesember még holta után sem enged a privilégiumaiból, mert hát dukált volna, hogy mint előkelő perszóna, ne aláztassék le oda egy sorba a közönséges parasztokkal. Halljuk magát az epitaphiumot:
Itt vagyon eltemetve, Nemes, Nemzetes
és Vitézlő alsó-idai Kagylósy István.
Ki protestál az ellen, hogy a pap nem en-
gedte a kereszt elé temettetni, hol hitványabb
emberek is vagynak nálánál.
Élt egy híján ötven esztendőket.
és Vitézlő alsó-idai Kagylósy István.
Ki protestál az ellen, hogy a pap nem en-
gedte a kereszt elé temettetni, hol hitványabb
emberek is vagynak nálánál.
Élt egy híján ötven esztendőket.
S ezzel be is fejezhetjük e gyűjteményt azzal az ismert sírirattal:
Itt nyugszon én, olvasod te,
Olvasnám én, nyugodnál te.
Olvasnám én, nyugodnál te.
Ami variálva arra az igazságra vezet le, hogy könnyű nekünk most ezeket a kész dolgokat összeszedni, elolvasni és kinevetni, de bezzeg nehéz volt az illetőknek meghalni s még nehezebb a megmaradottaknak mindezt összekomponálni.
