BALDÁCSI BÁCSI
BALDÁCSI BÁCSI
Hát csak nem érhette meg teljesen a Bosznia okkupálását. Nem foglalhatta el ott a helytartói székét, amit egyik tréfás miniszterünk ígért neki azon esetre, ha nem gátolja haladásában az Andrássy külügyi politikáját.
Az öregúrnak megvolt az a tulajdonsága, hogy ha valami valószínű és lehetetlen dolgot mondott el valaki előtte egyszerre, mindig a lehetetlent hitte el.
S ebben fekszik sok furcsa cselekedetének titka.
Hitte is ezt a helytartóságot egy kicsit. S bizony, ha nem lett volna olyan mulatságos szélsőbaloldalinak lenni, tán szegre is akasztotta volna egy időre az opponálást, mint ahogy illik a leendő bosnyák gubernátornak. – Annyi tény, hogy Andrássyt azóta nem gátolta hódításaiban.
De azért szélsőbaloldali maradt. A báró bácsinak nagyon kedvezett ez a talaj. Sokkal gazdagabb volt, mintsem ne engedték volna meg azt neki, hogy magát vezérnek képzelje. S ő ámbár örökké nagy dolgokat mívelt, azok rendesen mindig furcsább színezetűek voltak, mintsem komolyan árthattak volna valakinek.
Így aztán megfért egymással a társadalom, meg az öregúr. Különc ember volt, de azért jószívű. Hatalmas, erőszakoskodó, de mégis generózus.
Egy ízben mint patrónus megharagudott valamiért a falujabeli plébánosra.
– Le kell a tőlem járó kegydíjból húzni huszonöt forintot büntetésül – rendelé a tiszttartónak.
– Nem lehet, méltóságos uram; a főtisztelendő úr már öt évre előre vette föl a kegydíjat.
Jó Baldácsi bácsi összeráncolta a homlokát és kétségbeesett arcot vágott. Históriai nevezetességű vöröses haja szilárd elhatározással emelkedék az égnek, még az »S«-re kunkorodó két »huncutka« is.
– Ez baj. Ez nagy baj. Nagyon haragszom erre az emberre. Minden áron meg kell büntetni.
– De ha nem lehet, méltóságos uram – ellenveté a tiszttartó.
– Hüm... Ühüm! Ha nem lehet-e?… Maga nem diplomata, barátom. Taktika kell ehhez, domine. Én megtaláltam a modust…
S örömreszketve ugrott fel a díványról.
– Kíváncsi vagyok, méltóságos uram.
– Értesítse ön azonnal a plébánost, hogy én múlt héten elmúlt születésnapom alkalmából száz forintot ajándékoztam neki…
– S aztán mi fog történni?
– Az fog történni, hogy mindjárt holnap elküldi a nyugtáját a pénzért hehehe! – S mikor a nyugta itt lesz, nem fizetünk ki neki csak hetvenöt forintot. – Azt mondjuk, hogy a többi büntetésül itt marad, hehehe… Képzelje barátom, mennyire dühös lesz a plébános.
Az öreg sokáig örült ennek a rafinírozott griffnek, melylyel föltalálta, hogyan lehet valakin behajtani a bírságot még akkor is, ha nincsen pénze.
Báró Baldácsi bácsi kalandos ember volt, szerette a regényszerűt, s sokra rá lehetett venni, ami ennek a jellegét viselte magán. Alapított bankot, de csak azért alapította, mert annak az alapszabályaiból világosan ki lehetett mutatni, hogy a Rothschildokat koldusbotra juttatja e bank húsz év alatt. Kőszénbányát fedeztek föl neki, amibe egyetlen darab szén sem volt; dehát a báró költekezett rá, mert a mérnök bebizonyította neki, hogy annak a bányának a rétege felterjed Bélától Bécsig s benyúlik az egész osztrák birodalomba. Nagy veszedelem idején meg lehet alulról gyújtani az osztrák tartományok alatt a földet. Így akart a báró befűteni a németnek.
Ez a kalandos eszme azonban nemsokára meghiúsult; akadt helyette más; ott volt az »erdélyi puccs«.
A jó Baldácsi bácsi ugyanolyan ártatlan volt az erdélyi puccsban, mint a ma született gyerek. A politikusok tréfásabb része azonban addig bosszantotta a bácsit a puccsal, hogy végre is egészen nekimelegedett s azt hitte, csakugyan ő vezeti azt.
Egyszer megállít engem az utcán. Éppen előtte való nap tréfálkoztam vele az »Apróságokban« a »B. N.«-ban.
– Hallja maga Kákay Aranyos N° 3, maga nagyon maliciózus ember. Maga nevetségessé tette a puccsot az újságlapban. Pedig ha sikerült volna, még tán Oroszországot is elfoglalhattuk volna, s akkor olyan igaz, mint ahogy élek, miszerint magának szántam édes öcsém a kijevi kormányzóságot. Mappa és lajstrom van már nálam.
Mikor az a hordáros história esett meg Helfyn, a bárót nagy irígység és féltékenység fogta el ellene. Miután egyidejűleg azt híresztelte a fáma, hogy – Baldácsit is rendőrök őrzik, odaküldtem a szerkesztőség részéről tudakozódni, ha igaz-e.
A báró ezt írta nekem egy mai nap is meglevő cédulán.
»Még nincs semmi baj; hiszen tudhatja, hogy a rendőrség sohasem járhat helyes nyomon.«
Habár a puccsból nem lett semmi, Helfyre azóta folyton neheztelt azért a dicsőségért, hogy jobban kompromittáltatott a közvélemény előtt, mint ő.
Most a debreceni nagy nap, tudom, kibékítette.
Éppen attól a várostól kapta a mandátumot, amelytől Helfy.
Dicsősége tetőpontján úszott.
De ez a mandátum nem volt elég erős amellett a másik, mennyei mandátum mellett, mely a jó Baldácsi bácsit elszólította ebből a közösügyes érából – örökre. A mennyei hatalmak az általános mozgósítás idején megemlékeztek őróla is és – mozgósították.
El kellett mennie.
Ezt az egy végzést, bármily kellemetlen volt is, s bármennyire szeretett is pörlekedni, – nem támadhatta meg semmiségi panasszal, de mégcsak halasztási kérvényt sem adhatott be.
Nem lehetvén opponálni: csendesen, hirtelen elment. Maradjon ott nyugalomban… kalandos földöntúli álmok örök vánkosán pihenve… édesen.
