65. sz., október 13. AZ ÚJ PÉNZÜGYMINISZTER
65. sz., október 13.
AZ ÚJ PÉNZÜGYMINISZTER
AZ ÚJ PÉNZÜGYMINISZTER
Ha eddig frázis lett volna is minden, amit az ellenzéki sajtó Tisza Kálmán ellen írt, most egyszerre indokolttá válnék minden, csupán egy cselekedete miatt.
Egy új csíny hírét vesszük, mely a maga nemében nemcsak meghaladja mindazt, amit eddig csak föltételezni is lehetett, hanem nevetségessé teszi a parlamentáris rendszert még arról az oldalról is, mely eddig érinthetlennek bizonyult.
Általános figyelem kíséri a válságot. Elnéztük Tiszáék dísztelen bukását, melyet a pénzügyminiszter kilépése idézett elő, s bár megütköztünk ama hátulsó ajtón, melyet e lemondásnak az alkotmányos formákat kikerülő elfogadása fönnhagyott, mégsem kételkedtünk többé, hogy e minisztérium belátta tarthatatlanságát, s vissza akar vonulni komolyan.
Nagyon természetesnek tartottuk azt is, hogy az országgyűlés megalakulásáig a létező kormány bízatott meg az ügyek vezetésével, de csak azért, mert keresve sem lehet találni más módozatot.
Ritka eset, hogy a kormányok parlamenten kívül bukjanak meg, s még ritkább eset, hogy azoknak lemondása a parlament véleményének ismerése nélkül elfogadtassék. A korona élesen kifejezett bizalmatlanságát kellett vala ennek jelentenie; s nekünk is úgy tűnt föl az ügyek vezetésével megbízott kormány lemondásának elfogadása, hogy az a dolog természetéből kifolyólag önálló, fontosabb és főleg kezdeményező aktusokra a jelenlegi kormányt képtelenné tegye.
Pedig hát ez is csak taktika volt Tiszától.
A király e végzetes sorsú tanácsnoka nem átallja az uralkodó fölséges személyét is belevonni prókátoros furfangjaiba, melyeknek rövid vázlata alább következik.
Széll kilépésével okvetlenül új pénzügyminiszter kellett, mert jelenleg, mikor az okkupációra pénz kell, ez főszemély. Új pénzügyminisztert azonban, ki Széll után a nemzet jelenlegi fölháborodása mellett, herosztráteszi lélekkel s azzal az erkölcsi bátorsággal lépjen be a kabinetbe, hogy a lejárt Tiszát tüskön-bokron keresztül követi, fogni lehetetlennek látszott; amint hogy lehetetlen is.
Tisza meghökkent. De csak egy percre, mert a következőben talált egy olyan pénzügyminisztert, akinek van herosztráteszi lelkülete, aki fumigálja a nemzet átkát, aki nem átallja magát Tiszával erkölcsileg eltemettetni s aki kiutalványozza mindazt, amit Tisza akar, s ez új pénzügyminiszter senki más, mint éppen – ő maga, Tisza Kálmán.
Ha ő lehetne a pénzügyminiszter, nyomban lenne pénz a boszniai okkupációra.
A dolog azonban akadályokkal járt volna a rendes körülmények között. Tisza máris két tárcát viselt, hogyan viselhessen még egy harmadikat is? Azonfölül Tisza soha nem is titkolta, hogy a pénzügyekhez nem ért, hogy neveztesse ki tehát magát rendszeres pénzügyminiszternek, anélkül, hogy ország-világ gúnyja ne kísérje e komikumot. Meg aztán szembetűnő is lett volna nagyon, minden bevezetés nélkül – odaülni a Széll még meg sem hűlt székébe, hogy megírja az utalványt a nemzetellenes politika folytatására.
Taktikához kellett fordulni, hogy ismét lefőzhesse a nemzetet. Be kellett adni a lemondást s el kellett azt fogadtatni is, mégpedig olyan alakban, amint történt.
A mesterségesen teremtett provizórius állapot látszólag fölöslegessé, sőt célszerűtlenné tette új pénzügyminiszter kinevezését, sőt e körülmények közt szinte indokolt alkotmányos eljárásnak tűnik föl, hogy a legfőbb felelősséggel járó tárca éppen a fő-fő faktorra, Tisza Kálmánra bízatik.
S íme, most már megvan, amit óhajtott. A megszállósereg november–decemberi (és talán későbbi) szükségleteit – mint a mai táviratok mondják – az új pénzügyminiszter készséggel biztosítja – a nemzet szakállára.
Hinc illae lacrimae… A boszniai okkupáció tovább fog folyni, s Tisza Kálmán tovább is uralkodni. A legnagyobb nehézség el van hárítva.
A népgyűlések határozataival s az országgyűléssel elbánni csak gyerekség lesz.
Máris megindult a lázas sürgölődés Budapest és Bécs között, Wenckheim, Tisza és Andrássy együtt fújják a követ, hogy együtt tarthassák meg a hatalmat, s a külügyminisztériumban gyorsan állítják össze az ámítások tömkelegét, a »vörös könyv«-et.
S a »vörös könyv« betűinek az a tulajdonságuk, hogy megvakítják azokat, akik belenéznek.
A névtelen vezércikk igen sok ponton MK vezércikkeire emlékeztet. Tisza politikai manőverezéseinek néplap-stílusú fejtegetése (»pedig hát«, »meg azután« féle mondatkezdetek, »Wenckheim, Tisza és Andrássy együtt fújják a követ« stb.), a »vörös könyv« jellemzése, mind ismerős MK ez időbeli publicisztikájából. – Mégis néhány bekezdés – az első öt, s közülük különösen az ötödik – MK-tól idegennek hat szenvedő igealakjaival, nehézkes körmondataival. Szerkesztőnk, Király István lehetségesnek véli, hogy MK társszerzője csupán a cikknek. – A cikk hátterének megértéséhez ld. Tisza Kálmán lemondásáról jegyzeteit.
