A NÉPKERTBEN
A NÉPKERTBEN
Az öreg Deák Ferenc követte el azt a tréfát, mikor kérdezték: mi legszebb Zala vármegyében, – miszerint azzal felelt, hogy: bizony, Somogy vármegye.
Amit úgy értett a »haza bölcse«, hogy Zala megyéből nagyon jól veszi ki magát Somogy odalátszó gyönyörű tájképe.
Én is azt mondhatnám, ha olyan tréfás ember volnék, mint az öregúr, hogy: ha Szegedet együtt akarod látni mindenestől, eredj át Torontál vármegyébe.
Amit én viszont úgy értek, hogy a szegedi Népkert már Torontál vármegyébe esik, a Tisza elszeli azt a nemes várostól, egy cseppet sem törődvén azzal, ha odatartozik-e vagy nem.
No, hanem hát 'iszen arra való a nemes magisztrátus, hogy amit a gondviselés rosszul csinált, azt ő helyreigazítsa. Híddal nyergelte át a »hazafias« folyamot, s ezzel mintha csak az innenső partra hozta volna a népkertet. Ami a hidat illeti, nem valami csodamű; maga a tekintetes hatóság is csak félannyira becsüli, mint a budapesti Lánchidat; egy új krajcár a vámja.
Ha ezt az új krajcárt hiány nélkül beleteszed egy kinyújtott, fekete marokba a hídfőnél, egy másik marok egy fehér cédulát nyújt feléd… s ezzel meg van szerezve a »juss«, átmenni az újszegedi Népkertbe.
Nem sok nézni való van rajta. Olyan az egész kert, mint egy fésületlen fő; rendetlenül tenyészik rajta a növényzet, az utak elhagyottak, egyszóval vad költői rendetlenség mindenütt. Ez ugyan nem hasonlít sem a versailles-i parkhoz, de még a boulogne-i erdőhöz sem. Az ember mindig azt hiszi, míg a végihez nem ér, hogy még csak ezután fog valahol kezdődni. De biz az előbb végződik be, mint ahogy elkezdődnék.
No, de ez csak hétköznap van így.
Ami aztán a vasárnapot illeti – nem ösmerek olyan elvetemedett embert, aki ilyenkor meglássa a Népkertet és annak hiányait. Vasárnap nem látszik a kert a leányoktól. Mintha a birnami erdő hömpölyögne végig a széles utakon, de ez erdő minden fája egy-egy kikeményített, suhogó szoknya.
Egy nagy kirakat ez, ahol mind együtt van, ami szép Szegeden.
Én, aki teljes életemben konzervatív ember voltam s arisztokratikus elveknek hódoltam, nem zárhatom el szívemet a demokrácia fönsége elől. Megdobban bennem a szív, mikor egy darabot látok itt Amerikából.
»Nini itt a Zsuzsi, a Perjesi kisasszonyok szobaleánya; vörhönyeges haja két nagy hódító varkocsban lóg alá, amint dukál, selyem pántlikával megkötve, mely tavaly a Perjesi kisasszonynak nyári kalapján csinálta a furórét. A Pista fiú, a Kilityiék kocsisa sürög-forog körülte hő szerelemmel, s hol-hol hátba üti vonzalma jeléül a termetes hajadont, majd meg kézen kapja s viszi be a kolonba, hol jámbor megadással húzza négy-öt darab cigánylegény a frisseket és a lassúkat.«
De itt vannak magok a Perjesi kisasszonyok is!… Azoknak a teens Gérok írnok úr kurizál; a kisasszonyok a magas arisztokráciához tartoznak, Gérok úr is. Nincsenek ugyan ősei sem a Perjesi kisasszonyoknak, sem Gérok úrnak, és ezt ők nem is mondják, de azért ők magas úri rend; mert a kisasszonyok a »Journál« szerint öltözködnek, ami pedig Gérok urat illeti, őbelőle még polgármester is lehet idővel. Szépen indul s tudja játszani a dzsentrit; már a negyedik szivarszipkáját szítta feketére ez idén.
…Amott a mesterlegény vezeti karján imádottját, – suttognak lágyan, édesen. Ez a hatszázadik vasárnap délután, melyet így karonfogva töltenek együtt. A mesterlegény ma mondja el hatszázadikszor, hogy mihelyt úgy fordul a dolgok sorja, hogy egy kis műhelyt kanyarít vágyainak a jószerencse, bizony de mindjárt megülik a lakodalmat. Kati hiszi szentül. Hogyne; hiszen már tizenkét év óta mondja Károly ugyanezt. Ha nem érezné, nem mondaná. Minden új hét egy-egy rózsát szed le az arcáról… ezek az öreg fák itt a sétaút két szélén, hétről hétre látják e rózsák hullását… Dehát én istenem, arra való a patika, hogy visszapótolja, amit a természet elszedett, mert hát már azt is kitalálta a vidék népies etikettje, hogy az ilyesmit módosan lehet kérni a patikárustól:
»Adjon egy garasért ”valamit”; kétgarasért meg ”tudja mit”.«
Okos ember az ilyen patikárus-fajta. Menten eltalálja, hogy fehérítőrül és pirosítórul van szó.
De mit színezgessük azt hosszan, amit néhány szó is jól elmond: Vasárnap itt van a Népkertben mindenki. Olyan bizonyos, hogy itt minden rendű és rangú ember találkozni fog ideáljával, miszerint el lehet mondani, hogy a szegedi ifjúságnak folytonos randevúja van.
Ha aztán ismeretlen létedre, mikor megláttad ott egész Szegedet, még azt is meg akarod tudni: ki kicsoda s cercle-t akarsz tartani felettük, annak is megvan a maga módja.
Én rájöttem erre.
Odaálltam a cukrászda elé, s kiszemeltem magamnak olyan asztalt, ahol két asszony-néni fagylaltozgatott. – Régi prakszisom ez már; melléjük telepedtem a harmadik üres székre, – és élvezettel hallgattam, mint mutatják be apródonkint egész Szeged városát.
– Aha! – sipított az egyik. – A kis menyecske is itt van. Meghalványították a mézes hetek. No persze. Hja! Úgy van az! Hanem azt hallom, a férjuram dühös. Azt hitte tízezer forint hozományt kap, s most kisült, hogy csak stafírungot kapott. S az is vékony stafírung.
Most egy kedves, barna lányon akad meg a másik öregasszony szeme.
– Nézze csak kom'asszony, milyen kényesen lépked ez a Bibor Erzsi! Ühm! Ühm… pedig bizony abban az egyetlenegy ruhájában jár egész nyáron. – Meghalnék a szégyentől, ha az anyja volnék.
– Milyen svindli! – kiált föl elsápadva a Nr. 1. asszonyság. – A Kapornakyné is, nézze csak, új fodrokat rakott a ruhájára, azt hiszi, hogy a világot tévútra vezeti, mintha a ruha is új lenne. Ohó! Még nem vagyunk ennyire; még nincs annyira megromolva a társadalom. Tudjuk, ösmerjük ezt a sárga ruhát… Ohó ösmerjük… húsz év óta ösmerjük.
Egy magas szál férfi megy el mellettünk, ki nyájasan köszön a mellettem ülő hölgyeknek.
– Ez is szép ember, komámasszony. Minden nap kétszer veri meg a feleségét. Igaz, hogy megérdemli az az asszony, de ami sok, mégis sok. Aztán meg kell gondolni, hogy mindenét ennek az asszonynak köszönheti. Jóformán mezítláb jött be Szegedre, s úgy vette el pénzeért a Karikás Terkát. Szegény asszony! Inkább az is követ kötött volna a nyakába s aztán… ott a Tisza, mély is, széles is…
– Teremtő isten! Hát ezek mindent tudnak, mindenkit ösmernek! – sóhajték magamban.
A sóhajtásomra rámsandalított Nr. 2. asszonyság s így szólott.
– Annyi sok idegen arcot már régen láttam Szegeden. Egyik különösebb pofa a másiknál. Maholnap már nem is fogunk ösmerni senkit. Úgy fogunk itt élni, mint a vadak, csak bámulni fogunk egymásra. Most is valami Kákay Aranyos nevű ember ténfereg itt a városban…
Elsápadtam. Seregeknek ura! Hát ezek már rólam is tudnak!
– Oh! Oh! – selypített ismét Nr. l. – Hallottam róla. Mondják, hogy szörnyű neveletlen ember.
– De még milyen! Ösmerem a famíliáját is. Bolond az, komámasszony valamennyi. Ez is még meg sem melegedett itt, máris a Boriskába szerelmes. Hja, milyen történet ez!… milyen történet…
Be nem végezhette… azaz dehogynem végezhette be, dehogy… azt akarom mondani, hogy én nem bírtam végighallgatni, felugrottam s otthagytam őket. Mert attól féltem, hogy nemcsak a múltamat s jelenemet, hanem még a jövőmet is elmondják egyhuzamban. Arról pedig nem akarok hallani semmit.
Egy fordulót tesz még az ember a »holt Maros« felé és vissza…
Eközben egyre hűsebb lesz a lég, a szél lengetni kezdi a fák leveleit, s az este lassanként aláereszkedik sötét palástjával.
A tömeg mintha összebeszélt volna, kifelé rajzik. Mindenki megelégedett; egész Szeged meg van győződve róla, hogy jól mulatott künn a Népkertben.
De ha megkérdeznék, hogy tulajdonképpen miért mulatott hát jól, senki sem tudná megmondani.
S mialatt a túlsó hídfőnél összetorlódott tömeg protekcióért folyamodó hangon kiabál a hídőrök felé: »Egy jegyet kérek, bácsi.« »Ide nekem, az isten is áldja meg«, …addig messze a táncoló sátor alul átszűrődve hallik a muzsika hangja, hol lágyan, hol szilajan.
A nép még mindig mulat. Járják a csárdást. A megtermett vászoncselédek alatt szinte reng a föld.
Majdnem ide hallatszik.
Igazi herkulesi alakok vannak köztük. Széles váll, nagy fej, magas termet, valóságos szörny alakok, csúnya kiülő arccsontokkal, kampós orral.
És nekem mégis úgy tetszenek.
Ami ugyan egyéni ízlésemet illeti; az én ideálom vékony legyen, karcsú legyen, légi termet legyen.
De mint politikus, I. Napóleonnal tartok, s minél vaskosabbak, erősebbek a nők; annál többre nézem.
Mert erős anyák szülnek erős katonákat.
S ez a fő; nemsokára itt lesz a muszka.
