A KIS KOLDUSLEÁNY
A KIS KOLDUSLEÁNY
Apja leesett a házfedélről s mindjárt szörnyet halt, anyja pedig addig búsult utána, hogy ő is meghalt. A kis Kati még nem tudott akkor búsulni, ő élve maradt. Mikor az anyja koporsóját kivitték, az udvarból egy öreg, ott lakó néni fogta pártját a gazdátlan porontynak, s ő tanította ki arra a mesterségre, amit most folytat
Az pedig nagyon szomorú mesterség
Oda kell állani az utca szögletére, dideregni kell tudni figyelmeztető fogvacogtatással (ami nem is olyan valami nehéz tél közepén ilyen ruházatban), aztán az egyik kéznek örökösen kinyújtva kell lenni a járók felé, hogy abba a részvét krajcárjait könnyen be lehessen hullatni.
Ha már ebben a mesterségben nincsenek meg valakinek azok a természeti előnyei, hogy vak vagy sánta lehessen, hát legalább legyen részvétre indító ártatlan gyermeki arca. Az is ér valamit.
Az öregasszony felösmerte e szép tulajdont a kis Katiban, s betanította arra a pályára, amelyik kezd egy idő óta nagyon népszerűvé lenni.
S azonfelül folyton tökéletesedik.
A Kerepesi uton már egy régi koldus megunta az örökös kiabálást, s nemrég aranyos betűkkel íratta ki egy kis táblán, amit kényelmesen a nyakába akasztott, hogy: kérek egy krajcárt!
Mennyivel jobban kifejezi e három szót a képünkön látható leányka kis reszkető keze, és összefogott köténykéje, mely míg a másik kezét melengeti, egyszersmind a már kapott adományok tartójául szolgál.
Korán kell szegénynek megtanulnia, milyen nehéz az élet.
Este haza viszi a gyűjtött rézpénzt; ha több, mint tegnap volt, az öregasszony azt morogja, hogy még több is lehetne, ha pedig kevesebb, mint tegnap volt, akkor a kis Kati még verést is kap tetejébe annak, hogy enni meg nem kap.
No, de mindez hasznára válik, mert mind a verés, mind az éhség soványítja, satnyítja, s folyton alkalmasabbá teszi az üzlet-re.
