AZOK A FÁK MELYEK EL NEM ÉGNEK
AZOK A FÁK MELYEK EL NEM ÉGNEK
Értjük t. i. a kofákat.
Ez azon egyedüli állás, mely a fővárosban minden fényét, minden zománcát elveszti.
Istenem, milyen jó dolga van például egy kisebb vidéki városban a kofának! A kofa ott rendesen elhízott, tulipiros arcú, élemedettebb korú nőalak, akit rendesen vagy Erzsók, vagy Zsuzsó néninek neveznek. Ott ül sátra alatt a fórumon büszkén, mint egy indus fejedelemnő, előtte nagy halomban a földi jók sokasága, görögdinnye, körte, szőlő, mogyoró stb. Hullámzó gyermekraj veszi körül, irigy, sovár pillantásokat lövellve e kincsek tulajdonosnőjére, ki törvényt szab ott, ahol ül. Valóban az a kis darab föld, melyre Erzsók néni sátrát felütötte, igazi extraterritorium. Ott még őfelsége a király sem parancsol neki, s jaj annak a földi halandónak, aki az ő nyelvével ott megbirkózni akarna.
Mert a szónoki tehetség bizonyos neme, mikor már végképp ki fog is veszni a parlamentből, itt folyton virágzásban marad. Nincs a föld kerekségén diplomata, ki annyi argumentummal, olyan eleven ésszel, annyi prókátoros fordulattal és oly ravasz griffekkel meg tudná világítani azt a tárgyat, amelyről beszél, mint egy igazi telivér kofa.
Kisebb vidéki városban egymás mellett emelkednek a gyékényes sátrak, hol mint megannyi nagy potentát egy-egy Erzsók asszony guggol izzadva nyáron, és a parázs-edény mellett melegedve télen.
S e potentátok, kiknek sátrai egész utcát képeznek néhol, éppen mint az indus törzsek, folytonos harcban élnek egymással, véd- és dac-szövetségeket kötve, majd merész megrohanásokban, majd alattomos cselvetésekben excellálva.
De persze csak szóharcot értek. (Tettelges összecsapás már a ritkább esetek közé tartozik.)
Harminc-negyven évi gyakorlata van a kofának a szónoklat mezején, azért nem bírhat vele senki!
De bármennyire egyenetlenségben élnek is egymással szemben e tisztelt hölgyek, bámulatos összetartást fejtenek ki azonnal, ha idegen ember ártja magát valamelyikök dolgába. Annak jobb lett volna halva születnie. Ami gúnyt, szitkot, lefőzést emberi agyvelő elképzelhet, az mind nyakába zúdul ott az illető vakmerőnek.
Hát még mikor valami friss városi pletykáról van szó, vagy valakinek a megszólásáról?
Látnád, hogy csillognak a szemek, melyeknek nem ritkán a pálinka is, legtöbbször azonban naponkinti három liter cikóriás kávé adja a fényt, látnád, hogy csendesül el a folyton kerepelő had, s mint hagyja ott székét és tekintélyes lassú léptekkel közeleg ama érdekes pont felé, hogy azon szerencsés társnőjük ül vagy áll, ki az új tárgyat előhozta.
Csípőjükre tett kézzel, és nyájasságtól olvadozó arccal hallgatják, s mintegy magukban szívják az istenek ajándokát, a bűvös csemegét: az ember-megszólást.
S aztán megindulnak fölötte a tárgyalások, mindenkinek külön a saját véleménye, mely sohasem ellentétes, majd mindig hozzájáruló. Az egyetértés szelíd szelleme leng egy pillanatig a sátrak fölött.
Még csak két tekintély véleményét kell idéznem, hogy a kofákról írt rajzomat méltóan befejezzem.
Kőrösi zsiga, a nagy feltaláló, egy ízben így nyilatkozott:
Ha a miskolci kofa sosem álmosodnék el, és sohasem halna meg, ez esetben, uraim, fel volna találva, amit a tudósok eddig hiába kerestek: az örök mozdony a nyelvükben.
A váci kofáról pedig ezeket mondja egy természettudós:
Meg vagyok győződve, hogy annak a nyelvét halála után még külön is agyon kell ütni, mert az még holta után is mozogna, és semmi esetre sem enyésznék el a testtel.
Különben a kofákban is van elég gyöngédség, s föltétlenül nem lehet elítélni.
Aki nyájasan szólítja meg őket, annak ők is nyájasan felelnek. Egy palóc városból maradt ránk az utókorra egy párbeszédnek az eleje következőkben:
Vevő: Eédös-e az aóma, eédös?
Kofa: Eédös bion, eédös!
Ez udvarias szóváltás bizonyítja mondom , hogy a kofa sok mindenfélére alkalmas.
Még a politikához is ért. Többnyire nemzeti aspirációkért lelkesedik, s azokat támogatja a maga módja szerint nyelvével, ott, hol szerét ejtheti.
Mikor gróf Pálffy Mór, a nemzet egykori gondviselése végig ment kíséretével a rimaszombati piacon, s ott egy kofa asztaláról tulajdon excellenciás kezeivel vett fel egy almát, s ketté szelte, Erzsók néni bizony így förmedt rá:
Tán bizony azt hiszi kegyelmed, hogy az Úristen magyar dohányt termesztett a közepiben a magoktól való félelmiben!
A fővárosi kofákról, kiknek de mennyivel szomorúbb az életök majd jövőre.
